Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. október 17-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Az Éj rádió egyik főszereplője, a főhős legjobb barátja egy holló. Miért pont holló?
Jurij Andruhovics: Nem tudom, egy sugallat volt. Az emberi főhős, Joszip Rotszkij egy kicsit én magam is vagyok, nekem pedig volt egy kutyám, akit nagyon szerettem, és emiatt akartam találni egy állatot, de nem valami szokványos házi kedvencet. Az túl könnyű lett volna. A holló varázslatos állat, háziasítható is, miközben erős és független. Nagyon sokféle dolgot jelent különféle kultúrákban, például a skandinávban. És persze van a könyvben közvetlen utalás Edgar Allen Poe versére is. Az ukrán folklórban a hollók azok a madarak, amelyek a csaták után megjelennek, és felisszák a vért. Érdekes volt bevinni a regény terébe ezt a hagyományosan negatív konnotációkkal bíró állatot, és pozitív szerepet adni neki.
MN: Mennyire önéletrajzi ez a regény? Kiégett rocksztárnak érzi magát?
JA: Sztár nem vagyok, de vannak közös pontjaink Joszip Rotszkijjal. Nagyjából ugyanannyi idősek vagyunk, neki is voltak hosszabb időszakai, amikor elhagyta hazáját, de a legfontosabb, hogy ő is részt vett a hazája forradalmában, elment a fővárosba, és mindig ott volt a barikádokon.
MN: Ön is zongorázott?
JA: Nem, de ezen a ponton van egy közvetlen előzménye Rotszkij alakjának. 2014 telén a második Majdanon felbukkant egy titokzatos zongorista, és időről időre visszajött utcai zongorákkal, és zenét játszott a „forradalom alá”. Mindig eltakarta az arcát egy balaklavával. Tévéműsorokba is meghívták, még ott is maszkot viselt. Csak úgy hívta mindenki, hogy „a szélsőséges zongorista”, az igazi nevét nem tudta senki. A YouTube-on még mindig lehet találni pár rövid videót arról, hogyan játszott. Néha kifejezetten bonyolult zenét, például Philip Glasstól.
MN: A Majdan után tudott találkozni vele?
JA: A forradalom után bemutatkozott a nyilvánosság előtt is. Kiderült, hogy sokkal fiatalabb, mint az én Rotszkijom, most lehet 40 éves. Aktívan támogatja a hadseregünket, többször járt fellépni a Donbaszba is. Talán most maga is harcol, két éve semmit nem hallottam felőle.
MN: Ukrajna helyzete többször is felismerhető a regényben. Ukrán íróként nem kényelmetlen, hogy sok olvasó számára elsősorban nem irodalmilag érdekes a mű, hanem egyszerűen csak szeretnék megérteni az ukránok oroszokhoz való viszonyulását?
JA: Nem kényelmes a szituáció, de az Oroszországgal való kapcsolatunk sem az. De ez számomra fontos vállalás, meg kell próbálnom kifejezni, és íróként ki is tudom, milyen a helyzetünk a háborúban. Vannak dolgok, amelyekhez mi civilek jobban hozzá is férünk, mint a politikusok. Ez egyfajta küldetés is. Örülök, hogy hozzátehetek a témához, hogy úgy beszélhetek számomra fontos dolgokról, hogy valóban hallható a szavam, eljut az emberekhez. Az orosz invázió első heteiben amúgy is csak ezt tudtam csinálni, sok írótársammal együtt: a stressz miatt senki sem tudott alkotni, úgyhogy abból éltünk, hogy a háborúról írtunk a különféle felületekre. Aztán ennek vége lett, mert minden nagy nyugati orgánum kiküldte a saját riportereit Nyugat-Ukrajnába. Azóta tudok én is csak gondolkodni a következő könyvemen, az Éj rádió még épp az invázió előtt jelent meg.
MN: Ivano-Frankivszkban él, viszonylag messze a fronttól. Hozzá tud szokni a társadalom egy háborúhoz?
JA: A miénk egyike a békében élő városoknak, összesen talán két-három orosz rakéta csapódott be. Ez semmi ahhoz képest, amit Harkiv, Dnyipro vagy Kijiv kapott. Mindenki próbál normális életet élni. A legnagyobb nehézség az új beköltözők hatalmas hulláma. Rengetegen jöttek keletről és délről az invázió kezdetén, 2022 februárja után nem sokkal, százezerrel nőtt a lakosság száma. Ez hatalmas növekedés, hiszen előtte 250 ezren laktak itt. A növekedés mértéke azóta mérséklődött, mert sokan visszatértek az otthonukba, amikor az oroszok kivonultak az északi területekről, illetve sokan nyugatra menekültek tovább. De most is rengeteg új jövevény van, mindenfelé építkezések és felújítások zajlanak, hogy legyen hol lakniuk. Új negyedek alakultak ki a városban, Uzsgorod és Lviv mögött mi lettünk a harmadik leggyorsabban növekvő és fejlődő város. Ez a háború egyik következménye, a másik pedig az, hogy a hely újra kétnyelvű lett. Amikor születtem, akkor is az volt, aztán az 1990-es évektől szinte azonnal teljesen ukrán nyelvűvé vált, és most pedig hirtelen újra ukránt és oroszt is lehet hallani. A harmadik nagy változás a sétálóutcánkon látható. Ez egy nagyon jó hely, tele van étteremmel és üzletekkel, de kialakult egy hosszú-hosszú sor nagy portréképekből az út szélén. Azoknak az ivano-frankivszki lakosoknak az arcképei, akik már soha nem térnek vissza. Sajnos ez az installáció egyre nagyobb és hosszabb.
