Honnan tudja a költő, hogy pirosak a delfinek, ha egyszer koromtengeren vonszolják?

Kormos István Vonszolnak piros delfinek című versében nincsenek írásjelek, így több értelmezése is lehetséges. Kőrizs Imre elemzi a remekművet. 

Kormos István: Vonszolnak piros delfinek

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka

partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala

álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek

de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek

s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak

hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak

gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani

vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai

szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan

hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan

jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg

felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek

egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen

fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem

cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia

alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

„Tan’kérem, honnan tudja a költő, hogy pirosak a delfinek, ha egyszer koromtengeren vonszolják, ráadásul éjszaka?” – tette fel a kérdést egy hétfő estén, Kormos versének elhangzása után egy hallgató az őszinte kíváncsiság mellett némi csipkelődéssel a hangjában, Lator László műfordítói névvel meghirdetett, de valójában költői szemináriumán több mint harminc éve.

Ezt ez egyik olyan ritka pillanat követte, amikor tanárunk zavarba jött, annál is inkább, mert többször is idézte Illyéstől, hogy a költőnek minden szaváért helyt kell állnia. Mert csakugyan, sötétben minden delfinnek feketének kéne lennie.

A választ keresve egyszerű lett volna belepillantani a szövegbe, de Lator fejből mondta a verset, úgyhogy még egyszer elkezdte. A megoldásra majdnem a végéig kellett várni: „fenn salétromos menny ragyog” – a színek tehát ebben a különös, nem e világi fényben látszanak.

Ez a sor egyébként nemcsak megválaszol egy kérdést, de fel is vet egy másikat. Mivel a versben nincsenek írásjelek, egy-egy szó mondattani helye olykor nem egyértelmű. A tizenegyedik sor így szól: „jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg”. Amikor Hegedűs D. Géza egy Kormos-esten felolvasta a verset, a YouTube-on is megtekinthető felvétel szerint a „koromtengereken” előtt szünetet tartott, úgy értelmezve a „halvaszületett” szót, mintha az a „jövőnk” hátravetett jelzője lenne: „jövőnk, a halvaszületett” Kormos saját előadásában ugyanakkor a kérdéses helyen nincs szünet, a „korom” első szótagját kicsit talán megnyomja, de ezzel együtt is inkább így hallani: „a halvaszületett koromtengereken”.

A „salétromos menny”-ről szóló sorban a „hűvösen” helyzete ilyen kérdéses. Hegedűs D. Géza – ahogyan a Kormossal annak korai haláláig közeli barátságban lévő Lator és őt követve egész idáig e sorok írója is – így hangsúlyozott: „hűvösen lehajtom fejem”. Csakhogy a költő saját előadásában határozott szünet van a „hűvösen” után, így az egyértelműen az előző szóhoz tartozik: „fenn salétromos menny ragyog hűvösen”. A fej hűvös lehajtásának képe az olvasói értelmezésbe talán József Attila Reménytelenül című verséből szüremkedett be, onnan, hogy „szétnéz merengve és okos / fejével biccent”.

Ezzel szemben az ötödik sor nem az előadókon, hanem egy nyomdászon fogott ki egyszer. A Magyar Remekírók című könyvsorozat 20. századi magyar költészeti antológiájában négy helyett csak „három” kezek olvasható: a szedő alkalmasint nem hitt a szemének, és egyet elsikkasztott: „s kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak”.

Híres verses meséjét, a Vackort Kormos szokatlanul rövid sorokban írta meg: „Hol volt, / hol nem, / messze, messze, / volt egy boglyos, / lompos, / loncsos / és bozontos, / Vackor nevű / kicsi medve, / nem is medve, / csak egy apró, / lompos, / loncsos / és bozontos, / piszén pisze kölyökmackó.” Amikor a történet szerint valaki rákérdezett a sorfajtára, a költő ezt válaszolta:

„Ősi magyar hétötvenes.”

Ennyit fizetett ugyanis a kiadó egy sorért (nem hétszázötven forintot, hanem hét forint ötven fillért). A Vonszolnak piros delfinek sorai ezzel szemben szokatlanul, ráolvasásszerűen hosszúak, például Weöres Bolerójához – „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk” – hasonlóan.

Ezen a hosszúságon belül viszont nem egyformák: amellett, hogy mindegyik közepén sormetszet van – tehát tulajdonképpen fele ilyen hosszú sorokba is lehetne tördelni –, a vers elején a félsorok öt és három szótagos részekre bomlanak: „vonszolnak piros | delfinek || koromtengeren | éjszaka”, míg az ötödik, illetve a hatodik sor négy-négy szótagos félsorokból áll: „s kezek kezek | kezek kezek || küldő kezek | taszítanak”, „hangtalan hang | eresszelek || hangtalan hang | elhagyjalak”, a hetedik pedig megint más: „gyerekkorodba | nem hagyod || magadat | visszarántani”.

E változatosság mellett a versre ugyanakkor mindvégig jellemző a jambikus, titá-titá lejtés, miközben ennek nem mond ellent, hogy mindjárt az első sor vége erősen daktilikus: „tengeren éjszaka”: tátiti-tátiti. Az a lényeg ugyanis, hogy az összesen tizenhat szótagos sorok utolsó előtti szótagja rövid legyen. Mivel az utolsó szótagot a sorvég által jelentett szünet miatt úgyis hosszúnak halljuk, ez már elég ahhoz, hogy a sorvég és az egész sor „titá” ritmusú, azaz emelkedő legyen.

A vers közepén, pontosabban a második fele elején szereplő két sor egy szótaggal hosszabb, mint a többi, mert a második félsoruk nem nyolc, hanem kilenc szótagos: „elmondják ami mondhatatlan”, „kerékbetört nevetés csattan”. Ezeknek a halálról szóló soroknak a vége ereszkedő (tátá), mert az utolsó előtti szótagjuk hosszú.

Az utolsó sorok nem tartogatnak verstani újdonságot: a József Attilán pilinszkysen túli „cella-magány”-ban való hallgatás idején az istenfiúság hetykesége már a múlté, az élet színterei pedig olyan mélyre merülnek, hogy szinte csak a nevükkel hatnak. Hiszen ha Párizs még jelent is valamit az olvasóknak, Normandia már sokkal kevesebbet, Marlotte pedig valószínűleg semmit. Ami itt működésbe lép, az a „szóvarázs”, a „névmágia”, mert a költő életének hiába lett volna fontos helyszíne mondjuk Lille, Perpignan vagy Midi-Pyrénées régió, ezek nem illenének a vers végére. Oda két kivétellel csupa mély hangrendű, sötét magánhangzó – á i; a, o; o, a, i, a – kívánkozik.