Interjú

„Most már nem fekhetek vissza”

Peer Krisztián költő

Könyv

Tizenöt év hallgatás után jelenik meg Peer Krisztián negyedik verseskötete, a 42, amiben egy szokatlan nyomdatechnológiai megoldásnak köszönhetően késsel kell felvágni a lapokat: csak így válnak olvashatóvá azok a gyászversek, amiket az után írt, hogy barátnője C típusú agyhártyagyulladásban meghalt. Mocsár Zsófia látványtervező rajzai a kötetbe is bekerültek. A költővel Dixi és Jézus terméketlenségéről, a banki tartozásáról, a felelősségről és a pókerről beszélgettünk, de szóba került Here bácsi is.

Magyar Narancs: Hogy kötöttél ki Nagymaroson?

Peer Krisztián: Eladtam a Hajnóczy utcai lakást, kimásztam az adósságokból, aztán albérletet kerestem tömegközlekedéssel is elérhető vidéken. Egy régi alkesz-művész ismerős, akiről tudtam, hogy kanyari gyerek, ajánlott egy házat, ahonnan nemrég költözött ki az Óperentzia zenekar. Kis kert is van, nézd meg, ez itt maga a gyermekkori nagymamaidill. Csíkokra vágott tejeszacskókból szőtt lábtörlő, mint gyerekkoromban.

MN: Tizenöt éve jelent meg előző versesköteted, a Hoztam valakit magammal. Viszont volt egy indexes videósorozat 2011-ben, amiből kiderült, hogy a Sirályban laksz, nyolcmilliós tartozásod van és sokat piálsz. Most akkor az van, hogy megkomolyodtál?

PK: Zsófival költöztünk ide, ez volt a lényeg, a polgári élet, a felelősségvállalás. Voltak az Index-videó után mélypontok. Zsófi kint élt egy darabig Kanadában, én meg leköltöztem egy fűtetlen nyaralóba a Búbánatvölgybe, olyanokat olvastam, mint Austertől A végső dolgok országa. Gondoltam, most megnézem a létezés leg­alját. Ennek az lett a vége, hogy ököllel kellett beütni a jeget a lavórban, hogy a szakállamra tudjak lötybölni egy kis vizet. Egy szerencsétlen fasz voltam, semmit sem tudtam. Aztán rájöttem, hogy ez mind kurva nagy kamu, szimuláció, még mindig lefele tempózom, pedig az alján az ember minden erejével felfele tör. Ráadásul mindezt védőhálóval: vannak barátaim, anyám, húgom, Zsófival naponta csetelünk. Ahogy az is kamu, hogy a versíráshoz a folyamatos feszkó kell. Volt egy barátnőm még a fénykoromban, Szerelmem, A. néven szerepel az akkori versekben, vele kétnaponta iszonyatosan összevesztünk minden hülyeségen. Azt hittem, hogy a sebzettség állapotában lehet csak verset írni. Csak közben azt is tudtam, hogy ebben az ajzott állapotban nem lehet megmaradni hosszú távon. Úgyhogy azt mondtam, hogy költészet, szevasz, megpróbálom elkerülni a sorsomat. Igazából normális polgári életet akartam különösebb amplitúdók nélkül. A legnagyobb baromság… annyit beszélek, közben nem tudok inni. (Iszik a sörből.) Szóval a legnagyobb hülyeség a totálisan félreértett Petri-mítoszból következő piálás volt: rettenetesen szétcsapni magam, seggfejként viselkedni, másnap a felére nem emlékezni, és szédelegve verset írni bűnbocsánatért. Mennyire nevetséges ez már! Meguntam, elég volt. Amikor ideköltöztünk, komoly terveink voltak, telket akartunk venni és házat építeni. Iszonyú irónia van abban az univerzum részéről, hogy pont akkor veszítesz nagyot, amikor azt hiszed, mindent kézben tartasz. Zsófi úgy jött haza Kanadából, hogy gyereket szeretne szülni nekem. És akkor már minél hamarabb, mert én 40 vagyok, és ott szeretnék lenni, amikor felnő. Ebből a döntésből következett sok dolog.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Hogyan rendezted az alsó hangon is nyolc-kilenc milliós banktartozást?

