KÖNYVMELLÉKLET – interjú

„Túlélőkké válhatunk”

Edith Eva Eger pszichoterapeuta, író

Sorköz

Világhírű könyvét, A döntést idén nyáron Bill Gates is ajánlotta, hogy segítsen leküzdeni a válság lelki nehézségeit. Új könyve, Az ajándék életrajzi elemekből és terápiás esetekből álló gyakorlati útmutató. Erről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Mindkét könyve logoterápiás szemléletet tükröz. A logoterápia alapgondolata az, hogy az ember mindenben az értelmet keresi, és azt minden körülmények között meg is találhatja, így a döntés az ő kezében van. Valóban?

Edith Eva Eger: Már aktívan praktizáltam, amikor valakitől ajándékba megkaptam Viktor E. Frankl osztrák neurológus és pszichiáter Mégis mondj igent az életre! című, 1946-ban megjelent könyvét, amelyben a koncentrációs táborban átélt tapasztalatai mellett a logoterápia alapjairól írt. Revelatív élmény volt. Soha nem olvastam így a táborokról azelőtt, éppen én magam akartam hasonló szemlélettel írni, csak éppen nem voltak meg hozzá a nyelvi képességeim. Már egy ideje Amerikában éltem, de nem beszéltem elég jól a nyelvet ahhoz, hogy mélyebb, rétegzettebb üzeneteket tudjak megfogalmazni. Frankl gyönyörű és mély szavakat adott nekem, hogy én is elmesélhessem a saját történetemet. A gondolatisága is rokon volt, én is éppen azt akartam kifejezni, közvetíteni, amit ő. Évekkel az olvasmányélmény után magam is tanulni kezdtem a logoterápiát, és írtam egy cikket a metódusról, amely meg is jelent egy amerikai pszichológiai szaklapban. A szerkesztők pedig – mint utólag megtudtam – elküldtek egy példányt Franklnak Bécsbe. És aztán nagy meglepetésemre kaptam tőle egy levelet, hogy szívesen megismerkedne velem. És létre is jött ez a találkozó San Diegóban. Onnantól sokat találkoztunk, egészen az élete végéig kapcsolatban maradtunk, nagy büszkeségem, hogy előadhattam a 90. születésnapja alkalmával rendezett konferencián is. Nagyon hálás vagyok neki, A döntés című könyvem nélküle talán nem is születhetett volna meg. Mintha én lennék az ő női hangja.

MN: Sokáig mélyen hallgatott a múltról, aztán átszakadt a gát. Mit adott ez a tapasztalat?

EEE: Azt a fontos tudást, hogy ami kijön a testedből, az nem fog megbetegíteni. Muszáj kihányni, amit rossznak érzünk. A test mindig beszél hozzánk, ezért is nagyon fontos, mit mondunk magunknak. Érdekes megfigyelés például, hogy sok esetben olyan nőknek lesz mellrákjuk, akik nem tudják kifejezni a dühüket, akik mindent megpróbálnak lenyelni, de persze nem sikerül, és felemészti őket a betegség. Anyukám figyelmeztetett mindig, hogy nem lélegzem elég mélyeket, nem adom meg a testemnek, amit kíván. Korán kitapasztaltam tehát, hogy a testre igenis figyelni kell. Auschwitzban pedig azt tanultam, hogy nem engedhetem meg, hogy az ellenség a lelkemet megölje. Sajnáltam, de nem gyűlöltem őket. Sajnáltam őket azért, mert valaki megtanította gyűlölni őket, pedig nem gyűlölni születünk. Auschwitzban, miután anyukámat elégették, azt is megtanultam, hogy meg kell tanulnunk, hogyan lehetünk saját magunk jó szülei. Az ön­szeretetet életbe vágó elsajátítani. És az önszeretet nem nárcizmus: az önző emberek nem szeretik magukat sem.

MN: Meg lehet ezt tanulni?

EEE: Igen! Mindennap tudatosítani kell magunkban – ez legyen az első! –, hogy soha nem lesz még egy olyan ember földön, mint te. Különleges gyermeke vagy istennek, senki sem tudja, amit te tudsz. Megismételhetetlen vagy, és ezt naponta ünnepelni kell. Aki erre nem képes, másnak sem tud adni. Minden veled kezdődik, nagyon kell vigyázni magadra és a döntéseidre, mert mindig rajtad áll. Isten a szeretetre és a gyűlöletre is képessé tett minket. Te választasz, mindennap.

