39 év, ötven könyv után ismét régi nevén írt a szegedi író

Sorköz

Dlusztus Imre keretes szerkezetű irodalmi pályája.

„…sírvafakad / az aszfaltra dőlnek szilánk-könnyei” – írja a 23 éves Vecsernyés Imre. Az idézet A két fal között című versből való, amelyet a bátyja halálára írt. A hazatérés lehetőségei című 1983-as antológiában jelent meg.

„Zivatar zokog fémreszeléket a föld fekete mágnesébe” – írja a 62 éves Vecsernyés Imre, a Katatónia című novellában, amelyben föltűnik a halott testvér fotója. Ez a szöveg a Kínai vaddisznók című idén megjelent könyvében olvasható.

Ezt a novelláskötetet a Gondolat Kiadó adta ki. Június 12-én, vasárnap délután Budapesten, a Duna-korzón dedikálta a szerző, aki – mint a Narancs.hu kérdésére felidézte – nem egészen saját szándékából lett Vecsernyés.

„Amikor 17 évesen, 1977-ben iskolaköpenyben fölmentem a Tiszatáj szerkesztőségébe, az első verseimnek ott volt a kefelenyomata az asztalon. Annus József kirakott az asztalra egy üveg debrői hárslevelűt, és azt mondta, »körösztölő lösz, Imrém«. Először nem értettem – mondta Dlusztus Imre. – Vörös László ült még ott és Olasz Sándor. Vörös László magyarázta el: olyan néven, hogy Dlusztus, nem lehetek magyar költő. Szóba hozták, hogy néhány évvel korábban Lipák Tibort is választás elé állították. Az asztali naptárt kellett lapozgatnia, hogy találjon egy jó keresztnevet, talált is, így lett Zalán Tibor. Én is lapoztam, de nem találtam jó nevet. Megkérdezték, mi a nagymamám lánykori vezetékneve. Kószó. Ez szép, a négy legrégebbi szegedi alsóvárosi név egyike a Csonka, a Szécsi és a Vecsernyés mellett. Ám a kedvesemet, később feleségemet és gyermekeim anyját Kószó Teréznek hívták, és én nem akartam a barátnőm nevét felvenni. Vecsernyés nagyapám neve megtetszett nekik, és ezt kénytelen voltam elfogadni. Két év múlva Herbszt Zoltán barátomat, aki fiatalon elhunyt, ugyanígy választás elé állították. Miután megkérdezték, mi volt az édesanyja lánykori neve, és megmondta, hogy Überpacker Irén, azt mondták, jó, akkor inkább maradjon Herbszt.”

Ő viszont nem maradt Vecsernyés Imre. Az egyetemen Pilinszky János életművét kutatva több tanulmányt írt, ezek megjelentek a Literatúrában, szakdolgozatát is közölték. Kibővíthette volna doktori értekezéssé. Kicsit sajnálja, hogy nem lett irodalomtudós, de nem nagyon, mert profi íróként és közíróként mégis ötven könyvet jegyez, és másik százat adott ki vagy lektorált.

Dlusztus Imre magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett a nyolcvanas évek közepén, újságíró lett, főszerkesztő, a rendszerváltás és a sajtóprivatizáció révén kiadóigazgató, üzletember. Egyik alapítója volt a Hír TV-nek, lapokat indított el, részt vett egy focisuli megalapításában, a Bozsik-program megírásában, sportvezetői tisztségeket vállalt, polgármesterjelöltként indult 2006-ban az önkormányzati választáson Szegeden. Útjára indította a mórahalmi Mini Hungary makettparkot, amelyet egy ideig vezetett is. Az általa írt vagy szerkesztett könyvek közül néhány közéleti témájú, több a futballról, a legtöbb azonban a borról szól. Két éve – ahogy a Kínai vaddisznók hátoldalán olvasható: „önmaga számára is váratlanul” – kezdett novellákat írni.

 
Vecsernyés (Dlusztus) Imre a könyvhéten, a Duna-korzó.                                                                                                           
Fotó: A szerző felvétele
 

A kérdésre, mi ösztönözte prózaírásra, azt válaszolta, az élet. Ezt nem akarta bővebben kifejteni.

Tyúkketrecben, azaz a pszichiátriai osztály rácsos ágyában ülő fiatalemberről, gyásztól megnémult idős építészmérnökről, beszervezésekről, két háborúról, a lélek megnyomorításáról, politikáról, szerelemről és őzek, szarvasok csontját az utak aszfaltjába őrlő sötét gépezetről szól a Kínai vaddisznók. Az abszurd látomás és az eredeti iratokból alkotott történelmi dokumentum szervesen összetartozik. Akármilyen érzéssel ül neki az olvasó, előbb-utóbb valószínűleg megnyeri az elbeszélő hangja, a tragédia sokféle árnyalata, az érzékenység, a nagyvonalúság és ahogy fölbukkan a humor „nagypapa stílusú, inkább ukrán, mint fehérorosz, barna és kopottas szemüvegtok” képében.

Néha fölsejlik a szerző nekibuzdulása, hogy ha már úgy hozta az élet, hogy eljött a próza ideje, csináljuk rendesen, legyen majd ebből könyv, és legyen benne szépen az, hogy... – de szépen benne is van. Nem fő-, de fontos mellékszerepet kap a történetekben a bor, a futball és a lapszerkesztés, a különféle elképesztő játszmák, amelyek nélkül elképzelhetetlen az univerzum, mint ahogy túlélési ösztön, megbocsátás és különös házasságok nélkül is az lenne.

Pilinszky János a 197. oldalon bukkan fel.

Amerikai katolikus érsek hozza szóba a költészetét egy leleplező szándékú, ezért, mint kiderül, közölhetetlen interjú vége felé: „Nos, franciául is elérhető. Azt írja, a Mielőtt című versben, hogy »Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet«. Nem azt írja, hogy kék, zöld, lila pálcikákból rakjuk össze a keresztet, hanem mindenki a maga kis keresztjével részesül Krisztuséból. Egy kereszt van, szerkesztő úr.”

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk