„Innen már csak a végső helyre megyünk“

Pont két éve ültünk le Peer Krisztiánnal egy nagymarosi büfé teraszán beszélgetni. Lesétáltunk a vízhez, Krisztián épp sztoriban volt, közben a Narancs fotósa igyekezett egy képre komponálni a költőt és az unottan fel-alá kolbászolóló dunai hattyút.

Éppen sztoriban volt, egy másikban, amikor telefonon beesett a hír, hogy kész a nyomda, kézbe lehet venni a kötetet. „Megyek fel veletek Pestre ünnepelni“, fordult oda hozzánk, aztán folytatta a sztorit.

A 42 azóta úgynevezett irodalmi siker lett, általában jó kritikákat kapott, hájp is volt körülöte, nem függetlenül persze magához a kötethez hasonlóan kitárulkozó és szókimondó interjúk nagy számától.

Idézek a fent említett nagymarosi beszélgetésből, vagyis Magyar Narancsban megjelent interjúból, már akkor szóba került ez a hájp a kötet kapcsán.

"Én is hallom, hogyan hangzanak a mondataim, de akkor is így érzem. Persze egy naiv hülye lennék, ha azt gondolnám, hogy a Jelenkor kizárólag a szövegek minősége miatt mondott igent az akkor még mindössze húsz kész versből álló kötettervemre. Átlátták azt, hogy a könyvnek lesz egy jól kommunikálható bulvárérdekessége: Petőfi visszatér Barguzinból, hóna alatt egy mappával, e köré lehet kultuszt építeni, a mappa tartalmától függetlenül. Az meg nagyon ősi minta, hogy a csávónak meghal a csaja, és ezt kiírja magából, Orfeusz pengeti a lantját a szirtfokon. Ráadásul gyászesemény mindenki életében előfordul. Gondolom, azt reméli a kiadó, és én is, hogy emiatt áttöri a kötet a nyolcszáz szakmabeli és bölcsészhallgató szűk körét. És ezek elég egyenes szövegek, a bérszámfejtő is elsőre érti, miről van szó."

Két év telt el, és nemsokára érkezik a következő kötet.

Visszaadom a szót a dunaparton sztorizó Peernek, főleg hogy az új versben is felmerül a költözés és a végső hely motívuma.

„Zsófi kint élt egy darabig Kanadában, én meg leköltöztem egy fűtetlen nyaralóba a Búbánatvölgybe, olyanokat olvastam, mint Austertől A végső dolgok országa. Gondoltam, most megnézem a létezés legalját. Ennek az lett a vége, hogy ököllel kellett beütni a jeget a lavórban, hogy a szakállamra tudjak lötybölni egy kis vizet. Egy szerencsétlen fasz voltam, semmit sem tudtam. Aztán rájöttem, hogy ez mind kurva nagy kamu, szimuláció, még mindig lefele tempózom, pedig az alján az ember minden erejével felfele tör.“

„Sokáig iszonyodtam a felelős felnőtt élettől, úgyhogy inkább a Ráckertben súrlódtam és pofáztam mindenkinek, toltam az önreprezentációt évekig. Amikor a tömött belvárosban csütörtök este bebaszva, beszíva és beszpídezve mégis Zsófival telefonálgatok, mert úgyis vele a legjobb beszélgetni, akkor feltettem a kérdést magamnak: minek jöttem a belvárosba? Ezért is költöztünk ide. Sokkal jobban szeretem, ha lejön ide egy barát, sétálunk a gáton, isszuk a laza fröccseinket és elmélyül a beszélgetés.“

"Vége annak az önsorsrontásnak, aminek lényege, hogy csak azért is ellene megyek minden elvárásnak, ez már nem opció, mert ez már nem az én életem, ezzel már tartozom neki. Felébresztett, már a kapcsolat közben is, és végérvényesen a halálával. Most már nem fekhetek vissza. Mit szólna?"

Az interjúban a „Here bácsi nem szereti a gyerekeket“ kezdetű mondat is szerepel, de azt a részt már tényleg nem idézném itt be.

Inkább L. Varga Péter Élet és Irodalomban megjelent kritikájából citálnék egy találó részt:

„A könyvtárgy maga egyszerre vési be egy fordulóponthoz érkezett élet számadatát (42, a frontborítón), valamint a nyitás/zárás/lapozás, az elrejtés és a feltárulkozás változó taktilis-materiális eseményeit. Az említett műveletek kikényszerített ismétlése az olvasás lehetővé tétele érdekében leképezi azt a monotóniát is, amit a gyászmunka megkövetel: a tragédia (szövegszerű) feldolgozását, az emlékek szétszórását a (tárgy)környezetben és a natúrában, valamint a sérülékeny kötet lapjain.“

Bedecs László szintén az ÉS-ben így fogalmazott: "A szerelemi líra mindig a vallomás igazságán alapul: a szerelem megvallása csak valóságos lehet – a másik halála azonban idővel a szerelmet is megöli. A gyász költészete viszont épp a valóság tagadásából indul ki, és annak kényszerű elfogadásáig jut el. A szerelmi és a gyászlíra ellentétes irányú mozgása adja azt a feszültséget, amelyben a beszélőnek újra meg kell találnia önmagát és a továbbélés lehetőségét, formáját, értelmét. Az „özvegyi fátyol” kérdésének kötetbeli megjelenése ezért épp az emlékműállítás posztromantikus provokációja, a kapcsolat idealizálásának ellenpontozása. Merthogy a beszélő férfi nem tesz mást, mint amit minden alanyi költő: saját életének autentikus megalkotására és megértésre törekszik."

Peer Krisztián új kötete, a Nem a sajátod az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Jelenkornál. A Továbbállni című verset a Sorközön olvashatják először — közvetlenül a már említett portré alatt. Végül csak beúszott az a hattyú a háttérbe.