MN: Az ajándékban hosszan taglalja, milyen gyilkos a szorongás, ami az egész életünket uralja. A hétköznapi problémákon túl általános szorongásra ad okot a politika, a klíma- és vírusválság, ez utóbbi kapcsán üzent is a karanténból.

EEE: És az üzenetemben is ugyanazt tudtam csak megerősíteni, amit eddig is mindig hangsúlyoztam: hogy nem az a fontos, mi történik velünk, hanem az, hogy mi mit kezdünk mindazzal, ami történt. Eddig nem volt időnk: most lett. Ki kell tölteni. De nem önsajnálattal, hanem kibeszéléssel, átgondolással. Adni egy esélyt az összefogásra. Én azt adtam, amit én tudok: szervezkezdtem, üzentem, felhívtam a figyelmet újra és újra a gondolat teremtő erejére. Ez az egész világot érintő szörnyű probléma lehetőség, hogy csináljunk együtt valamit. Külön nincs esélyünk, a megosztottság sehová nem vezet. És az is a mi választásunk, hogy valamiért vagy valami ellen küzdünk. Hiszek abban, amit egyébként rengeteg kutatási eredmény is alátámaszt, hogy a gondolkodás, ahogy a dolgokhoz viszonyulsz, az megváltoztatja az egész tested kémiáját. Ha azt ismételgeted lehangoltan, hogy veled mindig szörnyűségek esnek meg, belefulladsz. De ha onnan nézed, hogy amit érzel, amit átélsz, az erőssé tehet, átformálhat, az valóban erőt ad. A történésekre sokszor nincs hatásunk, arra főleg nincs, ami már megtörtént. De a rosszban megláthatjuk azt is, mire tanít, mit kaphatunk tőle. Ez is elsajátítható, fejleszthető tudás, edzeni tudjuk magunkat arra, hogyan reagálunk a negatív stimulációkra. És akkor a szenvedéstől nem áldozatokká, hanem túlélőkké válhatunk.

MN: Ön Auschwitz utolsó túlélőinek egyike.

EEE: És én is már 93 éves vagyok. Nem tudom, meddig élek még, de amíg élek, tükröt tartok a világnak. Amikor teli illúziókkal Amerikába érkeztem, a náci Németország és a kommunista Magyarország után a csodálatos demokráciába, sokkolt, hogy a szomszédom a feketéket majmoknak hívta, és visszaküldte volna őket a dzsungelbe. A gyerekének sem engedte, hogy játsszon velük, pedig nagyon fontos, hogy milyen üzeneteket kapunk gyerekként, így a gyűlölet ment tovább. Éles emlékem, mikor az első munkahelyemen kimentem a mosdóba. Kettő volt: egy a fehéreknek, egy a feketéknek. Én akkor direkt a fekete mosdóba mentem. A fekete történelem velünk van a mai napig. A lincselések is azt mutatják, hogy ott van bennünk egy Hitler, de nekünk azt kell tudatosítani, hogy ott van Teréz anya is. És ezen is segíthet a nyílt beszéd. A hallgatás, elhallgatás volt a legszörnyűbb élményem. Európába visszatérve azzal szembesültem, hogy senki sem tud semmiről. Voltam Lengyelországban is: letagadták az egészet. Beszélnem kellett, nehogy felejtsünk. El kell mondani újra és újra hangosan, ami történt, mert különben elfelejti a világ, mi történhet, amikor jó emberek rosszat cselekednek.

 
 
Edith Eva Eger pszichoterapeuta, író
Fotó: Jordan Engle
 

MN: Ön visszament később Európába, a nővére nem. Él még Magda?

EEE: Igen, Magduska megvan, 99 éves.

De ha kérdeznéd, egy évet letagadna. Nem tudom miért teszi ezt, mintha számítana már a mi korunkban ez az egy év! Ráhagyom. Ő nem beszél soha a múltról, és én nem erőltetem. A táborba sem jött vissza velem, hiába kérleltem. Hogy menjünk a szüleink miatt, akiknek nem volt temetésük! Ő azt mondta, idióta vagyok. Nem jött, mentem egyedül. És örülök, hogy mentem.