PK: Inkább húsz. De szerencsére olvastam Mérőt. Tudod, mi a chicken game? Megy két autó egymással szemben, aki előbb elkapja a kormányt, az vesztett. Mérő azt mondja, hogy itt a legjobb stratégia az, ha elhiteted a másikkal, hogy csukott szemmel nyomod, neked semmi sem drága: igyál meg egy üveg whiskey-t a szeme előtt húzásra, lehetőleg tépd ki a kormányt tőből, és böfögd az arcába, hogy most mehet a verseny. A bank innen nézve már egyszerű ügy volt, meg kellett értetni velük, hogy nekem tök mindegy, egymillió, tízmillió vagy harmincmillió a tartozásom, mert semmim sincs. Végtelenül kényelmes helyzet ez egyébként, politikailag is, nem kell senkivel és semmivel kompromisszumot kötnöm. Rám küldtek egy behajtócéget, a Butár Kft.-t, jól kitalált név, benne van a buta, a brutál, batár, nyilván, hogy összeszard magad. Mély, szigorú hangon mondták a telefonban, hogy jönnek a bútorokért. Persze, jöhetnek, bútor viszont nem nagyon van, csak könyvek. Aztán a bank el akarta árverezni a lakást, de még annak idején, az Index-videó kedvéért bemattolták magukat, jó fejnek akartak látszani, reklámozni az áthidaló kölcsönüket, ezért rettenetesen felülértékelték. Két sikertelen árverés után megértettem velük, hogy ezt nem fogják tudni erőből átvinni, nincs más választásuk, mint együttműködni velem, máskülönben minden vevőjelöltet elijesztek mondjuk azzal a dumával, hogy a lakásból csak bilincsben vagyok hajlandó elmenni, a sajtó jelenlétében. És persze másnap jövök vissza, plusz fél tucat per, amiket majd elbukom, de mindegyik egy bot lesz a küllők között – szóval itt öt-hat éven belül nem lesz birtokbavétel. De ha megállapodunk, akkor eltűnök egy hónap alatt. Oké, néha túltoltam a dumát, egyszer felvetettem a telefonban, hogy akár vehetnék is két gázpalackot és három benzinkannát, amire egyébként józan válasz jött az adminisztrátortól: uram, tudja, hogy ezt a beszélgetést rögzítjük, és ez terrorfenyegetésnek minősül? Végül én szereztem vevőt, aki valahogy megállapodott a közös képviselővel a 2,5 milliós közösköltség-tartozásomról, a banknak kifizetett 9,5 milliót, ők meg elengedték mint behajthatatlant a maradék 12-13 milliót. Az a durva, hogy a rendszer a potyautasokat jutalmazza, aki rendesen fizeti a részleteit tíz évig, mint például a húgom, annak az esetleges lakásel­adásnál félmilliót sem engednek. Ez morálisan több mint necces. Még akkor is, ha szemérmetlenségben a bankok is kábé pártunk és kormányunk szintjén állnak.

MN: Vallod még azt a szép elvet, hogy minél nagyobb tartozást akarsz magad mögött hagyni a halálod után, mert az a pluszos élet? Ez az Index-videó végső tanulsága.

PK: Ezt csak viccből mondtam. Az viszont igaz, hogy a Kádár-rendszerben szocializálódtam, kiirthatatlan bizalmatlansággal a közintézmények iránt. Ez a szabotázskultúra azt mondja, hogy az államtól lopni, pláne ettől, igazából csodálatos rendszerellenes cselekedet. Amikor apám hazatolta a rozzant talicskát a gyárból, akkor beütött egy szöget a szocializmus koporsójába, legalábbis ő ebben a hitben élt. Csodálatos ördögi kör. Miközben szeretem azt gondolni, hogy rám nem jellemző az itthoni általános megvetés a közössel szemben, nem török az utcán üveget jókedvemben, sőt sokszor összeszedem más szemetét is, rászólok a közmunkások főnökére, hogy inkább komposztáljanak avarégetés helyett stb. Csak hát lényegében most is Kádár-rendszer van, és Vida Ildikóknak nyilván egy kurva forintot nem adok önszántamból.

