És idebent? – kérdezhetné bárki joggal, már rögtön az első lapok olvastán. Pedig az alaphelyzet minimum (nép)mesebeli, az ember gyerekét kiteszik az erdőre, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Nem is azért teszik ki, amit mondanak, hogy ott pusztuljon, azt tényleg csak úgy mondják, de amint kimondták (hogy miért, erre a szerző csak vonakodva szolgál adatokkal), már meg is bánják, ha nem is mutatják, sőt az ellenkezőjét (mondják és) mutatják. Valójában azért teszik ki, hogy nullaévesen orosz rulettet játsszék az élettel, pontosan a legutolsó töltényig, mármint a hatlövetű tárjába helyezett 6. golyóig.
Persze mindez simán lehet a kisbetűs élet metaforája is,
hisz mi a különbség, már a gyöngéd anyai kézen túl vagy inkább amellett? Talán az, hogy az utolsó vagy utolsó utáni számos pillanatok egyikében valakiben a segítségnyújtást elmulasztók közül felébred a lelkiismeret, és mentené menthetőt?
| ||
Erről is csak mérsékelten szolgáltat adatokat McCarthy, olyasmikből vonhatók efféle hurráoptimista következtetések, hogy e mulasztók is villámgyorsan sós kútba, kerék alá kerülnek, de onnan is kiveszi őket a szerző, igazolandó leginkább a poklok tágasságát, mondjuk, a változatosságuk ellenében. Ahogy az író egy nyilván jelentős méltatója valahol írta„ Cormac McCarthynál senki sem jut pokolra; ott van már mindenki a történet kezdetekor”.
Mindez némiképp nevesítve úgy festene, hogy alapból egy incesztust kapunk, s annak orvoslásául a fent megidézett mesebeli eljárást: „Úristen, mondta a lány”. Történetesen Rinthy Holme, már az is csoda, hogy van neve valahol a semmi… dehogy közepén, inkább a semmi valamelyik távoli, gondosan elrejtett zugolyában, a fülszöveg egy talánnal aládúcolva az Appalache hegységre tippel, olyan mindegy. S valamikor a semmi egyik elfelejtett, ez is édes mindegy, itt és amikor az Apokalipszisnek is már csak három lovasa van, s azok is legtöbbször gyalog járnak.
A gyerek mit csinál? Rábömböl a világra.
Az anya a keresésére indul. Apa, anya, bátyja pedig az anya, a húga keresésére, pontosabban kergetésére. Csöbörből gödörbe, pokolról pokolra, s nyilvánvalóan a Föld értelmi középpontja felé. S közben minden fordulat, minden jelenet, minden szó és minden szembejövő szereplő a zsigerekig hatol – a legtöbb esetben a maga fizikai valójában, s csak elvétve lelki síkon.
Cormac McCarthy Odakint a sötétség című (1968-ban keltezett, második) regénye magáról az emberi életről szól – engedjük meg, némileg borúlátó megfogalmazásban (melynek jelentős támasza Greskovits Endre lendületes és sallangmentes fordítása).
Borítókép: Fortepan/Cholnoky Tamás
