Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2003. szeptember 4-i számában jelent meg.
Magyar Narancs: Harmincévesen jött ki negyedik versesköteted. Úgy gondoltad, hogy itt az ideje egyfajta összegzésnek?
Jónás Tamás: Nem programszerűen készült ez a kötet, tulajdonképpen ez is válogatás, 13 év verseiből. 17-18 évesen írott verseim is belekerültek vagy korábbi kötetekből darabok. Mániásan ugyanazokról a dolgokról írok "eleitől fogva", könnyű dolgom volt, amikor hadrendbe állítottam a verseket az Ő-ben. Tulajdonképpen nem is kellett válogatnom. A kötet elkészült.
MN: Úgy láttam, hogy sokféle versformával kísérletezel ebben a kötetben, és Villontól Pilinszkyig a költészet széles spektrumát hozod be, néha csak egyetlen hívószó formájában.
JT: Furcsa ez... Kamaszkoromban nagyon sokat olvastam, iskola helyett inkább a könyvtárba jártam. Sokkal több mindent és mindenkit olvashattam, mint amiről most tudok. Válogatás nélkül olvastam A-tól Z-ig a könyveket, többnyire a szerző sem érdekelt. Aztán nagyon meglepett, amikor az első recenziók mindenféle elődöket emlegettek, akikről úgy gondoltam, hogy nem olvastam őket. De talán mégis. Engem ez nem zavar egyébként. Én ugyanis nem akarok mindenáron eredeti lenni. Oké, legyen a költő eredeti, jó az, de ne akarjon görcsösen eredeti lenni. Minek?
MN: Ha megkérdezik, hogy mi a foglalkozásod, be mered vallani?
JT: Most már igen. A gyerekeim miatt, akik nagyon öntudatosan közlik, hogy az apukám költő és író és programozó. Régebben én csak annyit mondtam, hogy programozó. Nem lehet a gyerekeket cserbenhagyni... Meg aztán szégyen ugyan az írás, de igen hasznos.
MN: Sikeres vagy. Minden siker gyanús?
JT: Szerintem sikertelen vagyok. Nem az van, amit én szeretnék. Vannak elegáns sikerek, zajos sikerek, álsikerek, csendes sikerek, de olyan nincs, hogy az ember azt mondhatná, ez most rendben van, a helyén van.
MN: Lehet, hogy arra gondolsz, amit a régi költők megelégedettségnek mondtak. Ami talán nem terjed a saját kerten, a saját családon túl.
JT: Lehet. És nincs kertem, és a saját családom sem olvas. Ráadásul annyira gazdag a magyar költészet, hogy rengeteg az elvárás. Nem lehet csak ösztönösen verset írni, már csak azért sem, mert ahhoz már romlott vagyok, elég sokat tanultam a szakmát. Nagyon korán kezdtem verset írni, de a családomban senkit nem érdekelt a vers, a költészet meg pláne nem. És volt is bennem egy félelem, hogy amit csinálok, nyilván tele van hibával. A költészet is szakma, rájöttem hamar, és szégyellni kezdtem, amiket csinálok. Akkor átestem a ló másik oldalára, mindent megtanultam, amit lehet, és az nyomasztó dolog, gondolj bele. Gyorsan el is felejtettem, amit el lehet. Most ott tartok, hogy mindent megengedek magamnak. Nem érdekelnek a kötöttségek. Vannak dolgok, amiken utólag javítok, de én nem akarok, mondjuk, azért tökéletes aszklepiadészi strófát írni, hogy megdicsérjen valamelyik kolléga.
MN: A költészet mellett komoly prózaírói tevékenységbe fogtál, novellák, kisregények, és éppen a tavalyi Bánom, hogy a szolgád voltam kötet után nagy mozgás volt körülötted. Gondolod, hogy a próza könnyebben megfogható?
JT: Sokkal többen olvassák. Verset olvasni egyre kevesebben tudnak, egyszerűen nem tudják a vers kódrendszerét visszafejteni, nem látják meg, mi a szép benne, nem tudják mihez kötni, elhelyezni a hagyományban. A prózának van eleje, közepe, vége, van cselekmény és vannak szereplők - vagy ha nincsenek, úgy vannak. Azon lehet vitatkozni, hogy melyiket nehezebb írni, de számomra könnyebb a vers, mint a novella, a regény meg egyszerűen csak több munkával jár, kitartóbbnak kell lenned. Jellemző, hogy a bécsi ösztöndíj alatt, amikor már halálra untam magam, elkezdtem prózát írni. Ez olyan munka, ami tervezhető. Nálam úgy alakult, hogy mindennap reggel 9-től délig tudtam dolgozni, és megírtam a Senza tempót, büszke is vagyok rá, mert szerintem az eddigi legjobb prózai írásom. Bár többen azt mondták, hogy nehéz követni. Ez felveti a kérdést: kinek ír az ember? Annak, aki figyelmesen olvas és hajlandó visszalapozni, vagy annak, aki azt szereti, ha a végére érve elsírja magát. Az én szüleim, testvéreim nem lapoznak vissza, és az emberben benne van, hogy inkább nekik írjon, az ilyen olvasóknak. Ha mégsem nekik írok, árulásnak érzem a dolgot.
MN: Nem érezted azt a novelláskötet után, hogy behúztad magad a csőbe? Amikor költőként megjelentél, akkor keményen elhatárolódtál attól, hogy te cigány költő vagy.
JT: Ez így volt, és azóta sem emlegetnek cigány költőként. A prózában viszont nem lehet elkerülni, hogy a saját élményanyagodból dolgozz. És azt azért fontosnak tartottam, hogy vállaljak valamilyen szerepet a cigányügyben, tehát én nem akarom megtagadni a cigányságomat, csak nem akarok harcos cigány akárki lenni, költőként főleg nem. A prózakötetet is úgy állítottam össze, hogy a szociografikusabb írások mellett egészen más jellegű szövegek is legyenek benne, hogy ne tudják a könyvet olyan könnyen besorolni.
MN: Az újabb versek arról szólnak, hogy téged átvertek.
JT: Ja, igaz. Én azt hittem, hogy sokkal nagyszerűbb dolog élni. És szenvedek a kicsinyességtől, attól, hogy apróságokkal kell foglalkoznunk... Most nem arra gondolok, hogy be kell fizetni a csekket, bár az is bosszantó, hogy úgy kell összekaparni 2 vagy 5 ezer forintot, hanem a lélek apróságaira, a korlátainkra. El tudnék egy olyan világrendet képzelni, ahol mindez rendben van, a bőség az alap. Én rendíthetetlenül hiszek abban, hogy az emberben mindig van és lesz annyi rejtett tartalék, spiritusz, nyitottság, hogy legyen kedve élni, és célokat, örömöket talál.
