Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2018. március 8-i számunkban jelent meg.
Magyar Narancs: Nem igazán tett jó benyomást a Vatikánra A Da Vinci-kóddal, ma már azonban egy másik pápa van hivatalban. Ferenc pápa lazábban kezeli a vallási témákat feszegető bestsellereket?
Dan Brown: És még számos mást is megengedőbben kezel. Én ezt pozitív fejleményként élem meg, de persze sok kritika is éri ezért a pápát. Ez nem az a verseny, ahol győztest hirdetnek. Nem lehet mindenkit boldoggá tenni. Egyébként sosem állt szándékomban bárkit is feldühíteni, meglepett, mennyien kiakadtak A Da Vinci-kódon. Voltak országok, ahol be is tiltották. Azóta azonban a Vatikán is rájött, hogy ha túl hangosan panaszkodik, az csak növeli az eladásokat.
MN: Számszerűsíthető, mennyivel dobta meg az eladásokat a Vatikán rosszallása?
DB: Azt nem tudom megmondani, de én tényleg abban a hiszemben írtam A Da Vinci-kódot, hogy senkivel szemben sem követek el tiszteletlenséget. Remélem, az Eredettel sem követtem el. Igaz, kritikus szemmel tekintek benne a vallásra, de ugyanilyen kritikusan viszonyulok a modern technológiához is. Szerepelnek a könyvben vallásos alakok, akik meggyőzően érvelnek a vallás mellett, és ateisták, akik hasonlóan meggyőzően érvelnek az ateizmus mellett.
MN: A legmeggyőzőbben a híres tudós, Richard Dawkins szokott érvelni az ateizmus mellett. Olvasta az Isteni téveszmét?
DB: Hogyne. Nagy rajongója vagyok Dawkinsnak, minden sorát olvastam. Rendkívül élesen fogalmaz, megingathatatlan a véleménye, de ez így van jól. Egy tudós ember, aki kifejti az álláspontját.
MN: Mindenben egyetért Dawkinsszal?
DB: Abban mindenképpen, hogy a vallás rendkívül nagy károkat tud okozni és okoz is mind a mai napig. Abban is egyetértek Dawkinsszal, hogy racionális emberként nagyon nehéz a kereszténység egyes tantételeit elfogadni. A szeplőtelen fogantatás, a feltámadás, az édenkert nehezen értelmezhetők racionálisan. Amiben talán eltér a véleményem Dawkinsétől, az az, hogy én hiszek abban, hogy a vallás nagyon is pozitív szerepet tölt be sokak életében. Reményt ad, segít a tragédiákkal megbirkózni. Gyerekként magam is nagyon vallásos voltam, engem leginkább a teremtés, Ádám és Éva története nyűgözött le. Az evolúcióról 11 évesen hallottam először, ez volt az első alkalom, hogy a tudomány és a vallás ellentétbe került az életemben. Meg is kérdeztem a papomat, hogy a kettő közül melyik az igaz. Azt válaszolta, hogy a rendes fiúk ilyet nem kérdeznek.
MN: A rendes fiúk talán romkocsmákba sem járnak, de az Eredetben felbukkan a pesti bulinegyed. Kipróbálta, milyen hajnalig mulatni a Kazinczy utcában és környékén?
DB: Egyáltalán nem buliztam, de némi pálinkát azért sikerült legurítanom a helyszínen. Íróként mértem fel a terepet, helyszíneket kerestem a regényemhez, és egy romkocsmát mindenképpen meg akartam örökíteni a könyvemben.
MN: A Szimpla kert vécéjében esik meg a könyv egyik emlékezetes jelenete egy bérgyilkos és egy rabbi között. Beavatta a Szimplát, hogy beleírja őket a könyvbe?
DB: Nem, dehogy! A belső udvar miatt választottam a Szimplát, ehhez fogható helyet még nem is láttam. Tele van vadabbnál is vadabb dolgokkal, nem semmi, hogy egy kiszuperált öreg Trabantban lehet iszogatni.
MN: Ha jól tudom, ön inkább a Teslák nagy barátja.
DB: Igen, van egy Teslám.
MN: Most már az űrben is kering egy.
DB: Épp ma reggel posztoltam ki a Facebook-oldalamra a kérdést: vajon mi is ez tulajdonképpen? Úgy látom, a kommentelők két csoportra oszlanak: az egyik szerint ez maga a legmenőbb művészet, a másik szerint nem más, mint az űrszemét reklámja. Ami engem illet, az én szívemet minden eredeti ötlettel könnyű rabul ejteni. Az ember azt hiszi, hogy nincs új a nap alatt, és akkor jön Elon Musk, és bebizonyítja, hogy dehogyisnem. Edmond Kirscht, az Eredet kulcsszereplőjét kifejezetten róla és Raymond Kurzweilról (amerikai feltaláló, jövőkutató – a szerk.) mintáztam.