MN: Van most adósságod?

PK: Az mindig van. Minimális közüzemi tartozások a múltból, tébé. A bank meg az egyezségünk után kitalálta, hogy az elmaradt számlavezetési díjakért kér 35 ezret. Jó vicc. Próbálkoznak, nyilván sansztalan a dolog. Mi van még? Egy-két haver. Tudom, hogy ez nagyon gáz, örülnék, ha nem lenne tartozásom és nem szorulnék más segítségére. De előbb-utóbb újra egyenesbe jövök majd, csak most az írás miatt alig tudtam eljárni játszani, lényegében a tartalékainkat éltem fel, volt például két és fél, aprókkal teli, tízliteres üvegünk. Az utóbbi években totál kiképeztem magam pókerből, elolvastam két folyóméter könyvet, volt személyi edzőm is. Még a Zappában kezdődött az egész, folyamatos bukással. Aztán rájöttem, hogy szép dolog a tanulás, de nekem nem a topjátékosokkal kell leülnöm, hanem bebaszott olasz turistákkal. Tudod, a póker nem a faszméregetésről szól, nem érdemes nemes versengésben alulmaradni a nagyokkal szemben, mert elfogy a pénzed. Nálad rosszabbakkal kell játszani. Ez fontos tapasztalat nekem: lehet úgy is létezni egy közegben, hogy nem görcsölsz azon, hogy a legjobb legyél. Gyakran estem ebbe a hibába korábban.

MN: Ezért hagytál fel a versírással?

PK: Meg az ornitológiával. Gimiben menő madarász voltam, életem első publikációja a Magyar Madártani Tájékoztatóban a Léprigó fészkelése a Gerecsében. Madarász akartam lenni, de már mindent elfelejtettem… (Hunyorít, vár.) Na, jó, ez pinty, ezt tudom. Mármint erdei pinty. Szóval úgy voltam vele, hogy ha nincs nálam 25 határozó, távcső, profi fényképezőgép, gyűjtőüvegcsék, akkor nem megyek az erdőbe, mert nem vagyok én amatőr. Pesti kerthelyiségekben dekkoltam helyette. Az írással is ez volt: ha nem leszek Rilke, inkább ne legyek semmi. A meg nem írt verset sokkal egyszerűbb tökéletesnek elgondolni, könnyebb úgy a tehetséges költő szerepét játszani, hogy a papír nem szembesít a saját tehetségtelenségeddel. Nekem borzasztóan imponált Dixi annak idején, bár a fénykoráról már bőven lecsúsztam. A folyamatos pörgés, szürreális nyelvi lelemények, a kegyetlen igazmondó juhász szerepe, és az, hogy az egész létezése tulajdonképpen egy avantgárd performansz, aminek fontos eleme a nem írás. Amiből könnyen gyárt az ember ideológiát, hiszen mondjuk Wittgenstein sem erőltette meg magát. Persze a legfeltűnőbb maga Jézus Krisztus, aki kurvára nem írt semmit. Az írás népéből származott, de hagyta, hogy az apostolok meséljék el a sztoriját helyette.

MN: Hogyan kezdtél el újra írni? Ez is az egyik vers címe: Újra írok. Idézek is belőle: „Sohasem késő? Túl sok filmet láttam. / Ha másodszor is felállsz, hülye vagy.”

