Meglepő debütálás Schmideg Ádám kötete. Egyszerre lírai látlelet korunk hétköznapjairól, alkotáslélektani kalandozás és remek humorú állóképek sorozata.
A Putyin mindent tud rólad ravasz cím. „Ja, csak versek", szúr oda az alcím is, de hiába minden távolítás, ez egyből közéletivé keretezi a kötetet. Bár a szerző is hangsúlyozza, hogy nem közéleti versek ezek, abban egyetérthetünk, hogy az erős cím azonnal behív erős közéleti tartalommal bíró művészeti munkákat.
Például Tereskova 2014-es Orbán portréit és ágyneműhuzatait, amelyekről teljesen mindegy, hogy mit mondott a művésznő; munkájával azt a szorongató tényt juttatta kifejezésre, hogy a miniszterelnök úrral kelünk és fekszünk, ő vigyáz ránk, kitölti az életünk.
Aztán felmerül az is, hogy ki nagyobb még Orbán Viktornál is? Hát éppen ő, a nagy Putyin, aki jegesmedve hátán lovagol! Maga a nagy hős ugyan csak egy versben szerepel, a Nekünk Putyin címűben, de ez az első ciklust lezáró szöveg elég is ahhoz, hogy tájolva a világot, amiről a kötet egyes szövegei beszélnek. A vers maga olyan, mint egy különös, profán ima, melyben a
beszélő arról álmodozik, hogy Putyin a barátja lesz, és ha így lesz, akkor nagy baj már nem érheti,
hiszen „Mivel szeret, gondoskodna arról / hogy szép halálom legyen / ha már nem kellek neki”. Egy olyan világon kalauzol végig minket a szerző, ahol érvényesek ezek a gondolatok, azok között a képtelen szituációk és kibicsaklott életek között barangolunk, akik itt vannak amúgy mellettük, ismerjük őket jól, mi vagyunk, meg szomszédaink, meg akik mellett simán elmegyünk az utcán. Egy világ, teli összeesküvés-elméletekkel, butasággal, ahol simán élhetünk úgy, hogy kiadjuk a kezünkből a sorsunk vezetését és örömmel átadjuk magunkat az elringató hülyeségnek, hiszen úgyis az van, hogy „Putyin többet tud rólad, mint a pszichológusod / többet, mint a Google meg a Facebook”.
| ||
Szorongós tablót kapunk tehát a mai Budapest reménytelenül, céltalanul vagy éppen nevetséges célokkal élő lakóiról, másfelől itt vannak a mi nagy, közös ügyeink is.
Az Esernyők szorosan például arról beszél, hogyan herdáljuk el közös javainkat, A mi két dimenziónk a város lassú, bár általunk azért felgyorsított pusztulásáról tudósít. A kötet egyik gyöngyszeme, a Meghasonlott tolerancia a belvárosi liberális értelmiség kiüresedett szólamai elé tart tükröt, a Fehér botok megmutatja, miként gondolkodunk a kiszolgáltatottságról, amíg mi vagyunk a nyeregben. És közben sosem tudjuk, hogy „Egyáltalán, ki csap be kit?” (A zebra egy olyan). Noha erősen közéleti a kötet, szerencsére nincs köze a pártpolitikához.
Schmideg több mint húsz éve publikál, annak idején a Törökfürdő egyik alapítója volt. „Elvesztettem az összes szüzességemet” olvasom A hányadik kávé című rezignált monológban, ami arról szól (nagyon erősen sarkítva), hogy ha hagyjuk, akkor egy ponton túl az élet csak folyamatos ismétlődések lánca lesz. Mintha a szerző azért várt volna ennyit az első kötettel, hogy maradjon még valami, amire tényleg érdemes várni. Bár lehet, hogy ez csak belemagyarázás a részemről, hiszen a könyvben az utóbbi öt-hat év versei vannak.
„Féltem, hogy gáz, amit írok – mondja Schmideg a régebbi szövegeiről. – Egyszer írtam egy kisregényt, amelyben a főszereplő verset ír, ezekből részletek voltak a szövegben.
