Orbán a lelátón: nem szurkolóként, hanem vezérként viselkedik

Rényi Pál Dániel: Győzelmi kényszer – Futball és hatalom Orbán világában című könyve a miniszterelnök focimániája mellett a közelmúlt politikatörténetéről is szól.

Aki focizott valaha rendszeresen, tudja, hogy játékostársaink pályán tanúsított viselkedéséből önkéntelenül is következtetünk a személyiségjegyeikre. Különösen termékeny terepe ennek az amatőr és a kispályás futball, ahol kevésbé kötöttek a posztok, kevésbé kiérlelt a taktika (ha van egyáltalán), nagyobb tér nyílik az egyéni megoldások előtt. Úgy érezzük, az, hogy valaki hátrajön-e védekezni vagy inkább az ellenfél térfelén álldogálva várja a labdát, hogy cselezni szeret-e vagy passzolni, hogy miként szól csapattársai­hoz, ellenfeleihez, a bíróhoz, megmutat valamit abból, milyen ember lehet az illető a pályán kívül.

A visszaemlékezések szerint Orbán Viktor húszas-harmincas éveiben egy olyan fiatal frusztráltságával focizott az ELTE egyetemi bajnokságában, majd később a parlamenti válogatott mérkőzésein, mint akinek csak késő kamaszkorában omlott össze az a gyerekkori álma, hogy egyszer még nagy játékos válhat belőle (több korai interjújában sietett megjegyezni, hogy sajna lapos csüddel született, ezért nem alakulhatott ki nála a profi szinthez szükséges rúgótechnika). Orbán az alapvetően baráti hangulatú meccseket sem hobbiként vagy szórakozásként fogta fel, hanem véresen komoly küzdelemként. Az amatőrök, a nálánál gyengébbek vagy kevésbé elszántak között akarta megmutatni, mekkora focista is ő.

Mintha az elmaradt játékoskarrierért kompenzálta volna magát első miniszterelnöki ciklusában is, vagy akkor, amikor a felcsúti focicsapat útját egyengette. A sportág iránt érdeklődő vezetőként soha nem az érdekelte, hogy a futball fejlődése szempontjából ideális körülményeket teremtsen, ehelyett már-már mániákus mikromenedzsmentet alkalmazott: miniszterelnökként kitúrta az MLSZ elnökét, és saját embereivel töltötte fel a szövetséget, szimpátiái és antipátiái alapján osztotta a kluboknak a támogatást, egy alkalommal egy válogatott mérkőzés félidejében állítólag személyesen tarott eligazítást a magyar csapat öltözőjében.

Rényi Pál Dániel könyve olyan fociőrült politikusként írja le Orbánt, akinek a fő célja nem az, hogy a magyar futball jobb legyen, hanem az, hogy ezt a javulást – vagy legalább érzékelt javulást – hozzá kössék a sportág nagyjai, és neki tulajdonítsa a közvélemény is.

Hogy ő legyen az, aki, ha kerülő úton is, de berúgja a győztes gólt.

Rényi Orbán futballimádatának számos bizarr momentumát megörökíti. A miniszterelnök régebben szeretett egyedül meccsre járni, sőt egy időben az általa nagyra tartott edzők edzéseit is rendszeresen megnézte. Amikor már politikus, de még igazolt labdarúgó volt, szűkös időbeosztása miatt egyéni edzéseket tartatott magának. Hiába vannak tele VIP-páholyai politikusokkal és üzletemberekkel, a jelenlétében ilyenkor sem üzletről, sem politikáról nem lehet beszélni. (Ezen a ponton azért elgondolkodik az olvasó, hogy ez tényleg így van-e, vagy csak Orbán magáról építgetett futballmítoszának része, de végső soron annak is van információértéke, hogy mit szeretne láttatni magáról.) A könyv talán legtanulságosabb megállapítása szerint hiába van Orbán állandóan ott a nézőtéren, valójában nem futballszurkoló, amire elég bizonyíték, hogy a hazai és a nemzetközi mezőnyben is úgy váltogatja kedvenc csapatait, mint más az alsógatyáit. Orbán nem lehet szurkoló, mert a szurkoló kiszolgáltatott a csapatának. A játék passzív szemlélője. Ő ezzel szemben a lelátón és a futballvilág folyosóin is játékosként, sőt vezéregyéniségként viselkedik. Miközben tapsol, azt várja, hogy neki tapsoljanak.

A Győzelmi kényszer persze sokkal több Orbán Viktor focirajongásának és sportpolitikájának elemzésénél. Benne van a közelmúlt politikatörténete is a rendszerváltás előtti időktől egészen a 2010-es kétharmadig, alapvetően a Fidesz és Orbán szemszögéből elmesélve. Végigkövetjük a Fidesz megalapítását, a párt polgári-konzervatív fordulatát, majd a jobboldali térfél elfoglalását, Wermer András és Habony Árpád kommunikációs kampányait, a gazdasági és médiaháttér kiépítését, Orbán vezető szerepének megingását, majd Őszöd utáni újbóli megszilárdulását. Ezek ismert történetek, az újdonságot Rényi sajátos, minduntalan focis kitérőkkel tarkított narratívája adja, helyenként pedig a történések értelmezése is újszerű; a 2002-es választási vereségről például azt szokás gondolni, hogy Orbán lelkileg összetört utána, Rényi szerint azonban a két forduló közötti intenzív kampány és a második fordulóban látott erősödés kifejezetten felspannolta, és azt a következtetést vonta le belőle, hogy a „középre húzás” helyett a megosztó és erősen vezércentrikus politizálás vezethet eredményre.

Rényi fő forrásanyaga a 90-es, 2000-es évek politikai és sportsajtója (beleértve a megyei sportlapokat is), ebből a merítésből impozáns mennyiségű cikket vonultat fel, de érdekesek a Bibó István Szakkollégium archívumából előtúrt dokumentumok is. Talán az interjúkból és háttérbeszélgetésekből lehetett volna többet idézni, Orbán volt játékostársai közül Kéri László és Borókai Gábor sztorijai vagy a névtelen visszaemlékezők anekdotái rendre színesítik az elbeszélést, megtudjuk például, hogy „Kövér László sportszerű volt, de minden cselt beszopott”, s Németh Szilárd az ELTE-s bajnokságban a Funny Girls csapatában játszott. Egy focis könyvtől bocsánatos bűn a focis metaforák gyakori alkalmazása, ezek közül néhány nagyon is ül, ilyen a Fideszben uralkodó öltözői hangulat vagy Orbán kiscsapat-mentalitásának analízise, máskor viszont egy kissé túlhajtja a dolgot a szerző, például amikor a választókról szurkolókként, a demokrácia szabályairól játékszabályként beszél.

Azt a kérdést nyitva hagyja a könyv, hogy Orbán futballfelfogása alakította-e a politikáját, vagy politikai élményei határozták meg azt, amit a magyar futballal tett. Mindenesetre a 2010-es választási győzelemmel záruló leírásból könnyen levezethetjük Orbán 2010 óta tartó országlásának fontosabb lépéseit, nem csak a futball területén.

Magyar Jeti Zrt., 2021, 400 oldal, 4490 Ft