„Kossuth a biliárdszobában fogadott, Ady Endrével is sokáig jó barátságban voltam”

Így szokott rá Szabolcska Mihály a dohányzásra.

Szabolcska Mihály nevét szinte kizárólag Karinthy paródiája és Ady Üzenet Költőcske Mihálynak című verse miatt őrizte meg az utókor. Még úgy is, hogy közben utcát neveztek el róla Újbudán, Tiszakécskén szobrot állítottak neki, 1930-ban pedig az elsők között volt, akit Corvin koszorúval tüntettek ki.

Ennek ellenére nem lennénk meglepve, ha a jelenlegi hatalom a „nemzeti költészet” jegyében a költő újrafelfedezését is méltányolná, de most ne legyünk ennyire pesszimisták. Idézzük fel inkább a legtalálóbb összefoglalást költészetéről:

„Ez volt a hivatása: ráborítani a mindennel megelégedés gügyögését arra a világra, amely álmos együgyűségben tengette napjait. Gazdag volt, mert igénytelen, boldog, mert gondolattalan”

– írta Móricz Zsigmond, 1930-ban, a költő halála után, és ebben szinte minden benne van, amit Szabolcska Mihályról tudni érdemes. Pontosabban, amit a költészetéről tudni érdemes. Merthogy Szabolcska elsősorban református lelkész volt, és csak utána költő, amit már az első, 1891-ben megjelent Költemények című verseskötetéről szóló kritika is észrevett.

„A hitbuzgó teológusnak alig vannak s alig lehetnek is kételyei. A vallás nála a kedélyben lakozó jámbor érzés. (…)  Érdekes e hitbuzgó teológust megfigyelni amint benne a szerelem érzése támad.

E szerelmi ciklus mindjárt a lemondással kezdődik: »Mi egymásé nem lehetünk e / Földi létben«. Szomorú ez és lesújtó; de mégis elébb látni szeretnők a küzdelmet, a harcot, melyet az imádott nő bírásáért folytatott. (…) A lemondás költészete voltaképp nem is nevezhető szerelmi költészetnek…” – írta az Ország-Világ című lap kritikusa –i –s, hozzátéve, hogy míg „a katolikus versíró művéről nem lehet konstatálni rendesen a felekezetet; a kálvinista ellenben mindig kálvinizmusával lép előtérbe, még akkor is, ha szerelmet vall”.

 

Forrás: Wikipedia

Ráadásul Szabolcska esetében az efféle „szerelmi vallomás” nemcsak az imádott nő felé irányulhatott, de olyan nagy hazafi felé is, amilyen Kossuth Lajos volt. A költő ugyancsak 1891-ben járt Turinban (Torino), ahol az agg államférfi 1884 óta élt, s a nagy találkozást Szabolcska a Vasárnapi Újság című lapban meg is írta. „Az első emeleti üveges folyosó ajtaján ez az egy szó – »Kossuth« – jelenti, hogy jó helyen járunk. A bejelentő szolga csakhamar megnyitja az író- és elfogadó terem ajtaját, s dobogó szívvel állok meg. Jóságos tekintetű, galambősz öreg ember előtt; eleinte alig találva szót attól a mély elfogódástól, mely »mint fölleg-omlás a nagy Alpokon« fölém nehezedik. De egy pár szívélyes szó az ő ajkairól, és csakhamar olyannak tűnt fel Kossuth előttem, mint aminőnek ész gyermek szívvel képzeltem (…); nagynak, nemesnek, de egyszersmind jóságosnak is; mint hogy a nótában »Kossuth Lajos édes apánknak« szólongattuk” – olvasható Szabolcska riportjában, ám arról, hogy miről is beszélgettek, nem esik szó. „A vele való beszélgetés fonalát, ha szó szerint követhetném is, már csak azért sem írnám, mert nem tartom helyesnek minden ilyen magánbeszélgetést (kivált engedély nélkül, amit pedig nem kértem) nyilvánosságra vinni” – jegyzi meg a pályakezdő költő, amit a szerkesztő minden bizonnyal azért hagyott a szövegben, hogy az olvasó is lássa azt a szerelmetes együgyűséget (vagy éppen gyávaságot), amit a botcsinálta riporter papírra vetett. Mindenesetre a Vasárnapi Újság olvasói is érzékelhették: ha a megfelelő személy lép fel Turinban, akkor még interjút is olvashattak volna Kossuth Lajossal.

