Vékony jég történészi eszközökkel történelmi könyvet írni úgy, hogy a szóban forgó esemény még tart. Főleg, ha egy olyan, állandóan változó rendszerről beszélnük, mint a 2010 óta velünk élő Nemzeti Együttműködés Rendszere. Stefano Bottoni, a Firenzei Egyetem docense, az MTA egykori munkatársa márpedig megírta a NER-történelmet – eredetileg olasz nyelven, majd a Magyar Hang kiadásában némi közösségi támogatással a magyar fordítás is megjelent. A hatalom megszállottja című könyv létrejötte azonnal izgalmas kérdést vet fel: olaszul és úgy általában külföldön őrült érdekes lehet a magyar helyzet áttekintését olvasni, de vajon mi újat tud mondani Bottoni a magyaroknak úgy, hogy ebben élnek 13 éve? Érdekes-e elolvasni sokadjára is Orbán Viktor jobbratolódásának történetét, háborúját Simicskával és viszonyának változását a Nyugathoz?
A válaszok a kérdésekre sorrendben: semmit, igen és igen.
Ha valaki ugyanis bennfentes újdonságokat vár Stefano Bottoni könyvétől, ami Orbán Viktor politikusi karrierjén keresztül mutatja be főleg a rendszerváltás óta eltelt magyar változásokat, az ne reménykedjen: nincsenek névtelen megszólalók és világrengető leleplezések, csak 288 oldalnyi nagyon alaposan lábjegyzetelt kortárs történelem Magyarországról. Ebben a tekintetben hasonlít Rényi Pál Dániel két éve megjelent Orbán-könyvére:
nem attól lesz érdekes, hogy exkluzív információk tömegét szállítja, hanem attól, hogy egyben elmesélve sokkal keményebb a magyar sztori, mint amilyennek a hétköznapokban tűnik.
Akár arra is alapot adhat, hogy ki merjük mondani: a modern magyar történet nemzetközi mércével mérve is izgalmas és megdöbbentő, pedig olyan versenytársai vannak, mint Szerbia, Belarusz vagy akár Oroszország. Szerencsére élni jobb itt, mint a felsorolt országokban, de Bottoni nem is az életminőséget meséli el, hanem azt, hogyan és miért éppen mi lettünk szimpatikus kis országból az a hely, ahol a konteósok és egyéb habókosok nem az internetes kommentfolyamok legmélyén vannak, hanem minisztériumokban dolgoznak.
A könyvbe nem került bele a nyomda neve, és olyan nagyon ki sem akarták adni, ami valahol furcsa, máshonnan nézve érthető: furcsa, mert ahogy említettem, semmi olyan nincs benne, amit ne lehetett volna korábban is elolvasni, ugyanakkor érthető, mert egy olyan országban, ahol nem megfelelően elhelyezett lájkokért vagy kommentekért is elveszthetjük a munkahelyüknet, kifejezetten rizikós kiadni egy tárgyilagosan elmesélt történetet arról a 40 évről, ami alatt a magyar nemzet különösebb kényszer nélkül választotta újra Kádár Jánost a tudatos állampolgári viselkedés és hasonló hülyeségek helyett.
Bottoni könyvének komoly erénye, hogy nem akarja elvitatni, hogy Orbán Viktor tehetséges politikus.
Csúnya állításokat tesz róla, de ha a politikát nem a dolgok jobbá tételének tudományaként, hanem hatalomtechnikai menetelésként értékeljük, akkor valóban tehetséges. A hatalom megszállottja ettől függetlenül nem állítja, hogy bármiféle komolyabb terv vagy szándék lenne a NER mögött: magát Orbánt is inkább a körülményekhez való alkalmazkodás mestereként tiszteli, mint bármiféle komolyan vehető társadalmi vízióval rendelkező vezérként.
Nagyjából végigvezeti az olvasót Bottoni minden fontosabb politikai fordulaton a rendszerváltás óta, értelemszerűen kicsit súlyozva: a négyigenes népszavazás az ország fejlődése szempontjából döntő jelentőségű volt, de összességében a jelenkori Fideszre összességében kevéssé van hatással, ellenben hosszasan elemzi a 2008-as, ún. szociális népszavazást, amikor a Fidesz akkorát ütött az addig piacpártiságával hódító balliberálisokon, hogy azt azóta sem heverték ki.
