Magyar Narancs: A Kádár-korszak zsidókkal kapcsolatos politikája nem előzmények nélküli, sok tekintetben a háború utáni években gyökerezik, amikor az volt az egyik fő kérdés, miként tud a társadalom többsége és az új politikai elit szembenézni a holokausztot túlélő magyar zsidók sorsával.
Kovács András: A háború után fontos ügyekben azonnal konfliktusok alakultak ki a holokausztot túlélő, visszatérő zsidók és a környező társadalom között, amelyekben a politikusoknak, pártoknak is valahogy állást kellett foglalniuk. Ezekben az ügyekben a túlélő zsidók elvárásai teljesen legitimek voltak: az antiszemita törvények és következményeik eltörlése, jogi felelősségre vonás az elkövetett bűnökért, a kisajátított és elrabolt javak visszaszolgáltatása, esetleg kompenzáció az elszenvedett gyötrelmekért.
Sokak érdekeit azonban sértették ezek az elvárások, hiszen 1938-tól 1944 végéig nagyon sokan részesedtek ezekből a javakból: vagy legálisan (kiutalták nekik az antiszemita törvényeket, rendelkezéseket végrehajtó hatóságok), vagy önkényesen magukhoz ragadták azokat a zsidók deportálása után. Az akkori politikai pártok állásfoglalásai azonban igencsak kétarcúak voltak.
| ||
Egyfelől a koalíciós kormány valamennyi résztvevője elfogadta, hogy a zsidóellenes törvényeket és ezek minden jogkövetkezményét fel kell számolni, elfogadták a háborús bűncselekményekért való jogi felelősségre vonás szükségességét is. Elvben elfogadták a holokausztot túlélő zsidók és a zsidó hitközségek, intézmények vagyoni, tulajdoni, esetleg kárpótlási követeléseinek legitimitását, érvényességét is, csak éppen nem siettek ezek érvényesítésével, mivel nem akarták ezzel provokálni a zsidótörvények és a deportálások haszonélvezőit.
MN: Mennyiben volt különleges a hatalmat hamarosan átvevő Magyar Kommunista Párt „zsidópolitikája” ebben a mezőnyben?
KA: A kommunista párt már a koalíciós időkben az első, számukra csalódást jelentő választások után is az egyik legbefolyásosabb erő volt, miközben 1945 előtt a párt gyakorlatilag nem létezett. Ezért nagy erőfeszítéseket tettek, hogy támogatásra tegyenek szert a munkások, az egyszerű emberek között, és ez volt a döntő abban, hogyan foglaltak állást a restitúció és a jóvátétel ügyében.
Mivel úgy gondolták, hogy a meggyőzendő társadalmi rétegekben elég sokan vannak, akikre hatott a korábbi rendszer antiszemitizmusa, és részesedtek is a zsidóktól elvett javakból, nem vettek tudomást a legitim zsidó követelésekről. Az északi bányavidéken voltak olyan kommunista pártfunkcionáriusok is, akik javasolták, hogy kicsit zsidózóbb hangot kéne megütni, és rögtön nagyobb lenne a párt támogatottsága a bányászok körében. Máshol – a feketézők ellen folytatott demagóg kampány során – olyan balul sikerült provokációt is szerveztek, ami például a miskolci antiszemita lincselésekhez vezetett.
MN: A kommunista hatalomátvételt követő időszakban – a szovjet példa alapján – nálunk is azzal a gyanúval illették a zsidókat, hogy rejtett hálózatot alkotnak, és kétséges a lojalitásuk az új rendszer iránt. Főleg, ami az első izraeli–arab háború óta hivatalos Izrael-ellenes ideológiai vonal követését illette.
KA: A szovjet politika először támogatta Izrael létrejöttét, mert remélték, hogy kommunista párt által vezetett állam lesz, a Szovjetunió regionális szövetségese, amely ellensúlyozza a hagyományos gyarmatosító hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország) közel-keleti befolyását. Ebben csalatkozniuk kellett, ekkor fordult Izrael-ellenes irányba a szovjet külpolitika, amit a magyar is követett. 1949 után nálunk is megjelent az anticionista retorika, és az ötvenes évek elején cionista összeesküvés vádjával itt is rendeztek pereket.
MN: A forradalom alatt és azt követően nagy számban menekültek, emigráltak külföldre magyar zsidók is – sokan Izraelbe, mások inkább Nyugatra.
