Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. június 10-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A 20. század, pláne annak első fele bővelkedett olyan fordulatokban, amikor sikeres katonatisztek (esetleg tengerésztisztek) avanzsáltak fontos politikai vezetőkké, sőt államfőkké, ahogy a történelmi szükség, illetve saját fékezhetetlen ambícióik diktálták. Romsics Ignác legújabb könyvében a hat legnevezetesebb példát (a finn Mannerheim, a lengyel Piłsudski, a mi Horthy Miklósunk, a román Antonescu, a spanyol Franco és a francia Pétain esetét) vizsgálja. A gondosan kibontott, a társadalmi hátteret és politikai viszonyokat is számításba vevő életrajzokat követően aztán kísérletet tesz az életpályák összevetésére, a hasonlóságok és különbségek mérlegelésére. Romsics értelmezése szerint (az autodidakta harcos Piłsudski kivételével) rendre a fegyveres erők kötelékében szocializálódó, hivatásos tisztként szolgáló leendő államvezetők már a politikai porondra lépésük előtt megtanulták gyűlölni a parlamentarizmust, megvetni a pártok marakodását, és valamennyiüket taszította a szabad sajtó működésével együtt járó hangzavar. Életpályájuk azonban korántsem volt minden esetben oly konzekvens: érzékletes példa erre a pályafutását egyszerre szocialista és nacionalista gerillaként (a cári titkosszolgálat nézőpontjából terroristaként) kezdő Piłsudski, akiből idővel néhai harcostársai seregének feltartóztatója, az új, hangsúlyosan antibolsevista Lengyelország megteremtője lett. Azt már csak zárójelben tesszük hozzá, hogy Piłsudski, ahogy az a könyv lapjairól is kiderül, az ország „királycsináló” erős embereként (de facto diktátoraként) 1930-tól nem átallotta tömegesen börtönbe, táborba záratni (bal- és jobboldali, esetleg centrista) ellenfeleit.
Valamennyiük hatalomra kerülésében vagy éppen hatalmon maradásában fontos szerepet játszott az erőszak, habár az is jellegzetes, hogy korántsem mindig ez volt a leghangsúlyosabb elem utólagos megítélésükben.
A könyv címe is utal arra az alapvető dilemmára, amellyel a pályájukat mérlegre tevőknek is szembe kell nézniük: saját kortársaikhoz hasonlóan az utókor egy része a haza (legalább időleges) megmentőiként, más részük honáruló (esetleg rögtön tömeggyilkos) nemzetvesztőként tartja őket számon. Ilyen éles viták Piłsudski mellett talán legkevésbé Mannerheim emlékét csúfítják el, pedig őt is felelősnek tarthatjuk az 1918-as finnországi fehérterrorért. Természetesen a történész sem mindig fukarkodik a pályaképek életének egyes fejezeteit illető markánsabb megjegyzésekkel, de könyve zárásaként ő maga is Jan Assmannra hivatkozik: a hat történelmi figura közül négy (Horthy, Antonescu, Franco és Pétain) mindenképpen a „forró emlékezet” kitüntetett tárgya. Ez pedig Romsics értékelése szerint megnehezíti „a tisztán megismerésvágyból fakadó és identitássemlegességre törekvő” tudományos történetírás eredményeinek befogadását, majd ennek alapján egy új, kanonizált emlékezet kialakítását. Ám e pályaképek ismeretében azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy még a történelemtudomány sem mondta ki a végső ítéletet e hajdani erős emberek felett.
Helikon, 2021, 387 oldal, 4499 Ft