A hatalom megszállotja legérdekesebb üzenete finom mítoszrombolás: bár sokan hajlamosak úgy gondolni, hogy az 1998 és 2002 közti Fidesz-kormány különösebb probléma nélkül futó polgári buli volt, a korabeli nyilatkozatokból kiderül, hogy Orbán az atlantizmust és az EU-t is inkább eszköznek és gazdasági racionalitásnak fogta fel, mint erkölcsi célként. Izgalmasan öregedtek akkori gondolatai, hiszen rajta kívül maximum az akkor még teljesen marginális szélsőjobb merte kimondani, hogy van ám élet az Európai Unión kívül is, ha esetleg nem vennének fel. Apropó, szélsőjobb: Csurka István öröksége is külön elemzést kap a könyvben, ráadásul jóval árnyaltabbat, mint a szokásos „mindenben igaza volt-büdös náci” kettősség. Csurkát egy önmaga tényleges jelentőségénél nagyobbra nőtt figuraként írja le, akinek a félperiféria becsapott államainak sértődött kifakadásaiból mostanra bevallottan nagyon sokat merítenek a Fidesz politikusai. Azokkal a hol diszkréten, hol kevésbé diszkréten xenofób és antiszemita gondolatokkal, amikkel 1998-ban öt százalékot és rétegpárti státuszt lehetett elérni, 2023-ban „szerencsére” már a fősodorba lehet kerülni és kétharmadot szerezni.
Bottoni nem fukarkodik a személyes kritikával sem: az például különösen pontos meglátásnak tűnik, hogy a Gyurcsány Ferenc előtti szocialista vezetők tulajdonképpen vízió nélküli menedzserek voltak, ahogy az is, hogy a kádári magyar embernek olyan borzasztó sok oka nincs ragaszkodni a demokráciához. Kádár értelemszerűen többször előkerül, és nem csak előzményként. Bottoni azt állítja, a Nyugat és a Kelet közti hintapolitikát és a családközpontú világmagyarázatot is onnan emelte át és modernizálták Orbánék, hiszen a magyarok már generációk óta egyedül a családjukban bíznak.
Ez az a családmodell, amit mindenki ismer: az ilyenben „ne politizáljunk az ebédlőasztalnál”, „maradj ki ebből, csak bajod lesz belőle”, „ezt majd a hatalmasok eldöntik”.
És persze a kádári család nem aktivistáskodik, nem szervezkedik civil módszerekkel, és mivel nincsenek civilek, nincs is olyan réteg, ami kikényszeríthetné a változást. Persze nem is kellene kikényszeríteni, hiszen majd valaki ott fent úgyis eldönti helyettünk.
Stefano Bottoni szerint ezt a rendszer választáson már lehetetlen leváltani. Ez persze erős kijelentés, hiszen papíron a 2022-es választást is megnyerhette volna az ellenzék , viszont mégsem lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy a rendszer mostanra úgy van tervezve, hogy még egy esetleges Fidesz-bukás ellenére is maradjunk a NER-ben. Lehangoló megállapítás, ahogy maga a könyv sem túl optimista. Sőt, optimizmusra egyedül az adhat okot, hogy A hatalom megszállotját villámgyorsan újra kellett nyomni, ugyanis több eladási listát is vezetve gyorsan elfogyott. Ezek szerint legalább annyi embert érdekel még a NER mélyebb elemzése annál, hogy „ezek lopnak”.
Azon már régóta megy a vita, hogy van-e egyáltalán értelme ezeknek az elemzéseknek, de A hatalom megszállotja elsőre úgy tűnik, elvégez egy régóta várt feladatot: hol vitaindítóként, hol tisztázásként foglalja össze röviden, ok-okozati összefüggésekkel, hogy jutottunk el a 2023-as állapotokhoz. Ha ezt megértjük, esetleg megpróbálunk vele vitázni, már közelebb jutunk ahhoz, hogy majd amikor másodszorra is kap egy esélyt Magyarország, akkor talán kicsit jobban csinálja.
Stefano Bottoni: A hatalom megszállottja. Alhambra-Press Kommunikációs Bt., Budapest, 288 oldal, 5990 Ft
