Sosem éreztem késztetést arra, hogy csak azért mert nyár van, mást olvassak a strandon vagy a szoba hűvösében, mint egyébként. Nem hiszek a limonádénak titulált irodalom időjárástól függő létjogosultságában, és egyébként sem egyezik az olvasási ízlésemmel. Ennek jegyében voltak Bartis Attila Nyugalom című regénye vagy Zoltán Gábor Orgiája korábbi nyaraim meghatározó olvasmányai. Egyébként is szeretem a kontrasztokat.
Marianna D. Birnbaum Emlékalbum 1944-ből című könyvére véletlenül bukkantam rá, miközben könyveket rendeltem az interneten. Olvastam már a szerzőtől, talán az is rémlett, hogy létezik ez a könyve, de eddig elkerült. Mikor megérkezett a könyv, egyértelművé vált, hogy ezt is magammal kell vinnem a közelgő nyaralásra. És milyen jól tettem!
Már Olaszországba autózva elkezdtem olvasni, sőt alig bírtam letenni a vékonyka kötetet. A strandon, miközben a ernyőmet égette a nap, és sütött a homok, két mártózás között a legcsodásabb dolog volt eltűnni a történet lapjai között. Pedig a vészkorszakról olvasni nem különösebben üdítő élmény.
Ez a szép és igaz, szinte zavarba ejtően privát emlékfüzér azonban – bár szörnyű időket idéz meg –, az emlékezés fontosságát hirdeti és végtére is az életet élteti, miközben nem hatásvadász, kerüli a könnyfakasztást.
Hiába mondták el sokan újra meg újra, hogy a vészkorszakról nem lehet újat írni, ez a könyv az ellenkezőjét bizonyítja. Marianna D. Birnbaum szemléletében különösen fontos része az irónia és a groteszk, ami a jól szerkesztett elbeszélések során egyedivé és az olvasó számára is személyessé teszi a saját történetét. Emlékalbumában rokonairól, közelebbi vagy távolabbi ismerőseiről, gyerekekről és szüleikről ír – fotókat is mellékelve – ismeretterjesztő funkcióval, röviden a lényegről – hogy kik voltak, hogyan éltek, mi lett a sorsuk, túlélték-e a II. világháború borzalmait, vagy elvesztek. Átlagos, jól szituált polgárokat, felnőtteket mutat be, meg szépen öltöztetett, szeretett, óvott gyerekeket, akiknek soha nem kellett volna megtapasztalni azt, amit származásuk miatt megéltek, csak azért mert zsidónak születtek.
A kétezres évek elején egy tucat lány találkozott a Hollán utcai zsidó elemiből, majd gimnáziumból, hogy felelevenítsék az együtt töltött éveket. Ekkor az egyik beszélgetés során azt mondta az egyikük a szerzőnek, hogy »Nem is tudtad, hogy a háború után mennyire irigyeltünk!« Birnbaum nem értette mindezt. „»Miért irigyeltetek volna, akkor már igazán nem voltunk olyan gazdagok!« »Mert a szüleid mind a ketten megmaradtak!« – felelte. És csak jóságból nem tette hozzá, hogy »te ostoba!«”
„Az 1944-es év az életem legfontosabb éve volt. Akkor ért véget a gyerekkorom, és az akkori életem meghatározta a későbbi évtizedeket. Tízéves korom óta, talán gyerekesen, de ugyanúgy látom a világot, mint akkor” – írja a szerző, aki a könyvben csak Daisyként szerepel (mely nevében a rövidített D-t jelzi).
Elmondása szerint a véletlennek köszönhetően és apja bátorsága folytán a szülei valóban „megmaradtak”, de a családjukból „nagyon sokan lettek a német és a magyar nácizmus áldozatai”. Le akarta írni az emlékeit, melyek a meggyilkolt családtagjaihoz, ismerőseihez fűzték, és el akarta mondani a túlélők történetét is, mert az egész életük megváltozott.
Történeteit egymás után olvasva szinte már ismerősek az említett személyek, mert jól kapcsolódnak a sztorik, elbeszélések egymáshoz, valamiképp mindenkinek köze van mindenkihez, teljesen egyértelműek a viszonyrendszerek is.
(Bár egy a saját családját bemutató családfa egyébként jól mutatna a könyvben.)
Hermina néni, apja nővére például olyan feltűnően szép volt, hogy Dunaszerdahely összes zsidó fiatalemberét megbabonázta, de neki csak Izsák bácsi kellett, hozzá ment feleségül, tőle született hét gyereke. Izsák bácsi orosz hadifogoly volt, „az első világháború hozta össze őket”, „az akkor humánus világban a hadifoglyokat a kisváros polgárai meghívhatták a vallásuk ünnepeire”. Így Izsák Ros Hásánakor Hermina szüleinek vendége volt, később is, mikor különböző alkalmakkor elengedték, meglátogatta a családot, nem csak a finom koszt, de Hermina miatt is. Házasságkötésük után vallásosan éltek, Izsák pedig a munka helyett kizárólag a Talmudot tanulmányozta. A második világháború alatt Izsákból, aki évtizedekkel korábban elfelejtette kiváltani a magyar állampolgárságot, internálandó „ellenséges idegen” lett, és a magyar törvények szerint ugyanez vonatkozott a családjára is. Nem csak orosznak, de zsidónak is minősültek, gyűjtőhelyről gyűjtőhelyre hurcolták őket. Majd átkerültek a határon, mondván, csatlakozhatnak az oroszokhoz. Ekkor Magyaroroszág már háborúban állt a szovjetek ellen. 1941 júliusában kezdődtek a deportálások. Hermina és Izsák a családjukkal Kamenyec-Podolszkba került, ott mészárolták le őket. A szerző megjegyzi, mint tudjuk, „Magyarország német megszállására csak közel három évvel később került sor”.
