Magyarország nagyon izgalmas helynek tűnik Stefano Bottoni Orbán-könyvében

Sorköz

Stefano Bottoni Orbán-könyve semmi újat nem mond, csak történészi módszerekkel elemzi Magyarország elmúlt negyven évét. Ha nem itt laknánk, akár rajonganánk is ezért a történetért.

Vékony jég történészi eszközökkel történelmi könyvet írni úgy, hogy a szóban forgó esemény még tart. Főleg, ha egy olyan, állandóan változó rendszerről beszélnük, mint a 2010 óta velünk élő Nemzeti Együttműködés Rendszere. Stefano Bottoni, a Firenzei Egyetem docense, az MTA egykori munkatársa márpedig megírta a NER-történelmet – eredetileg olasz nyelven, majd a Magyar Hang kiadásában némi közösségi támogatással a magyar fordítás is megjelent. A hatalom megszállottja című könyv létrejötte azonnal izgalmas kérdést vet fel: olaszul és úgy általában külföldön őrült érdekes lehet a magyar helyzet áttekintését olvasni, de vajon mi újat tud mondani Bottoni a magyaroknak úgy, hogy ebben élnek 13 éve? Érdekes-e elolvasni sokadjára is Orbán Viktor jobbratolódásának történetét, háborúját Simicskával és viszonyának változását a Nyugathoz?

A válaszok a kérdésekre sorrendben: semmit, igen és igen.

 
Bottoni: A hatalom megszállottja c. könyve a bemutatón
Fotó: Kerpel-Fronius Gábor/Facebook
 

Ha valaki ugyanis bennfentes újdonságokat vár Stefano Bottoni könyvétől, ami Orbán Viktor politikusi karrierjén keresztül mutatja be főleg a rendszerváltás óta eltelt magyar változásokat, az ne reménykedjen: nincsenek névtelen megszólalók és világrengető leleplezések, csak 288 oldalnyi nagyon alaposan lábjegyzetelt kortárs történelem Magyarországról. Ebben a tekintetben hasonlít Rényi Pál Dániel két éve megjelent Orbán-könyvére:

nem attól lesz érdekes, hogy exkluzív információk tömegét szállítja, hanem attól, hogy egyben elmesélve sokkal keményebb a magyar sztori, mint amilyennek a hétköznapokban tűnik.

Akár arra is alapot adhat, hogy ki merjük mondani: a modern magyar történet nemzetközi mércével mérve is izgalmas és megdöbbentő, pedig olyan versenytársai vannak, mint Szerbia, Belarusz vagy akár Oroszország. Szerencsére élni jobb itt, mint a felsorolt országokban, de Bottoni nem is az életminőséget meséli el, hanem azt, hogyan és miért éppen mi lettünk szimpatikus kis országból az a hely, ahol a konteósok és egyéb habókosok nem az internetes kommentfolyamok legmélyén vannak, hanem minisztériumokban dolgoznak

StefanoBottoni_1946_1250_top_story_lead.jpg

 
Stefano Bottoni

A könyvbe nem került bele a nyomda neve, és olyan nagyon ki sem akarták adni, ami valahol furcsa, máshonnan nézve érthető: furcsa, mert ahogy említettem, semmi olyan nincs benne, amit ne lehetett volna korábban is elolvasni, ugyanakkor érthető, mert egy olyan országban, ahol nem megfelelően elhelyezett lájkokért vagy kommentekért is elveszthetjük a munkahelyüknet, kifejezetten rizikós kiadni egy tárgyilagosan elmesélt történetet arról a 40 évről, ami alatt a magyar nemzet különösebb kényszer nélkül választotta újra Kádár Jánost a tudatos állampolgári viselkedés és hasonló hülyeségek helyett.

Bottoni könyvének komoly erénye, hogy nem akarja elvitatni, hogy Orbán Viktor tehetséges politikus.

Csúnya állításokat tesz róla, de ha a politikát nem a dolgok jobbá tételének tudományaként, hanem hatalomtechnikai menetelésként értékeljük, akkor valóban tehetséges. A hatalom megszállottja ettől függetlenül nem állítja, hogy bármiféle komolyabb terv vagy szándék lenne a NER mögött: magát Orbánt is inkább a körülményekhez való alkalmazkodás mestereként tiszteli, mint bármiféle komolyan vehető társadalmi vízióval rendelkező vezérként

Nagyjából végigvezeti az olvasót Bottoni minden fontosabb politikai fordulaton a rendszerváltás óta, értelemszerűen kicsit súlyozva: a négyigenes népszavazás az ország fejlődése szempontjából döntő jelentőségű volt, de összességében a jelenkori Fideszre összességében kevéssé van hatással, ellenben hosszasan elemzi a 2008-as, ún. szociális népszavazást, amikor a Fidesz akkorát ütött az addig piacpártiságával hódító balliberálisokon, hogy azt azóta sem heverték ki. 