PK: Elég paradox dolog az újrakezdés, egyre nehezebb visszaszállni a lóra, miután ledobott. Mégis van ilyen, az emberek újra belekezdenek valami olyanba, aminek már eljutottak egyszer a végére, például a csődbe ment házasság után újraházasodnak. Akár ugyanazzal. De igazából a Zsófi miatt vettem erőt magamon. Meg akartam felelni neki, azt akartam, hogy büszke legyen rám. És aztán újra rákaptam az írás ízére. Ezt senki sem fogja elhinni, de éle­temben három éve olvastam először Bukowskit – nem minden iszákos olvassa a többi iszákost! Az a végtelen beleszarás, amivel viszonyul a csávó mindenhez, az irodalmi és kanonizációs elvárásokhoz, felszabadító volt. Azt írom, ami én vagyok, ha jó, ha nem jó. Megöregedtem, na, ki kell ezt mondani. Sokáig iszonyodtam a felelős felnőtt élettől, úgyhogy inkább a Ráckertben súrlódtam és pofáztam mindenkinek, toltam az önreprezentációt évekig. Amikor a tömött belvárosban csütörtök este bebaszva, beszíva és beszpídezve mégis Zsófival telefonálgatok, mert úgyis vele a legjobb beszélgetni, akkor feltettem a kérdést magamnak: minek jöttem a belvárosba? Ezért is költöztünk ide. Sokkal jobban szeretem, ha lejön ide egy barát, sétálunk a gáton, isszuk a laza fröccseinket és elmélyül a beszélgetés. A Dixi is csak első ránézésre volt a legyőzhetetlen, messziről fénylő Nap, mert közben valami végtelenül nevetséges is volt abban, ahogy próbált az ötvenpluszos csávó húsz­éves bölcsészlányokat befűzni. Ez még akkor is megalázó, ha egyébként sikerül. Kicsit riasztó is egyébként, hogy az életkorral eljött ez az életmódváltás nálam, és nem tudom, a könyv után, Zsófi nélkül mi lesz. Érzem a veszélyét, hogy szétcsúszok, vigyáznom kell. Okosan akarom csinálni, remélhetőleg sikerül.

MN: Régen gyűlölted a megváltozni szót, mert apád mindig ezzel hitegette anyádat. Megváltoztál?

PK: Decemberben nagy erőkkel dolgoztam a köteten, és egyszer csak bevillant, hogy mi van, ha csak Zsófinak akarom bebizonyítani, hogy meg tudok változni, mert akkor hátha visszajön. Apám is képes volt fél évig nem inni! De Zsófi nem jön vissza. És a folyamat is már korábban elindult bennem, ez már visszafordíthatatlan. Tanatológiai közhely, hogy interiorizálod azt, akit elveszítettél: Zsófi halála óta úgynevezett pró lettem például a határidők betartásában. Vége annak az önsorsrontásnak, aminek lényege, hogy csak azért is ellene megyek minden elvárásnak, ez már nem opció, mert ez már nem az én életem, ezzel már tartozom neki. Felébresztett, már a kapcsolat közben is, és végérvényesen a halálával. Most már nem fekhetek vissza. Mit szólna? Ha visszatérnék a korábbi önmagamhoz, akkor lenulláznám azt a munkát, amit elvégeztünk egymáson.

MN: Az alkesz költő visszatalál az íráshoz, és ezzel az életbe, de közben elveszíti a nőjét. Bocs, de ez regénysztorinak is piacképes lenne.

