Orbán a lelátón: nem szurkolóként, hanem vezérként viselkedik

Sorköz

Rényi Pál Dániel: Győzelmi kényszer – Futball és hatalom Orbán világában című könyve a miniszterelnök focimániája mellett a közelmúlt politikatörténetéről is szól.

Aki focizott valaha rendszeresen, tudja, hogy játékostársaink pályán tanúsított viselkedéséből önkéntelenül is következtetünk a személyiségjegyeikre. Különösen termékeny terepe ennek az amatőr és a kispályás futball, ahol kevésbé kötöttek a posztok, kevésbé kiérlelt a taktika (ha van egyáltalán), nagyobb tér nyílik az egyéni megoldások előtt. Úgy érezzük, az, hogy valaki hátrajön-e védekezni vagy inkább az ellenfél térfelén álldogálva várja a labdát, hogy cselezni szeret-e vagy passzolni, hogy miként szól csapattársai­hoz, ellenfeleihez, a bíróhoz, megmutat valamit abból, milyen ember lehet az illető a pályán kívül.

A visszaemlékezések szerint Orbán Viktor húszas-harmincas éveiben egy olyan fiatal frusztráltságával focizott az ELTE egyetemi bajnokságában, majd később a parlamenti válogatott mérkőzésein, mint akinek csak késő kamaszkorában omlott össze az a gyerekkori álma, hogy egyszer még nagy játékos válhat belőle (több korai interjújában sietett megjegyezni, hogy sajna lapos csüddel született, ezért nem alakulhatott ki nála a profi szinthez szükséges rúgótechnika). Orbán az alapvetően baráti hangulatú meccseket sem hobbiként vagy szórakozásként fogta fel, hanem véresen komoly küzdelemként. Az amatőrök, a nálánál gyengébbek vagy kevésbé elszántak között akarta megmutatni, mekkora focista is ő.

Mintha az elmaradt játékoskarrierért kompenzálta volna magát első miniszterelnöki ciklusában is, vagy akkor, amikor a felcsúti focicsapat útját egyengette. A sportág iránt érdeklődő vezetőként soha nem az érdekelte, hogy a futball fejlődése szempontjából ideális körülményeket teremtsen, ehelyett már-már mániákus mikromenedzsmentet alkalmazott: miniszterelnökként kitúrta az MLSZ elnökét, és saját embereivel töltötte fel a szövetséget, szimpátiái és antipátiái alapján osztotta a kluboknak a támogatást, egy alkalommal egy válogatott mérkőzés félidejében állítólag személyesen tarott eligazítást a magyar csapat öltözőjében.

Rényi Pál Dániel könyve olyan fociőrült politikusként írja le Orbánt, akinek a fő célja nem az, hogy a magyar futball jobb legyen, hanem az, hogy ezt a javulást – vagy legalább érzékelt javulást – hozzá kössék a sportág nagyjai, és neki tulajdonítsa a közvélemény is.

Hogy ő legyen az, aki, ha kerülő úton is, de berúgja a győztes gólt.

Rényi Orbán futballimádatának számos bizarr momentumát megörökíti. A miniszterelnök régebben szeretett egyedül meccsre járni, sőt egy időben az általa nagyra tartott edzők edzéseit is rendszeresen megnézte. Amikor már politikus, de még igazolt labdarúgó volt, szűkös időbeosztása miatt egyéni edzéseket tartatott magának. Hiába vannak tele VIP-páholyai politikusokkal és üzletemberekkel, a jelenlétében ilyenkor sem üzletről, sem politikáról nem lehet beszélni. (Ezen a ponton azért elgondolkodik az olvasó, hogy ez tényleg így van-e, vagy csak Orbán magáról építgetett futballmítoszának része, de végső soron annak is van információértéke, hogy mit szeretne láttatni magáról.) A könyv talán legtanulságosabb megállapítása szerint hiába van Orbán állandóan ott a nézőtéren, valójában nem futballszurkoló, amire elég bizonyíték, hogy a hazai és a nemzetközi mezőnyben is úgy váltogatja kedvenc csapatait, mint más az alsógatyáit. Orbán nem lehet szurkoló, mert a szurkoló kiszolgáltatott a csapatának. A játék passzív szemlélője. Ő ezzel szemben a lelátón és a futballvilág folyosóin is játékosként, sőt vezéregyéniségként viselkedik. Miközben tapsol, azt várja, hogy neki tapsoljanak.

A Győzelmi kényszer persze sokkal több Orbán Viktor focirajongásának és sportpolitikájának elemzésénél. Benne van a közelmúlt politikatörténete is a rendszerváltás előtti időktől egészen a 2010-es kétharmadig, alapvetően a Fidesz és Orbán szemszögéből elmesélve. Végigkövetjük a Fidesz megalapítását, a párt polgári-konzervatív fordulatát, majd a jobboldali térfél elfoglalását, Wermer András és Habony Árpád kommunikációs kampányait, a gazdasági és médiaháttér kiépítését, Orbán vezető szerepének megingását, majd Őszöd utáni újbóli megszilárdulását. Ezek ismert történetek, az újdonságot Rényi sajátos, minduntalan focis kitérőkkel tarkított narratívája adja, helyenként pedig a történések értelmezése is újszerű; a 2002-es választási vereségről például azt szokás gondolni, hogy Orbán lelkileg összetört utána, Rényi szerint azonban a két forduló közötti intenzív kampány és a második fordulóban látott erősödés kifejezetten felspannolta, és azt a következtetést vonta le belőle, hogy a „középre húzás” helyett a megosztó és erősen vezércentrikus politizálás vezethet eredményre.

Rényi fő forrásanyaga a 90-es, 2000-es évek politikai és sportsajtója (beleértve a megyei sportlapokat is), ebből a merítésből impozáns mennyiségű cikket vonultat fel, de érdekesek a Bibó István Szakkollégium archívumából előtúrt dokumentumok is. Talán az interjúkból és háttérbeszélgetésekből lehetett volna többet idézni, Orbán volt játékostársai közül Kéri László és Borókai Gábor sztorijai vagy a névtelen visszaemlékezők anekdotái rendre színesítik az elbeszélést, megtudjuk például, hogy „Kövér László sportszerű volt, de minden cselt beszopott”, s Németh Szilárd az ELTE-s bajnokságban a Funny Girls csapatában játszott. Egy focis könyvtől bocsánatos bűn a focis metaforák gyakori alkalmazása, ezek közül néhány nagyon is ül, ilyen a Fideszben uralkodó öltözői hangulat vagy Orbán kiscsapat-mentalitásának analízise, máskor viszont egy kissé túlhajtja a dolgot a szerző, például amikor a választókról szurkolókként, a demokrácia szabályairól játékszabályként beszél.

Azt a kérdést nyitva hagyja a könyv, hogy Orbán futballfelfogása alakította-e a politikáját, vagy politikai élményei határozták meg azt, amit a magyar futballal tett. Mindenesetre a 2010-es választási győzelemmel záruló leírásból könnyen levezethetjük Orbán 2010 óta tartó országlásának fontosabb lépéseit, nem csak a futball területén.

Magyar Jeti Zrt., 2021, 400 oldal, 4490 Ft

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.