MN: Szerepel a regényben egy másik kitalált alak, akinek az eredete kifejezetten érdekelne: a magyar rabbi, akit Köves Jehudának hívnak. Köves nevű rabbink nekünk is van, és tőlem sem áll távol ez a családnév.
DB: Egyszer régen találkoztam Yehuda Berggel, a kabbalista íróval, a Jehuda név innen jön. A Köves nem kötődik konkrét személyhez: szeretem ezt a magyar nevet, szeretem a hangzását, a történetét, és jól mutat leírva is.
MN: A Köves volt az egyetlen jelöltje, vagy voltak más magyar nevek is versenyben?
DB: Sok-sok név felmerül írás közben. Elkezdek egy karaktert egy névvel, néhány fejezeten át ízlelgetem, és ha jól mutat a szövegben, ha jólesik kiejteni, akkor lehet, hogy így hagyom, ellenkező esetben másik nevet választok az illetőnek, és azzal kísérletezek tovább.
| ||
MN: Ezek szerint Robert Langdont jóleső érzés volt kiejteni…
DB: New Hampshire az otthonom, az egyik itteni kormányzónkat Langdonnak hívták. Az első Langdon-könyvben, az Angyalok és démonokban pedig az ambigramma-művészet mestere, John Langdon is közreműködött. Szeretem a Langdon nevet, jó erős hangzása van.
MN: Robert Langdon még sehol nem volt, amikor Danielle Brown, vagyis ön, megjelentette a 187 Men to Avoid (187 férfi, akit kerüljünk el) című művét. Miért a női álnév?
DB: Egy hétvége alatt írtam, komolytalan vállalkozás volt, de valahogy sikerült megjelentetnem. Akkoriban még nem író, hanem zenész voltam. Dalszerző-zongorista. Egy nem túl sikeres dalszerző-zongorista. Kaliforniában éltem, próbáltam befutni. A zongorától egyébként azóta sem távolodtam el, mindennap leülök és játszom, de csak a saját örömömre.
MN: Miről szól Danielle Brown műve?
DB: Oldalanként egy-egy mondatot tartalmazott csupán, a világban fellelhető őrült férfiakról szólt.
MN: Ezt is olyan alaposan megkutatta, mint a későbbi regényeit?
DB: Nem, nem, távolról sem. Ez csak egy bolondos kis kitérő volt.
MN: Úgy tudom, a bestsellerírás rejtelmeiről sokat tanult egy „hogyan írjunk?” könyvből, Albert Zuckerman Writing the Blockbuster Novel (Hogyan írjunk sikerregényt) című könyvéből. Mit tanult belőle?
DB: Az első regényembe mindenféle előzetes megfontolás nélkül vágtam bele, gondoltam, csak meg tudok írni egy regényt. A felénél tarthattam, amikor erőt vett rajtam a pánik, hogy valójában fogalmam sincs, mit csinálok. Összezavarodtam. Ebben a lélektani pillanatban ismerkedtem meg az említett könyvvel, amely egyrészt önbizalmat adott, mert megerősített abban, hogy az ösztönösen meghozott döntéseim helyesek voltak, másrészt bizonyos írói eszközöket adott a kezembe. Főleg a feszültségkeltésről tanultam sokat, hogy nem árt például, ha ketyeg az óra és egyre fogy az idő, vagy ha a szerelmeseket nagy távolságok választják el egymástól. Ezek mind nagy segítségemre voltak, be is vetettem őket.
MN: Még ma is ennyire tudatosan használja ezeket az eszközöket?
DB: Újra el kéne olvasnom azt a könyvet, de azt hiszem, elég sok saját könyvet írtam már azóta, elég, ha az ösztöneimre hallgatok. Nem bújom a „hogyan írjunk?” könyveket. A saját fejem után megyek, és úgy tűnik, bevált a dolog.
MN: Bestselleríró-kollégája és jó barátja, John Grisham egy évtizeddel ön előtt futott be. Ellátta tanácsokkal?
DB: Amikor A Da Vinci-kód megjelent, John sokat segített nekem a tanácsaival. Igazán nagylelkű, bölcs és szerény ember. A cég című regénye hatalmas sikert aratott. Mentorként és barátként is köszönet illeti.
MN: Milyen tanácsokat kapott John Grishamtől?
DB: Ezek személyes dolgok, de a lényegük az volt, hogy hogyan kezeljem a hirtelen jött sikert. Igyekszem én is olyan elegánsan csinálni, mint ő.