PK: Én is hallom, hogyan hangzanak a mondataim, de akkor is így érzem. Persze egy naiv hülye lennék, ha azt gondolnám, hogy a Jelenkor kizárólag a szövegek minősége miatt mondott igent az akkor még mindössze húsz kész versből álló kötettervemre. Átlátták azt, hogy a könyvnek lesz egy jól kommunikálható bulvárérdekessége: Petőfi visszatér Barguzinból, hóna alatt egy mappával, e köré lehet kultuszt építeni, a mappa tartalmától függetlenül. Az meg nagyon ősi minta, hogy a csávónak meghal a csaja, és ezt kiírja magából, Orfeusz pengeti a lantját a szirtfokon. Ráadásul gyász­esemény mindenki életében előfordul. Gondolom, azt reméli a kiadó, és én is, hogy emiatt áttöri a kötet a nyolcszáz szakmabeli és bölcsészhallgató szűk körét. És ezek elég egyenes szövegek, a bérszámfejtő is elsőre érti, miről van szó. A Literán a versek csináltak nyolcszáz lájkot, érezhető az érdeklődés, a hájp, ami nyilvánvalóan nem pusztán a szövegeknek szól. Ha ezzel nem kezdek majd valamit, ha rámegyek a jégre, és mindezt elhiszem, nem látom, micsoda pünkösdi királyság is ez, és mennyire nem esztétikai alapú, akkor baszhatom. Eleve iszonyatos csapdahelyzetbe hoztam magam a könyvvel: olyan erősen játszom a referenciális olvasattal, olyan erős az érzelmi hatás, hogy nehéz lesz ezt pusztán esztétikai tárgyként kezelni, irodalmároknak is. Csakhogy én nem olyan verset írok, amilyet akarok, hanem amilyet tudok. Szerintem egyébként kifejezetten többfenekű, intellektuális cuccokat. Ez elég amatőr módon hangzik, főleg ahhoz képest, hogy a versírás mesterség, mint a faesztergálás, slussz. De nem példa nélküli az, hogy így, a haláltól megérintve megszűnik az esztétikai távolságtartás lehetősége, és minden másodlagossá válik a megrendültséghez képest. Borbély Szilárd Halotti pompája ugyanez, de Málik Rolandot is említhetném, és Handke is írt egy könyvet közvetlenül az anyja halála után. Aranynak nem ment, ő azt írta a Juliska emlékezete című vers első versszaka után a lap szélére, hogy „nagyon fáj! nem megy”. Többen mondták nekem is, hogy egy évig bele se kezdjek, mert még túl közel van, még túlságosan fáj. Így is van, pont ezért nem várhattam. Barthes szerint a gyászmunka nem a gyógyulásról, hanem a bevésődésről szól. Az lenne még vicces, ha azt hinném, hogy ez a fájdalom majd elmúlik, feloldja a munka és az idő. A fájdalom mértéke érdekes egyébként. Farkas Zsolt szerint annál nagyobb a gyásszal járó fájdalom, minél több mulasztásotok volt az életben. Minél nagyobb faszfej voltál vele, annál jobban fog fájni a halála. És minél faszább volt az életetek, annál könnyebben feldolgozható. Persze a bűntudat így is, úgy is lecsap.

MN: A felelős életet élő írónak tervei vannak a jövőre. Neked mik a terveid?

PK: Azért kurva jó a költészet, mert nem kell hozzá pénz, mint a színházhoz, filmhez. Mondjuk, nem is fizetnek már érte semmit. Eszembe sem jut, hogy a folyóiratokat cseszegessem azzal, hogy küldjék már a honoráriumot, ami nominálisan is kevesebb amúgy, mint tizenöt éve, mert tudom, hogy a megszűnés szélén szívnak, ingyen dolgoznak jó ideje, hogy az egész közeg meg van fojtva. Állami díjak, ösztöndíjak már nincsenek, mármint nem fogadnék el semmit, és nem pályáznék semmire, mert a takonnyal nem érintkezem. Egy szolid, de élhető fizetést össze tudok szedni heti két pókerezéssel töltött nappal. Se társulatom, se gyerekem, nem felelek másokért. Írni fogok, ehhez értek, már ha. Tervezek egy rövidpróza-sorozatot Zsófi rajzaihoz. Volt egy közös gyerekkönyvötletünk is, „Here bácsi nem szerette a gyerekeket”, ez az első mondata. Arról szól, hogy egy végtelenül lusta csávó (na, ki lehet?), akinek még a hamutál is az ölében van, hogy ne kelljen kinyújtania a kezét a hintaszékből, szóval valahogy mégiscsak megkedveli a gyerekeket. De igazából nem ez lesz, mást fogok írni. Rengetegszer mondtam Zsófi halála óta, hogy csak még egy évet adott volna vele az univerzum. Úgyhogy megírom annak az egy évnek a harminc különböző verzióját. Boldogan élünk. Ez egy. Én megcsalom őt. Ez kettő. Ő csal meg engem. Ő hagy el engem. Nincs megcsalás, de boldogtalanok vagyunk. Gégerákot kapok. Terhes lesz. Valójában én öltem meg. Kiderül, hogy igazából Dél-Amerikában rejtőzik, és azért játszotta el a halálát, hogy meglendítse a karrieremet. Bármi belefér. (Csöng a telefon, beesik a hír, hogy elkészült a nyomda a könyvvel. „Kész a könyv, megyek fel veletek Pestre ünnepelni” – fordul oda hozzám.)

MN: Online is pókerezel?