Hogy mi volt e beszélgetés tárgya, csak negyven évvel később derült ki, akkor is csak félig-meddig. A Magyarság című lap munkatársa 1930 augusztusában kereste fel budai lakásán Szabolcska Mihályt.

„Mokány bajszú, szép öregúr a házigazdám, fehérselyem nyakkendőcsokrával és zöldzsinóros házikabátjában. Kiveszőfélben lévő, de legjobb magyar fajta, akinek magyaros vendégszeretete, drága optimizmusa és humora szinte észrevétlenül alakít át a magyar századvég megbékélt, szerető szemlélőjévé”

– jellemezte az interjú készítője, Katona Jenő, Szabolcska pedig e képnek megfelelően ismertette élete nagy kalandját, a Kossuth Lajossal való találkozást. „Kossuthot látni öcsémuram, nekem igen nagy dolog volt. Én az ő áhított tiszteletében nőttem fel. Édesapám, a Szabolcs megyei lódoktor valamikor öt más testvérével együtt honvéd volt 48-ban, az édesatyjuk, a nagyapám meg nemzetőr” – mesélte Szabolcska, majd elszavalta a Kossuth-kultuszban fogant Az én apám szegény jobbágygyerek volt kezdetű versét, amit először a ceglédi Kossuth-szobor avatóján mondott el, és amin „lódoktor" apja igencsak megsértődött. Ami a találkozót illeti, megtudhattuk, hogy a „középtermetűnél kisebb alakú” Kossuth a biliárdszobában fogadta, és mondandója cseppet sem volt derűs: „Felszabadítottuk a jobbágyságot, s azóta kivándorol, világgá szóródik. A sajtószabadság ebek harmadjára jutott. S a magyarság világpolitikai helyzete? Amikor egyszer a francia parlamentben tiltakozni akartam az ellen, mintha még mindig a Duna-konföderáció érdekében dolgoznék, a külügyi bizottság azt sem tudta Transsylvania más, mint Pennsylvania…” – mondta állítólag Kossuth Lajos Szabolcskának, ami azért érdekes, mert e szöveg tükrében cseppet sem meglepő, hogy a vitákat, pláne a politikai vitákat nagy ívben kerülő költő miért mellőzte az agg kritikus szavait 1891-ben, a Vasárnapi Újságban. De e gesztusból is csak az tűnik ki, hogy Szabolcska Kossuth iránti áhítata inkább nagy emberrel való találkozásra korlátozódott. Ezt igazolja az a kis epizód is, amit Szabolcska büszkén mondott tollba. Szabolcska ugyanis – látván, hogy az ekkor már 89 éves Kossuth „rágyújtott egy diákosan sodrott cigarettára”, sőt „tüdőre is szítta” – azonnal követte a példáját.

„Azóta dohányzom én is, addig pap létemre kíméltem a hangom. De ha Kossuth nem tette, gondoltam, szabad-e néked, bitangja olyan félősnek lenned hangodra” – jegyezte meg büszkén a költő, miként szokott rá a cigarettára.

Az interjúban azonban nemcsak a Kossuthhoz fűződő érzelmek kerültek terítékre. Szó esett a Gárdonyi Gézához fűződő hatalmas barátságról, és persze Szabolcska Adyval való viszonya sem maradhatott ki, ami szerinte félreértés volt, nem ellenségeskedés. „Adyval sokáig jó barátságban voltam. Leveleztünk is. Barátságunknak az vetett véget, hogy Endrődy Sándor, akivel mi tréfából modern versutánzatokat küldöztünk egymásnak, három ilyen versemet – tudtom és engedelmem nélkül – kiadta a Budapesti Hírlapban. Ady ezt személyes sértésként fogta föl és a Költőcske Mihállyal válaszolt” – jelentette ki a Szabolcska Mihály, hozzátéve, hogy ő cseppet sem haragszik az ekkor már 11 éve halott Adyra. „Inkább mindig sajnáltam is ezt a derék, jó kálvinista fiút, akinek első, debreceni kötetében igen szép versek vannak” – jegyezte meg rezignáltan „a tamburás öregúr", utalva ezzel az 1899-ben megjelent Versek című kötetre, amelynek kiadását Ady utólag százszor megbánta. Szabolcska Mihály a Magyarság újságíróját egy régi vers kéziratával engedte útjára, amelyen a következő sorok álltak: „Kicsi fehér házunk / Kész van már egészen, / Tarka galambdúccal / A ház ereszében. / Oszlopos tornáca / Messzire ellátszik... / Éppen úgy, ahogy én / Megálmodtam százszor, / Szép, szelid galambom / Még csak te hiányzol...”