Daisy mesél egy nőről is, aki egyszer napon becsöngetett hozzájuk, és a kabátja alatt teljesen meztelen volt. Mint kiderült, anyja iskolatársát deportálták, de sikerült megszöknie, és ebben segítették tovább a szülei is. Vagy elbeszéli, hogy két „kisasszonya” is volt, Tante Edith, akivel nyáron járt a Margitszigetre kis hajóval, télen meg a Pozsonyi és a Sziget utca sarkára korcsolyázni. Egyébként a Lipót körúton korzóztak, ahol Daisy szerint a világon mindent lehetett kapni, de kiváltképp a Babaklinika kirakatára volt kíváncsi, ahol érdekesebbnél érdekesebb babák voltak ruhatáraikkal együtt. Egy nap Tante Edith közölte, hogy elhagyja a családot, visszamegy Ausztriába, mert „Der Führer hat gerüfen” (a Führer hívja). Miss Harriet sok mindenben volt osztrák elődje ellentéte, őt kénytelen volt a család elbocsátani, mert féltek, hogy a szomszédok feljelentik őket, amiért angol nevelőnőt tartanak. Miss Harrietet végül internáltak, mint ellenséges hatalom állampolgára, és Budapesten egy bombatalálat során halt meg.
Sokat mesél a szerző megkapóan gyerekekről, szeretett unokatestvéréről, köztük a 11 éves Schönberger Évikéről. E történetek mind hasonlóak, ártatlan gyerekek árvák lesznek, valahogy túlélnek, vagy rájuk is a halál vár különböző módokon. Magáról rendkívül reflektáltan nyilatkozik Daisy, beszámol tanulmányairól, neveltetéséről, arról, miként nem lett testvére, hogy élt meg és túl razziát, bújkálást, szülei nélküli bolyongást vagy menetet a Duna-partra. De közreadja azt is, ahogy 1944 nyarán egy alkalommal kiszökött a Pozsonyi útra, és elment a cukrászdáig, ahol nagyokat nyelve nézte az ott fagyizó gyerekeket. Nem szerette az édességet, de a fagyit eléggé. Mivel ő már elmúlt 6 éves, viselnie kellett a sárga csillagot, azzal meg nem mehetett be a cukrászdába. Egyszer csak megállt mellette egy német katona, és megkérdezte tőle, mit szeretne, majd kézenfogta, és bevitte az üzletbe, ahol kért neki egy tölcséres vegyes fagylaltot. Majd távoztak, és két irányba indultak el.
Van egy másik történet is, ami remekül érzékelteti az extrémnek mondható viszonyokat zsidók, nácik, nyilasok, németek, magyarok között. Daisy apja cukorbeteg volt, a munkaszolgálat során Csomádon egy „szökni készülő keretlegény” pedig megtudta, hogy apja századában aznap különválasztják a betegeket a többiektől, és lelövik őket. Így együtt megszöktek. A szakaszvezetővel bilincsben, mintha annak oltalma alatt lett volna, vonattal visszamentek Budapestre. A katonának pénzt adott az apa, és meg akarta keresni feleségét, Blau Elzát. Daisy anyja azonban ekkor az óbudai téglagyárban volt, majd elindították gyalog az országúton az osztrák határ felé. Nehéz út volt, a lába meg kezdte felmondani a szolgálatot. Az apa egykori borbélyához ment segítségért, aki a '30-as években beleunt a segédségbe, saját üzletet akart nyitni, amihez Daisy apjától kért pénzt, aki adott is neki kölcsön. Z. úr közben nyilas párttag lett, de segített Daisy apjának. „Hát, persze, hogy hazahozzuk a nagyságos asszonyt!” Z. úr felöltötte uniformisát, beült a neki kijáró Mercedesbe, a sofőrje meg elindult vele az országúton. Meg-megálltak a vonuló embercsoportokat látva, és kiáltozták az asszony nevét. Gönyűnél az anya már kétszer hallotta a nevét, de félt, nem mert reagálni. Ám mikor meglátta Z. urat, jelentkezett, a nyilas borbély meg némi hazugsággal megmentette. Így esett, hogy Daisy anyja, aki „gyalog indult a határ és a halál felé, Gönyűből egy elegáns Mercedesen érkezett vissza Budapestre”.
Olvasás során sorra vonulnak fel előttünk a kisfiúk, kislányok, fiatal asszonyok, rendes urak, idősek és fiatalok, és a történetek, hogy miként kerültek a hétköznapi életükből hirtelen bújóhelyekre, védett házakba vagy – tragikus esetben – Auschwitzba vagy más munkatáborokba. „Azt nem lehet sem jóvátenni, sem elfogadni, hogy Schönberger Évike, az unokatestvérem, sosem lett 11 éves.” Nehéz ezekhez a történetekhez, ezekhez az igazságtalan veszteségekhez bármit hozzátenni.
Marianna D. Birnbaum: Emlékalbum 1944-ből, Corvina, 2015, 120 oldal
