Miért éppen Jeromos? A fordítók védőszentje, Szent Jeromos 347-ben született Stridon városában, magyarra fordítva Csáktornyán. Ifjúságában a klasszikusok tanulmányozására mindenféle bohóságot elkövetett, milánói és római tanulmányai alatt szorgalmasan látogatta a tavernákat és katakombákat. Mesterétől, Aelius Donatustól görögül és latinul tanul grammatikát, asztrológiát, irodalmat. 366 húsvétján maga Liberius pápa kereszteli meg. Ezután a teológiának szenteli életét, némi trieri kitérő után egy szerzetescsoporttal Szíriába megy, a sivatagi aszkéta létet választja. Ekkor kezd érdeklődni a „zsidók evangéliuma” iránt. Miután rájön, hogy a sivatagi aszkéta élet nem neki való, 382-ben három esztendőre visszatér Rómába, pápai titkár lesz. I. Damáz a pápai levelek szövegezésével bízza meg, feladata továbbá bibliamásolás és fordítás; a Biblia valamennyi fellelhető fordításának összegyűjtése és egységes latin nyelvű változat elkészítése. 384-ben azonban meghal a pápa, és Jeromos pártfogó nélkül marad. Néhány hívével, köztük római nőkkel visszatér a Szentföldre, előbb Antiokheiába, majd Betlehembe. Itt éli le hátralévő 35 évét. Szent szövegeket értelmez, fordít és támadja az eretnekséget.
A köznyelvi latinra fordított mű (Vulgata) általános használatát azonban csak jó egy évezreddel később, 1546-ban rendelte el a tridenti zsinat. Addig a régebbi fordításokat használták. Jeromost egyébiránt kritikák is érték bibliafordítói munkájába keveredett szarvashibák és leiterjakabok miatt.
Természetesen nehéz megküzdeni az ellenerővel, nevezetesen a Titivillus nevű démonnal, minden írnokok, betűvetők és fordítók, egyszóval szövegmunkások sanyargatójával, akit a középkorban minden elírásért okolni szoktak – először 13. századi szövegekben említik, köztük Johannes Galensis. Különös ismertetőjegyei: démoni forma, humanoid lény, szőrzete zöldeskék, szemei szintén zöldeskék bagolyszerűek, fülei szamárfülek, bőre kígyóbőr. Nyelve hosszú, véres, rajta zöldes méregcsepp. Deréktájt zöld tollas szárnyai állnak ki. Ha emberré változik, őszes, kopaszodó idős, nagyhasú férfi alakot vesz fel. Háromrészes öltönyt visel. Az írástudók és prédikátorok szavait zavarja össze, kínos elírásokra veszi rá a szavakkal küzdőket. Olyanokra például, hogy a királynőt megölni/megülni. Mostanság a szövegszerkesztők által nem felismert, értelmes hibák okozzák a legnagyobb derültségeket. Titivillus munkássága nyomán számos vicces és bosszantó elírás keletkezett, amelyek további pellengérezése a fordítók világnapján nem illik.
Mindenféle tollforgatók keserveiről más vonatkozásban szól Florentius, aki Valeranica kolostorában a 10. században írnokoskodott, ezt írta:
„Aki nem tud írni, azt hiszi, hogy nem fáradságos munka, ezért leírom neked, ha tudni akarod, milyen nagy az írás terhe: ködösíti a szemet, görbíti a hátat; megszakítja a hasat és a bordákat; fájdalommal tölti meg a vesét, és a testet mindenféle szenvedéssel.”
Ez az idők folyamán nem változott, a testtartás a kódexmásolásnál és klaviatúra püfölésekor egyaránt azonos.
A mai fordítók sem mentesek a munka testi és szellemi nehézségeitől, a műfordítók munkájáról korábbi cikkünkben írtunk. Még mindig általános jelenség, hogy a könyvkiadók nem írják ki a műfordító nevét a címlapra, sőt, esetenként webáruházaikban sem tartják fontosnak feltüntetni. Pedig a fordítónak – mondani sem kell – oroszlánrésze van abban, hogy idegen nyelvről gördülékeny, jól olvasható magyar szöveg „forduljon le.” A „lefordulást” a nagyközönség még többnyire természetesnek veszi, mintha a világirodalom remekírói mind tudtak volna magyarul. A közhiedelemmel ellentétben a fordítónak elsősorban nem a forrásnyelvből kell perfektnek lennie (mert ugye mindenféle segédletek, szótárak, értelmező gyűjtemények vannak), hanem alaposnak kell lennie és a célnyelvet kell nagyon jól ismernie. A funkcionális ekvivalencia elvét gyakorlatba átültetni. Hogy például hétmérföldes csizmából ne legyen 11,26 kilométeres, és ha it’s raining cats and dogs, akkor nem macskák és kutyák esnek, hanem mintha dézsából öntenék. A fordítóknak az a sanyarú sors jutott, hogy ha jót csinálnak, akkor azt alig veszi észre a közönség, ha azonban sokból akár egyetlen egyszer hibáznak, hamar alájuk nyomják a pellengért. Most az első helyzeten szeretne változtatni a műfordítói közösség.
„A szerző ismert, a fordító láthatatlan. Pedig a műfordító sok esetben különleges képességet, nagy kitartást és műveltséget, teljes elkötelezettséget igénylő alkotó munkát végez, amely nem feltétlenül részesül méltó anyagi és erkölcsi megbecsülésben”
– írja a Magyar Műfordítók Egyesülete (MEGY). A Könyvfesztivál ideje alatt a B 81-es standon lehet fordítókkal találkozni, beszélgetni.
A fordítók nagyobb láthatóságáért a Typotex Kiadó és a MEGY közös vállalkozásba fogott. Könyvekkel az empatikus Európáért című komplex együttműködésünk keretében három évig tartó videókampányt indítanak. Műfordítókat kérnek meg arra, hogy fogalmazzák meg ars poeticájukat arról, mit jelent számukra a fordítás, miért fontos a fordító. A kis videók személyes vallomások s egyben szakmai hitvallások a műfordító szakma képviselőitől.