A hatalom megszállotja legérdekesebb üzenete finom mítoszrombolás: bár sokan hajlamosak úgy gondolni, hogy az 1998 és 2002 közti Fidesz-kormány különösebb probléma nélkül futó polgári buli volt, a korabeli nyilatkozatokból kiderül, hogy Orbán az atlantizmust és az EU-t is inkább eszköznek és gazdasági racionalitásnak fogta fel, mint erkölcsi célként. Izgalmasan öregedtek akkori gondolatai, hiszen rajta kívül maximum az akkor még teljesen marginális szélsőjobb merte kimondani, hogy van ám élet az Európai Unión kívül is, ha esetleg nem vennének fel. Apropó, szélsőjobb: Csurka István öröksége is külön elemzést kap a könyvben, ráadásul jóval árnyaltabbat, mint a szokásos „mindenben igaza volt-büdös náci” kettősség. Csurkát egy önmaga tényleges jelentőségénél nagyobbra nőtt figuraként írja le, akinek a félperiféria becsapott államainak sértődött kifakadásaiból mostanra bevallottan nagyon sokat merítenek a Fidesz politikusai. Azokkal a hol diszkréten, hol kevésbé diszkréten xenofób és antiszemita gondolatokkal, amikkel 1998-ban öt százalékot és rétegpárti státuszt lehetett elérni, 2023-ban „szerencsére” már a fősodorba lehet kerülni és kétharmadot szerezni.

 
Orbán Viktor beszédet mond a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kara és Katasztrófavédelmi Intézete tisztavatási ünnepségén 2023. július 1-jén
Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Bottoni nem fukarkodik a személyes kritikával sem: az például különösen pontos meglátásnak tűnik, hogy a Gyurcsány Ferenc előtti szocialista vezetők tulajdonképpen vízió nélküli menedzserek voltak, ahogy az is, hogy a kádári magyar embernek olyan borzasztó sok oka nincs ragaszkodni a demokráciához. Kádár értelemszerűen többször előkerül, és nem csak előzményként. Bottoni azt állítja, a Nyugat és a Kelet közti hintapolitikát és a családközpontú világmagyarázatot is onnan emelte át és modernizálták Orbánék, hiszen a magyarok már generációk óta egyedül a családjukban bíznak.

Ez az a családmodell, amit mindenki ismer: az ilyenben „ne politizáljunk az ebédlőasztalnál”, „maradj ki ebből, csak bajod lesz belőle”, „ezt majd a hatalmasok eldöntik”.

És persze a kádári család nem aktivistáskodik, nem szervezkedik civil módszerekkel, és mivel nincsenek civilek, nincs is olyan réteg, ami kikényszeríthetné a változást. Persze nem is kellene kikényszeríteni, hiszen majd valaki ott fent úgyis eldönti helyettünk.

Stefano Bottoni szerint ezt a rendszer választáson már lehetetlen leváltani. Ez persze erős kijelentés, hiszen papíron a 2022-es választást is megnyerhette volna az ellenzék , viszont mégsem lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy a rendszer mostanra úgy van tervezve, hogy még egy esetleges Fidesz-bukás ellenére is maradjunk a NER-ben. Lehangoló megállapítás, ahogy maga a könyv sem túl optimista. Sőt, optimizmusra egyedül az adhat okot, hogy A hatalom megszállotját villámgyorsan újra kellett nyomni, ugyanis több eladási listát is vezetve gyorsan elfogyott. Ezek szerint legalább annyi embert érdekel még a NER mélyebb elemzése annál, hogy „ezek lopnak”.

Azon már régóta megy a vita, hogy van-e egyáltalán értelme ezeknek az elemzéseknek, de A hatalom megszállotja elsőre úgy tűnik, elvégez egy régóta várt feladatot: hol vitaindítóként, hol tisztázásként foglalja össze röviden, ok-okozati összefüggésekkel, hogy jutottunk el a 2023-as állapotokhoz. Ha ezt megértjük, esetleg megpróbálunk vele vitázni, már közelebb jutunk ahhoz, hogy majd amikor másodszorra is kap egy esélyt Magyarország, akkor talán kicsit jobban csinálja.

Stefano Bottoni: A hatalom megszállottja. Alhambra-Press Kommunikációs Bt., Budapest, 288 oldal, 5990 Ft

 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.