MN: 1993-ban megjelent könyvének még Moszkoviáda a címe, és a világ legtermészetesebb dolgaként ír róla, hogy ukránként Moszkvába költözik. Visszaállhat valaha is ilyen szintre ez a kapcsolat?
JA: Az én életemben biztosan nem. De én 64 vagyok, úgyhogy nem tudom, mi lesz azokkal, akik most még csak 20 évesek. Nem látok perspektívát Oroszországban jelenleg, sem azt, hogy elkezdődjön valamiféle változás, elismerjék a bűnösségüket. Az is fontos, hogyan lesz vége a háborúnak. Sőt: ez a legfontosabb. Ezt ma még senki nem tudja megmondani, ahogy azt sem, hogy mikor, úgyhogy nem is tudok gondolni a viszony normalizálódására jelenleg.
MN: A háború kirobbanása előtt azt mondta, Ukrajnának el kéne gondolkoznia a Krím és a Donbasz elengedésén Oroszország felé. Azóta ez a háború alapja, tartja a véleményét?
JA: Kicsit pontosítanék, Oroszországról nem beszéltem. Ez 2010-ben volt, Ukrajnának ekkor lett az elnöke Viktor Janukovics, aki a Donbaszból jött, és ezt a régiót is képviselte. Akkor számításba vettük azt a lehetőséget, hogy ha egyszer más elnökünk és Európa-párti vezetésünk lesz, akkor talán jó lenne megkérdezni Donbasz népét, akarnak-e Ukrajna részei lenni. De akkor még nem történt meg az orosz támadás. 14 évvel később már tapasztaltabb vagyok, ráadásul tíz éve hogy valamiféle háborús helyzetben élek, tanultam ebből. Azt, hogy az illúzió, hogy Oroszország csak egy kicsit vesz el, és megelégszik vele. Épp az ellenkezője igaz: Oroszország elvesz egy darabot, utána kitalálja, hogy még egy kell, utána még egy. Most úgy tűnik, hogy a teljes ukrán államot likvidálni szeretnék. Nincs értelme odaadni nekik egy kis részét az országnak, mert mennek tovább. Az egyetlen út a makacs ellenállás.
MN: Politikai szinten egyáltalán nincs szó Ukrajnában a háború befejezéséről. Folyik erről bármilyen vita?
JA: Az, aki ilyenekről beszélt, az invázióval egyszerre elhagyta az országot. Én személy szerint senkit nem ismerek, aki kompromisszumra vágyik. De ahogy mondtam, Oroszországgal nem lehet ilyesmit elérni, nincs olyan határ, amelyet ha megrajzolunk, megállítja őket. És a valóság az, hogy ha megsemmisítenek minket, akkor is továbbmennek. Az Európai Unió addig élhet békésen, ameddig Ukrajna létezik. Amint megszűnik létezni, csak nagyobbá válik a háború. Nem kívánnám Magyarországnak, hogy közös határa legyen Oroszországgal!
MN: Közkeletű vélekedés, hogy az amerikai elnökválasztáson múlik minden. Mi az ukrán pozíció?
JA: Valóban ez az egyik legfontosabb aspektus, de mindeközben valami furcsa okból kifolyólag óriási kultusza van az ukrán hadseregnek. Egységesen tiszteljük és kiállunk mellettük. De a társadalom hangulata mindig attól függ, hogy éppen milyen hírek érkeznek. Ha arról szól a napi sajtó, hogy Kurszknál sikereket ér el a hadsereg, mindenki boldog, ha rossz hírek jönnek, akkor ezt azonnal felváltja a rossz hangulat. Mentálisan nagyon instabil helyzetben van az ország. Visszatérve a választásra: szerintem mindkét lehetséges kifutásra felkészül most a világ, arra is, hogy megszűnik az amerikaiak támogatása. Azt kell megérteni, hogy amiben vagyunk, az túlmutat az orosz–ukrán kérdésen. Általában a diktatúrákkal van baj, Észak-Koreával kezdve Kínán át Iránig. Szerintem ez motiválhatja a nyugati politikusokat, hogy Ukrajnát támogassák, hiszen ha a diktatúrák győznek és diktálhatnak, akkor minden megváltozik.
MN: Bizonyára hallott Orbán Viktor békemissziónak nevezett körútjáról, mit gondol róla?
JA: Orbán személye nagyon bonyolultnak tűnik nekünk, ukránoknak. Formálisan az európai világot képviseli, most soros elnökként ráadásul még az Európai Uniót is. De közben a politikája nyíltan oroszpárti. Egy békecsináló ebben a helyzetben csak az orosz oldalon játszhat a valóságban, hiszen a mostani állapotok elismerése status quóként is csak Vlagyimir Putyin érdeke. Szeretném látni, hogy veszít Orbán a következő magyar választáson, és Magyarország minőségibb politikusokat kap a kormányba. Szerintem a kísérlete nem őszinte, és ez nem jó, főleg nekünk, ukránoknak nem az.