KA: Magyarországról a Palesztinába, majd Izraelbe irányuló migráció, kivándorlás a háború utáni években, 1945 és 1949 között volt a legerősebb – akkor kb. 13 ezer magyarországi zsidó vándorolt ki oda. Ezután némi szünetet (a Rákosi-diktatúra időszakát) követően a forradalom alatt és után indult meg nagyobb szabású emigráció. Összességében azonban kevesebb zsidó vándorolt ki Magyarországról, mint például Lengyelországból és Csehszlovákiából, a fő bevándorlási célpont pedig a Nyugat volt.
| ||
1956–1957-ben kb. 4–5 ezer zsidó vándorolt ki Izraelbe, míg nagyjából 20 ezren máshová. Azt is szokták mondani, hogy Izraelbe főleg azért mentek, mert ott könnyebb volt zsidónak lenni, Nyugatra pedig főleg azért, mert ott könnyebb volt megszabadulni a zsidóságtól. A legális kivándorlást 1956–1957-ben azért engedélyezték, mert az izraeli kormány hajlandó volt elismerni és diplomáciai kapcsolatot létesíteni a nemzetközi színtéren a forradalom leverése miatt páriaként kezelt Kádár-kormánnyal.
1956 végétől 1957 nyaráig valóban szabadon és legálisan lehetett kivándorolni Izraelbe, ez idő alatt több mint 4 ezren érkeztek oda. Ezt aztán leállították, formálisan egy diplomáciai botrányra hivatkozva: a budapesti izraeli követség egyik munkatársa lebukott, ugyanis olyan mennyiségben vett át a kivándorolni szándékozóktól pénzt és vagyontárgyakat – aminek az ellenértékét aztán az Izraelbe megérkezés után kaptak vissza –, hogy a magyar hatóságoknak feltűnt, hogy a követség nem vásárol elég forintot a Magyar Nemzeti Banknál költségei fedezésére.
A valódi ok persze inkább a szovjet kormányzat és az arab országok diplomáciai nyomása volt a kivándorlás leállítására. A két fél a későbbiekben is mást és mást várt a szorosabb kapcsolatoktól: az állandó devizahiánnyal küszködő magyar fél a gazdasági relációk szorosabbra fűzését remélte, és azt szerette volna, hogy ne alakuljanak ki szorosabb kulturális, társadalmi vagy sportkapcsolatok Izraellel.
Márpedig az izraeli politika pontosan ezeket célozta: azt remélték, hogy ha ezek révén a magyar zsidók jobban megismerik a zsidó államot, akkor megugrik az alijázni szándékozók száma is. A várakozások Izrael részéről nyilván túlzók voltak, nem akadt – mint azt várták – több tízezer alijázni szándékozó magyar zsidó.
MN: És annyit sem engedtek ki, amennyi tényleg emigrálni kívánt?
KA: Amikor rendeződött a diplomáciai konfliktus, utána évente pár százan akartak Izraelbe kivándorolni – százas nagyságrendben engedélyezték is a kivándorlást, de tízezrekről sosem volt szó. 1962 és 1965 között 1400 kivándorlási kérelemből valamivel kevesebb mint 900-at engedélyeztek. A hatvanas évek közepére a reformtörekvésekkel együtt a magyar politikában megerősödött az a vonal, amelyik úgy gondolta, hogy ennél szélesebbre kell tárni a kapukat Izrael felé.
A könyvben közölt dokumentumokból kiderül, hogy ezt az irányt a külpolitikai vonalvezetés egyik frakciója képviselte, ugyanakkor a Külügyminisztérium arab kapcsolatokért felelős részlege határozottan ellenezte e nyitást. 1966 körül úgy látszott, hogy a nyitás hívei győznek, de aztán kitört 1967-ben a közel-keleti háború, és ezt követően nemcsak a diplomáciai és politikai kapcsolatokat szakították meg Izraellel, hanem lényegében a gazdaságiakat is. A magyar–izraeli viszony befagyott egészen a nyolcvanas évek közepéig.
MN: A szovjet blokk országai egymással egyeztetve szakították meg a kapcsolatot Izraellel, ráadásul a könyvben is publikált jegyzőkönyvek szerint döntő szerepet játszott Tito is a szovjet Izrael-politika fordulatában és a helyi háborús stratégia kialakításában.