Megmutattam Téreynek, aki megkérdezte, hogy a versek szándékosan olyan ügyetlenek-e
Hát nem. Szóval a régebbi versek nem számottevőek. A kisprózákon egyszer talán végigmegyek és összegyűjtöm belőlük, amit érdemes”.
| ||
Nem ismerem Schmideg régi szövegeit, ezek az újak viszont jók. A kötet egyszerű, takarékos nyelven beszél, nem tobzódik a képekben, de ez a puritánság nem jelent szimplaságot: egy-egy jól felvázolt skiccben az egészre látunk, és egy történetszilánk, vagy egy látszólag felesleges részlet különös jelentőséget kap. Erős hangulatiság van a rímtelenségük ellenére valami hideg belső dallamot hordozó sorokban, ami miatt nem érezzük prózaverseknek az erős történeti maggal rendelkező szövegeket sem.
A kötet világának szereplői telve vannak elfojtással, szorongással. A reménytelen, olykor karikírozott (de soha nem megvetett vagy kigúnyolt) sorsok az elbutulás és/vagy az önhazugságok stációiról tudósítanak.
Mély ön- és emberismeretről tanúskodnak ezek a versek, amihez talán hozzájárul az is, hogy a szerző Gestalt-terapeuta, a Magyar Gestalt Társaság egyik alapítója. A Gestalt-terápiák tapasztalata, hogy azt kell mondani, ami van. Akkor is, ha semmitmondó vagy kellemetlen vagy látszólag félrevisz. Másik szakmája a programozás, korábban a Prezi, most az Ethereum szoftverfejlesztője, mint mondja a programozás arra tanította, mennyire fontos az önirónia, és hogy mindent meg lehet – meg kell – kérdőjelezni. Meg hogy néha érdemes bután szó szerint venni a dolgokat, akár egy gép.
A versek sokszor humorosak, ami azért is örvendetes, mert a humor ritka madár a hazai kortárs költészetben. A Figyelni a 105-ös című versben például egy kisfiút látunk, aki összerezdül a portréktól az Írók Boltja kirakatában: „Ezek csupa feketében az írók / nem szomorúak, csak fáj nekik az élet”, de amikor a gyerek felnő, majd azt látja, hogy a magyar irodalmi élet macsó, pedig a papa is azt mondja, hogy “Nem hiszem, hogy azért kevés a nő / mert ez egy jól kereső szakma”.
Aki humoros, az gyanús.
Schmideg Ádám egészen biztosan gyanús lesz, hiszen a könyvében vannak direkt viccek, szóviccek (olykor egészen fájdalmasak, például amikor a „facebookolikus versekről” ír, bár ez utóbbiért bocsánatot is kér, ami szintén ironikus gesztus; furcsa is versben, de itt működik), a ferde látásmódon, az abszurd képeken át az öniróniáig. „Nekem az a gyanús, aki túlzottan komolyan veszi magát – mondja erről Schmideg. – Érzem is az ellenállást, egyik legfőbb inspirációm az a sok mű, amilyet nem akartam írni. Ha mégis előzmények, akkor Parti Nagy, Erdős Virág, Vonnegut, Mrożek, Jandl, Morgenstern. Mondták Bukowskit is, őt nem ismerem”.
Azért humor mellett a kötet erősen elégikus is. A fájdalmak és kicsiségek leírása mellett ott az engesztelhetetlen életszeretet és a félelem a haláltól. „Szerintem az életben nincsenek is legjobb napok / legrosszabbak se, csak ilyenek / Ezt kell szeretni / Nem is kell, csak érdemes” (A kötet dísze). A könyv egyszerre kemény és szomorú, és gyakran akkor üt, amikor az ember épp átadná magát a nevetésnek.
(Nyitókép: Putyin egy jegesmedvét vizslat. De tényleg. Fotó: programmes.putin.kremlin.ru)