MN: Azt mondja, a pályája során rengeteget tanult a klienseitől. Praktizál még?

EEE: Persze! Nem fogok soha nyugdíjba vonulni, amíg élek, dolgozom. Egyfelől azért, mert ez az életem, másfelől pedig bizonyítanom kell az anyukámnak, ezzel tartozom neki. A munkámmal üzenem mindennap, hogy ő és mind a meggyilkoltak nem csak úgy eltűntek a világból.

MN: Kik fordulnak önhöz?

EEE: Annak tudok segíteni, aki szabad akar lenni. Aki ki akar szabadulni abból a koncentrációs táborból, amelyik a saját elméjében létesült. Aki nem akar tovább áldozat lenni. Aki hozzám fordul, annak azt segítek tudatosítani, hogy ma kell élni, nem szabad leragadni a múltban. Én nem lakom Auschwitzban, de nem is felejtem el. Pontosan tudom, mi történt ott, de azt is, hogy ott kaptam a lehetőséget arra, ahogyan most a világot szeretem. Át tudom adni az üzenetét annak, hogy minden perc számít. Ki tudok nyitni szíveket a hálára. Amikor dolgozom, megfogom a kliensem kezét, és együtt megyünk vissza, és átéljük a múltat. De nem maradunk ott. Keresztülmegyünk a halál árnyain, de nem rántanak magukkal.

MN: Fiataloknak is tart előadást?

EEE: Igen, de mindig figyelembe veszem az életkorukat. Nagyon fontos, hogy ne rémisszem meg őket, mindig meg kell találnom a nyelvet, amivel közelíthetünk egymáshoz. A nyers valóságtól lehet, hogy csak rémálmaik és tévképzeteik lennének, egy tízéves gyereket nem ereszthetek bele a sötét félelembe. A gyerekekkel inkább arról beszélek, hogyan tudják szeretni egymást, miképp lehet szeretettel teli viszonyokat kialakítani.

MN: Mindig bámulom, milyen csinos.

EEE: Édesapám szabász volt, ezt az ő emlékének adom napra nap. „Ha felnősz, te leszel a legelegánsabb asszony” – mondta. És én azt mondom apukámnak azzal, ahogy kinézek: „Lássad, valóban én vagyok a legelegánsabb!” Csak jó és szép dolgokat veszek, és sokáig hordom ugyanazt. Kedvenceim a sálak, temérdek csodálatos, színpompás sálam van.

MN: Az ajándékban írja, hogy az étel a mai napig a szeretet nyelve, szeret főzni a családnak, a honlapján is ott vannak a kedvenc magyar ételei.

EEE: Amikor legutóbb 2014-ben Philip Zimbardo hívására Budapestre jöttem, nagyon boldog voltam, ettem libamájat és tepertőt, és csabait és gyulait. A családom is odavan a káposztás tésztáért, a csirkepaprikásért, a székelygulyásért, a vendégeimnek is mindig magyar ételeket szervírozok. Magyarnak vallom magam, szeretek beszélni is magyarul, de már sajnos sokat felejtettem. És követem, hogy mi történik itthon, pontosan tudom, hogy Magyarországon nagyon nehéz most. De azt is tudom, hogy sokan vannak a másik oldalon is. Régen se volt ez másképp. Klára nővérem, aki Budapesten, a Zeneakadémián tanult, egy keresztény ember segítségével menekült meg a pokolból, így úszta meg a tábort. Sokan voltak, akik életüket kockáztatták a zsidókért, és most is sokan vannak, akik folyamatosan küzdenek a megkülönböztetés ellen és a demokráciáért. Én rájuk gondolva, hálával jövök mindig haza.

MN: Híres története, hogy maga az a kislány, aki a táborban Mengelének eltáncolta a Kék Duna keringőt. Egy pár éves interjúban azt mesélte, hogy a tánc az élete része maradt. Táncol még?

EEE: Igen! Muszáj táncolni! Mennyire szeretem a csárdást! És még mindig fel tudom dobni a magasba a lábamat! Amikor Horthy 1938-ban Kassára jött, táncoltam neki is a piros csizmámban és a kis piros szoknyámban. Olyan boldog voltam, hogy magyar vagyok…

Az interjú a Magyar Narancs 2020. december 3-i számában jelent meg.

Neked ajánljuk