A múlt év egyik legnagyobb nemzetközi érdeklődést is kiváltó kulturális vitája Franciaországban Arthur Rimbaud és Paul Verlaine újratemetése körül alakult ki. Értelmiségiek egy csoportja indított kezdeményezést még szeptemberben, kiemelve, hogy a két költő a maga idejében kénytelen volt elviselni a kor „könyörtelen homofóbiáját”, és francia Oscar Wilde-ként szálltak szembe a társadalom elvárásaival.
Az Emmanuel Macron elnöknek címzett petíciót több ezren írtak alá tavaly ősszel, köztük olyan ismert művészek mint Annie Ernaux vagy a Gilbert és George alkotópáros, illetve Roselyne Bachelot jelenlegi kulturális miniszter mellett kilenc korábbi kulturális tárcavezető is. A kezdeményezés rámutatott, hogy a két költő nagyszabású életműve már több mint egy évszázada folyamatos hatással van a francia kultúrára, így pusztán teljesítményük alapján is helyük lenne a Panthéonban, az ország olyan meghatározó művészei, tudósai és gondolkodói között, mint Voltaire, Jean-Jacques Rousseau, Émile Zola, Alexandre Dumas vagy Marie Curie.
Azzal is érveltek az újratemetés támogatói, hogy mindkét „elátkozott” költő méltatlan körülmények között nyugszik jelenleg. Rimbaud a szülővárosában, az észak-franciaországi Ardennes-ben fekvő Charleville-Mézières temetőjében, közös sírban egyebek mellett egyik legkomolyabb és legkártékonyabb ellenségével, sógorával, Paterne Berrichonnal. Berrichon volt az, aki a haldokló költő megtérésének legendáját elindította, és szintén ő volt, aki a saját maga által szerkesztett Rimbaud-gyűjteményből szándékosan kihagyta a költő verseinek egyharmadát, leveleinek legalább kétharmadát, mivel azok nem fértek bele a megtért, bűnbánó katolikus Rimbaud Berrichon által kialakítani próbált képébe. A kihagyott versek és levelek jelentős része éppen az az anyag volt, ami Rimbaud és Verlaine kapcsolatának nyomait őrizte.
Rimbaudéhoz hasonlóan Paul Verlaine sírja sem épp a legméltóbb módon őrzi a költő emlékét – vélik a petíció aláírói. Az 1896-ban ötvenegy évesen elhunyt szerző sírja a Batignolles temetőben található, a francia fővárost elkerülő körgyűrű (a Périphérique, melynek építésekor arrébb is kellett vinni a költő nyughelyét) tőszomszédságában, „por és műanyag virágok alatt”, ahogy a petíció fogalmaz.
Mint köztudott, a két költő 1871-ben ismerkedett össze, miután az akkor tizenhét éves Rimbaud elküldte verseit a már neves költőnek számító Verlaine-nek, aki rögtön meghívta magához a vidéki kamaszzsenit Párizsba. A költők viharos művészi-szerelmi kapcsolata a 19. századi egyetemes irodalom egyik legtöbbet idézett, legtöbbször feldolgozott viszonya. A konzervatív-vallásos vidéki közegből kiszakadó kamaszköltő, és a családját egy tiltott szerelemért elhagyó felnőtt férfi közötti szerelem a korszak körülményei és a két művész alkata miatt is gyakorlatilag halálra volt ítélve. Mindezzel együtt a századvég lírájának jónéhány kiemelkedő műve ennek a lehetetlen kapcsolatnak köszönhetően született meg, és vált aztán a modern költészet kialakulásának egyik legfontosabb forrásává.