KA: A könyv egy korábbi, a mostanitól sok tekintetben különböző, angol nyelvű verziójának külföldi reakciói is ezt a momentumot emelték ki. Sokak számára nagy meglepetés volt, ami a dokumentumokból kiderült, hiszen a közvélemény korábban azt gondolta, hogy Tito, aki kívül állt a szovjet blokkon, és jó kapcsolatokat tudott kiépíteni az arabokkal és Izraellel is, inkább közvetítőként és mérséklő erőként szolgált.
A kötetben közölt iratok viszont arról tanúskodnak, hogy Tito radikalizálta a szovjet álláspontot. Ebben a helyzetben azt a véleményt képviselte, hogy a Szovjetunió védelmi doktrínáját meg kéne változtatni, vállalni kell a helyi katonai konfliktusokat, és nem kell félni attól, hogy ezek világháborúvá fajulnak, ettől megvéd az atomfegyverek egyensúlya, a kölcsönös elrettentés. Az is érdekes, hogyan lavíroznak a különböző kommunista országok ebben a kérdésben: az NDK és a csehszlovák vezetés hajlott a keményebb álláspontra, a lengyelek és a magyarok próbálták enyhíteni azt.
MN: Az Izraelhez fűződő viszony hullámzása megszabta azt is, hogyan viszonyuljanak a szocialista országok, az egyes kommunista pártok saját zsidó honfitársaikhoz?
KA: Az Izraellel kapcsolatos politikának minden időszakban komoly következményei voltak a zsidókkal kapcsolatos hazai politikára is. A hatnapos háború után a Kádár-vezetés szigorúan megkövetelte a szovjet vonal lojális követését a zsidó származású káderektől, egyszerű párttagoktól, sőt a párton kívüli zsidó közösségtől is.
| ||
Ez megjelenik a kötetben közölt pártdokumentumokban, például Kádár közvetlenül a háború utáni napokban a Politikai Bizottság ülésén nyíltan kimondja: felül kell vizsgálni azon zsidó származású pártfunkcionáriusok pozícióját, akik nem hajlandók a pártvonalat követni, merthogy Izraellel szimpatizálnak.
Sor is került elszórt tisztogatásokra, főleg a hadsereg és a külügy állományában – erről ugyan nem találtam közvetlen forrásokat, de olvastam olyan oral history interjúkat, amelyekben az interjúalany beszél arról, hogy szüleit ebben a hullámban távolították el fontos pozíciójukból. Arra viszont találtam dokumentumot, hogyan reagáltak erre a politikára a hitközségen belül tisztségviselők és tagok.
A legszebb, amit egy ruházati szövetkezet párttitkára mondott (és amit aztán egy besúgó jelentett): „Mi, kommunisták, akik származásunknál fogva zsidók is vagyunk, ebben a kérdésben nem értünk egyet a Szovjetunióval, mert az arabok antiszemiták és kommunistaellenesek voltak mindig. (…) Az izraeli nép sokkal haladóbb [mint az arabok], hiszen ott három kommunista párt működik.”
MN: A könyvben publikált dokumentumokat olvasva is úgy tűnik, hogy a magyar pártvezetés is hajlamos volt a magyarországi zsidókat egységes, kompakt, egy húron pendülő, hálózatot alkotó csoportként kezelni.
KA: Ez egy olyan kognitív keret, ami a teljes kommunista időszakban végig eleven volt, beleértve a Kádár-rendszert is. A pártfunkcionáriusok fejében létezett valami olyasmi, hogy „a zsidóság” és az ehhez kapcsolódó sztereotípiáik és asszociációik nagyon hasonlóak voltak a háború előttihez.
Meg voltak győződve arról, hogy „a zsidóság” egy elkülönülő, saját érdekekkel rendelkező, rejtett hálózatot működtető, együttműködő társadalmi csoport, amelynek tagjai még ha magasabb pozícióba kerülnek is a rendszerben, mindig is megbízhatatlanok, a Nyugat potenciális ügynökei maradnak, akik válsághelyzetekben aztán kimutatják a foguk fehérjét – ez jelent meg aztán nyíltan Władysław Gomułka lengyel pártvezető híres „imperialista-cionista ötödik hadoszlopot” emlegető beszédében 1967 júniusában egy tömegrendezvényen.
Ez a meggyőződés állhatott azoknak az akcióknak a hátterében, amelyek a zsidó lakosság teljes kataszterének elkészítésére irányultak a régió szocialista országaiban. A legteljesebb dokumentáció erről a cseh archívumokból került elő. A Csehszlovákiában is elindított állambiztonsági akció során definiálták is, hogy kit kell zsidónak tekinteni, és ez a definíció nagyjában-egészében megfelelt a faji törvények szerintinek. Ezt az akciót egyébként 1968-ban, a prágai tavasz idején leállították, azután újraindították, és még a nyolcvanas években is tartott.