PK: Kizárólag élőben. Online játékban könnyebben elszállok, és felrúgom az összes bankroll management szabályt. Meg azt a szabályt is, hogy vagy kártya, vagy pia. Mondhatni rekreációs céllal kártyázgatok.

MN: Az mit jelent?

PK: Elszívok egy spanglit, megnyitok négy asztalt, és egyszer csak azon kapom magam, hogy buktam kétszáz dollárt. Egyszer 1500 dollár elugrott egy nap alatt. Utána mentem el pszichológushoz. Nem ismerek magamra, illetve nagyon is magamra ismerek, mondtam. Ő is iszonyú sokat segített, ezt elfelejtettem mondani. Kiderült, hogy sok frusztráció pont a nem írás miatt van, és apám önsorsrontó kódját vittem tovább ész nélkül nőügyekben, munkakerülésben.

Neked ajánljuk

A bizonytalanság tudománya

  • Fekete Émi

Betlen Anna a nemváltoztatás és transzmozgalom kritikusaként minősítette a nemi egyedfejlődésről, az interszexualitásról, valamint a nemi átalakító kezelések egyes egészségügyi kérdéseiről szóló írásaimat. Bírálata szerint „nagyrészt fikciókra, tisztázatlan, átgondolatlan állításokra” alapoztam tételeimet. 

Az örök másodikok

  • Nagy István

Hiába számít Wales legsikeresebb együttesének a Manic Street Preachers, a top pozíció eddig csak egyszer, a This Is My Truth Tell Me Yoursszal jött össze nekik a brit albumlistán, és annak is már 23 éve.

Ismétlő órák

  • Bacsadi Zsófia

1921. szeptember 27-én született Jancsó Miklós, a magyar mozgóképkultúra sokat vitatott főalakja. Legfőbb ideje, hogy utánanyúljunk, amíg nem távolodik túl messzire.

Kosztümben

  • TPP

A Füst Milán-regény adaptálásával régi álmát valósítja meg a hosszú kihagyás után a filmezéshez a fesztiváldíjakkal elhalmozott, Oscar-jelölt Testről és lélekről című filmmel visszatért, ekként nagyobb s drágább tervek megvalósítására jobb eséllyel pályázó Enyedi Ildikó.

Álljunk meg egy szóra!

  • Novák Piroska

Husz Ágnes keramikusművész 1994 óta él és dolgozik Japánban. A Tomeishi-projekt, egy nemzetközi színtérre tervezett utazó kiállítás tavaly debütált Tokióban. A budapesti helyszínre érve az anyag már olyan friss és helyspecifikus darabokkal is bővült, amelyek a nyáron készültek Kecskeméten, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban.

Szörnyeink

  • Rádai Andrea

Ritkán fordul elő, hogy epikus mű színházi adaptációja nem hagy hiány­érzetet maga után. A Káli holtak ilyen, sőt a feldolgozás bizonyos értelemben meg is haladja az alapjául szolgáló regényt, de legalábbis megoldásokat kínál a szöveg vélt vagy valós problémáira.

„Két évig pihentem”

  • Csáki Judit

Lassan negyven éve a Katona társulatának tagja. Most leg­újabb bemutatója, a Káli holtak kapcsán kérdeztük a hosszú szériákról, a pihenésről és a színház szerepéről.

„Remélem, vicces”

Humor, irónia, szokatlanság keveredik az alakjában. Kaposváron végzett, tagja volt Bodó Viktor társulatának, majd szabad­úszóként számos – főleg független – produkcióban dolgozott, amelyek közül talán A halál kilovagolt Perzsiából volt a legki­emelkedőbb. Útkeresésről, stand-upról, és az egykori SZFE-ről is beszélgettünk.

„Mintha egy démon”

  • Szentgyörgyi Rita

A római székhelyű NoGravity Company alapítója egyedülálló összművészeti előadásokat hoz létre saját fejlesztésű színházi gépek és koreográfiai technikák segítségével. A társulat a megújult Budapesti Őszi Fesztiválra, a Dante halálának 700. évfordulójára tervezett Infernóval érkezik, hogy háromdimenziós koreográfiával, repülő táncosokkal és káprázatos jelmezekkel repítsenek el minket a barokk kor illúziószínházába.