A rövid, de annál hevesebb affér 1873-ban ért véget, amikor a költők belgiumi és angliai vándorlása után, egy brüsszeli hotelszobában a részeg Verlaine revolverrel rálőtt az őt elhagyni készülő Rimbaud-ra. A fiatal költő könnyebb sebesüléssel megúszta a dolgot, de Verlaine-t a belga hatóságok szodómia és súlyos testi sértés vádjával két év börtönre ítélték. A börtönben megtért költő szabadulása után még egyszer, 1875-ben Stuttgartban meglátogatta Rimbaud-t, és megpróbálta őt is megtérésre bírni. A látogatásnak újabb verekedés lett a vége, illetve az, hogy a két férfi végérvényesen elhidegült egymástól. Rimbaud a következő évben beállt a holland gyarmati seregbe, igaz, egy hónap múlva meg is szökött a katonaságból, és ekkor vette kezdetét életének kalandor szakasza. Az egykori kamaszzseni nem írt többé verseket, helyette Afrikában lett fegyverkereskedő. 1891-ben egy daganat miatt haza kellett térnie Franciaországba, lábát amputálták, de ez sem mentette meg, még az év novemberében elhunyt szülővárosában. Verlaine 1881-ben Jóság címmel kiadta vallásos verseinek gyűjteménye, 1883-ban visszatért Párizsba, de ott alkoholizmusa és kábítószerfüggősége is kiújult, szegénységben, betegen halt meg három évvel később.
Az ötlet, hogy a költőket méltó módon újra kellene temetni, 2019 tavaszán merült fel először, amikor Frédéric Martel (ő, igaz más ügyben, nemrég interjút adott a Magyar Narancsnak) és néhány Rimbaud-szakértő meglátogatták a költő nyughelyét Charleville-Mézières-ben. „Sokkoló volt látni, hogy ott fekszik Berrichon mellett” – nyilatkozott később Martel, aki elmondta azt is, ott helyben született meg bennük az elhatározás, hogy „kimentik” a költőt a kisvárosból, amit mindig is gyűlölt, és ahonnan egész életében elvágyott, és kezdeményezni fogják újratemetését a Panthéonban.
Az újratemetést támogatók petíciója azonban nem aratott osztatlan sikert:
egyfelől a konzervatív oldal is kifejezte ellenérzéseit az ötlettel szemben, másfelől Rimbaud leszármazottai, illetve szülővárosa sem örült a felvetésnek.
A konzervatív véleményformálók azt kifogásolták, hogy az „elátkozott költőkkel” olyan személyek kerülnének a francia nemzet díszsírhelyére, akik életükben hátat fordítottak a francia társadalomnak, gyűlölettel írtak az országról, és mindent megtettek, hogy rombolják annak hagyományait. Jacqueline Teissier-Rimbaud, a költő dédunokahúga úgy nyilatkozott a Le Figaronak, hogy mivel Rimbaud élete nem Verlaine-nel kezdődött, és nem is vele ért véget, csupán ifjúságának néhány évében volt kapcsolat köztük, nem indokolt a közös újratemetés. Charleville-Mézières polgármestere és a helyi értelmiség több tagja pedig az ellen szólalt fel, hogy egy ilyen lépéssel, mint a költő sírjának Párizsba helyezése, megint csak a kulturális centrum járna jól, míg a periféria tovább gyengülne, a város pedig a legfőbb nevezetességét veszítené el. Rimbaud sírja Párizsban egy lenne a számos látnivaló közül, míg Charleville-ben ez a legfontosabb kulturális emlékhely, ami rengeteg turistát vonz a településre.
A hosszas és olykor meglehetősen heves vitának a múlt héten Emmanuel Macron vetett véget. Franciaországban elnöki hatáskör arról dönteni, kit temessenek el a Panthéonba és kit ne. Legutóbb 2018-ban került sor állami temetésre a helyszínen, amikor a holokauszttúlélő politikus Simone Veil és férje kapott díszsírhelyet a nagymúltú épületben. Macron a napokban levelet írt a Rimbaud-család ügyvédjének, mely múlt csütörtökön eljutott az AFP hírügynökséghez is. Ebben az elnök kijelenti, hogy nem akar a család akarata ellenében dönteni, ezért
nem támogatja Arthur Rimbaud hamvainak elszállítását a Charleville-Mézières-i családi sírból.
A francia értelmiséget megosztó ügy tehát úgy tűnik, itt véget ért. Igaz, arról nem szólnak a hírek, hogy Verlaine sírja is marad-e a körgyűrű mellett, vagy az ő újratemetésére van még némi remény.