A listán több mint tízezer név szerepelt. Hasonló akció zajlott Lengyelországban is, és megtaláltam a berlini Stasi-levéltárban a zsidók NDK-beli listázásáról szóló jelentést 1967-ből – az ő számuk ekkor már nem érte el az ezer főt. Magyarországon az állambiztonsági levéltárban (ÁBTL) található iratok között nem került elő konkrét vezetői utasítás a listázásról, de teljesen random módon előbukkannak összegyűjtött nevek, listák, például a zsidó iskolába járók szüleiről, a Rabbiképzőhöz kapcsolódó emberekről vagy egyes hitközségekről, zsinagógákat látogatókról.
Hipotézisem szerint létezett egy szovjet instrukció „zsidólisták” készítéséről, amit azonban nálunk – ahol ekkor jóval több zsidó élt, mint, mondjuk, Lengyelországban és Csehszlovákiában összesen – reménytelen lett volna elkészíteni, ezért az illetékesek „lealibizték” a feladatot.
MN: Ugyanakkor a magyar társadalomban jelen volt – a tovább élő előítéletektől nem függetlenül – az a percepció, hogy némely fontos pozíciók betöltése paritásos alapon történik? Vagyis a pártvezetés ügyelt arra, hogy a nómenklaturális gyakorlatban betartsa a „zsidó” és a „népi” káderek egyensúlyát, az „egy király, egy paraszt” elvét?
KA: Ez kapcsolódik ahhoz is, amit elmondtam: nyilvántartották azt, hogy ki zsidó. Valamikor az ezredforduló körül elhívtak egy előadásra, ahol a Kádár-rendszer több egykor fontos kádere is megjelent a közönségben, és amikor arról beszéltem, hogy dokumentumok vannak arról, hogy a Kádár-rendszerben számontartották, ki zsidó és ki nem, az egyik régi pártvezető értetlenkedve felszólalt: „Igen, persze hogy így volt, de nem értem, mi ezzel a baj.
Hiszen ezt éppen a zsidók védelmében csináltuk! Elvégre nem lehetett olyan pozícióba engedni őket, hogy az antiszemitizmust provokáljon!” Sok dokumentum tanúsítja, hogy már a Rákosi-rendszerben is számontartották, hogy ki zsidó és ki nem, és ügyeltek arra, hogy a zsidó származású káderek arányát csökkentsék, és idővel felváltsák őket „népi káderekkel” – dacára annak, hogy ebben az időszakban még sok zsidó származású volt a legfelső pártvezetésben is.
1956 után is gondot fordítottak erre a káderpolitikában – közvetlen bizonyíték ugyan nincs rá, de a már említett Kádár-beszédből is kiderül, hogy számontartották, ki zsidó vagy ki nem az apparátusban. Hipotézisem szerint voltak olyan érzékeny területek, ahol szigorúan vették ezt a csöndes numerus clausust, mint, mondjuk, a hadseregnél, a belügynél, a külpolitika bizonyos területein, a párt adminisztratív vezetésében – míg, mondjuk, a gazdasági és kereskedelmi szférában már nem annyira.
MN: 1967 után az állambiztonság figyelme is hatványozottan fordult minden olyan megnyilvánulás felé, amiről úgy sejtették, hogy a zsidó identitás megőrzéséről szól, ne adj isten, cionistának minősíthető?
KA: Az egész időszakban a pártállamnak három erős eszköze volt arra, hogy ellenőrizze a zsidó intézményeket, csoportokat, személyeket. Az első a nómenklatúra-rendszer: a zsidó hitközségek vagy a zsidó intézményrendszer vezetőinek kinevezéséhez a megfelelő pártállami szerv formális hozzájárulása kellett. A másik a financiális függés volt: a hitközségek az állami költségvetésből éltek.
A harmadik volt a személyzeti politika: ugyan a nómenklatúra-rendszer révén közvetlenül is kontrollálni lehetett, hogy kik kerülnek kulcspozícióba ezekben az intézményekben, de a Kádár-rendszerben szerették a nyers adminisztratív módszerek helyett a demokratikus látszatokat fenntartani, és elérni azt, hogy lehetőleg azokat „válasszák meg” kulcspozícióba, akiket „odafent” szerettek volna.
Remek dokumentumok szólnak arról, hogyan befolyásolták, manipulálták a hitközségi választásokat politikai és titkosszolgálati módszerekkel, az Állami Egyházügyi Hivatal vagy akár a politikai rendőrség közreműködésével. Elég simán ment ez az együttműködés a pártállam és a manipulált zsidó szervezetek között.
Voltak azonban kivételek: a kötet tartalmazza egy sikerületlen titkosrendőrségi akció dokumentumait, amelynek során arra akarták rávenni a hitközségben dolgozó embereiket, hogy rendezzenek egy nagy tiltakozó akciót az izraeli–nyugatnémet diplomáciai kapcsolatok felvétele ellen. Két olyan intézmény akadt, ahol a párt- és belügyi szervek a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évekig folyamatosan, de sikertelenül próbálták átvenni az irányítást.
Az egyik a Scheiber Sándor vezette Rabbiképző Intézet, a másik a zsidó hitközségen belül működő, szociális segélyezést intéző Központi Szociális Bizottság, amelyet Borsa Mihály vezetett. Ők ketten tudták, legalábbis részben, megőrizni az autonómiájukat, habár folyton megpróbálták kiszorítani őket a pozíciójukból, másrészt rátenni a kezüket az autonómiát egyáltalán lehetővé tévő anyagi forrásaikra.
| ||
Scheiber túl ismert és tisztelt személy volt világszerte, hogy hozzányúlhattak volna, míg Borsa Mihály a koalíciós időkben kisgazda képviselő volt, és később is ügyesen használta volt kisgazda kapcsolatrendszerét – rendszeresen megkereste például Ortutay Gyulát, akivel jóban volt, és akinek mindenféle ritka külföldi árut – sajt, tea, autó – szerzett be, és aki, ha kellett, „leszólt” Borsa érdekében.
A BM-esek erről dühösen számolnak be. Az olyan kezdeményezéseket viszont, amelyeknek politikai jelentősége is lett volna, mint a Rabbiképzőn belüli mozgolódás, a hivatalos Izrael-politikával szemben kiálló fiatalok ügye, kemény kézzel, kíméletlenül verte szét a belügy. Volt, amikor bomlasztással zilálták szét ezeket a csoportokat, de voltak, akik börtönbe kerültek, mint a cionista szervezkedésért elítélt Beer Iván.
Sajnos, az ÁBTL-ben nincsenek meg a hetvenes évek végétől a zsidóügyekre vonatkozó iratok, de Berlinben, a Stasi-levéltárban találtam magyar beszámolókat arról, hogyan zilálták szét bomlasztással a nyolcvanas években a zsidó házi szemináriumokat. Utólag úgy tűnik, mintha a szovjet blokk viszonylatában a Stasi lett volna a „zsidó vonal” felelőse – ami történelmileg is elég morbid.
MN: Összességében hogyan értékelhető a Kádár-rendszer ebből a szempontból? A megszépítő messzeségből szokás azt mondani, hogy nálunk legalább nem voltak nyílt antiszemita kampányok, mint számos más szocialista országban.
KA: A Kádár-rendszer idején valóban nem voltak nyílt antiszemita kampányok, de a felszín alatt mindvégig jelen volt az a meggyőződés, miszerint a zsidók mint csoport a rendszer ellenségeinek potenciális ügynökei, ezért jobb szemmel tartani őket. Ezért a „zsidó ügyek” nem tűntek el a politikai napirendről egy pillanatra sem, bár nem jelentek meg a nyilvánosság előtt.
Ezekre az ügyekre a politika csinálói folyamatosan valamiféle megoldandó problémaként tekintettek, ezzel életben is tartották a „zsidókérdést”, megőrizték a „zsidókérdésről” való gondolkodás kereteit, és kialakították azt a nyelvet is, amelyen erről maguk között pártszerűen beszélni lehetett.
Egy, a politikai rendőrségen 1961-ben keletkezett dokumentum nyíltan is kimondja, hogy amikor cionizmusról beszélnek, akkor azon nem azt kell érteni, amit a szó eredetileg jelent. Ezért állítom, hogy amikor 1990-ben hirtelen nyíltan megjelent a magyar társadalomban az antiszemitizmus, az nem a semmiből jött elő, nem csak annyi történt, hogy a negyvenes években „befagyott” előítéletek a szólásszabadság feltételei mellett évtizedek múltán „kiolvadtak”.
