Kerber Balázs pár év alatt a rezignáció apródjából az androidok tolmácsává avanzsált — 2011-ben versei méltatásakor Marno János még koboldos álomszerűségről és ab ovo rezignált természetű habitusról beszélt, de az anno JAK-füzetként megjelent Alszom rendszertelenül után öt évvel az új kötetet, a Conquestet Nemes Z. Márió a fülszövegben már a mitikus és a digitális kultúra posztcyberpunk egymásba robbantásaként írja le, s eképp összegez: „ha egy android éppen nem elektromos báránnyal álmodik, akkor ilyen verseket ír.“
Nagy út, szép fesztáv — persze ne feledjük, hogy az androidok is lehetnek ám ab ovo rezignáltak!
Idézek a Szeiszaktheia (jelentése nagyjából: megszabadulás a terhektől) című versből, még az Alszom rendszertelenülből.
„Szemünkben éjjel, ezért
tör testünk az űr felé,
mert olyan fekete, mint
a pillánk mögötti sötét,
és olyan tág, hogy benne
bárhol elpihenhetünk.“
És a zárlat mintha előrevetítené a Conquest témáit, a tér legyőzését, átrendezését, meghódítását, vagyis hát a tér szimulációként való újrateremtésén keresztül „a földiség“ — rezignált — elbizonytalanítását.
"Mert a távolság akkora,
hogy bármerre tévedünk el,
sehová nem jutunk,
mégis némán legyőznénk
minden földiséget."
| ||
Ezeknek a verseknek a beszélői „tulajdonképpen elszenvedői a tér szerveződésének; ebben az értelemben maga a világ viselkedik tevőlegesen, így nem hagy időt nekik a cselekvésre“ — mondta Kerber Balázs egy régebbi interjúban.
A Conquest felől nézve már feltehető kérdésként: elszenvedői vagyunk-e a világ önkényes „tetteinek“ vagy fordított felállás is elképzelhető: meghódíthatunk-e bármit, ami nem mi vagyunk?
A Conquest felől nézve már feltehető kérdésként: elszenvedői vagyunk-e a világ önkényes „tetteinek“ vagy fordított felállás is elképzelhető: meghódíthatunk-e bármit, ami nem mi vagyunk?
Földeket, bolygókat, galaxisokat, új tereket?
Megfordulnak az irányok, tükröződnek az irányvektorok, kifelé száguld, ami eddig befelé zuhant, Turk kapitány — a Conquest egyik főalakja — int a rakétavetősöknek: kapcsoljunk fénysebességre, kezdődjön a hódítás, induljon a szimuláció, startoljon a civilizáció!
Jöjjön is egy passzus az új kötetből:
„Az óceánon egyelőre paplanhomály, reggeli előkészület.
Turk kapitány nekiindul a vizeknek. Körönként négy kockát lép.
Act of Navigation. +3 benessere nella città. +333 culture.
Producing Police. Producing Guardman with Spear.
Shakespeare and the deep waters. Óceán feldolgozás alatt.
Lumber Mill, timber, kattognak a fák. Még öt munkás.
Lent a tengeren Turk kapitány vonul, mit rejt a következő
hullám? Még nincs új sziget, halak ugrándoznak a hajó
körül. Queen Elisabeth: Mit settenkedik ez a Turk kapitány?
Nem láttam, hogy a határodhoz közeledik. Right of Passage?
Két oil-ért rendben. Turk kapitány a fehér sodrást kémleli.
Egy jelben egy levél, a tenger kék, a tenger zenél.
A horizont, mint egy folyton izzó sáv. Banán, banán terem,
buggyanó levél. Vamos italianos velocidad. Turk kilép
a hajóból egy szigeten. Madárkeresés és discovering
a lombok közt. A Birodalom utolsó határa. Délre Elisabeth.
Ha nézed az arcát, mint egy idegen képet, már gyomrodban érzed
a messzeséget. Madarak röpte a fák közt, kék csempeég,
mint egy miniatúrán. Elisabeth arca aranykeretek között,
és a szeme, mint két üvegablak. Elisabeth egy bonyolult,
kusza írásjel, ha valaki elkezdi lerajzolni, beleszédül.
Turk kapitány egy fürdőkádban ébred fel, habzó, sárga
szivacsok között. Egész éjjel folyamszerű filmeket nézett
a YouTube-on, kék sálak és égcsíkok úsztak a szemében,
és elsüvített egy-két galaxis méretű bolygó. Hajnali három
lehetett akkor. Csak lassan lépked az új szigeten, mintha
vödrök lógnának a lábán. Jól esne egy kis plusz defense,
mert jön egy barbár. Közben a fővárosban épül az Eiffel Tower
és a Taj Mahal egyszerre. Megszületett Mozart. Az aztékok
hadat üzentek Sri Lankának. Buddhism was founded in Ethiopia.“
Az öt kapu
Kerber Balázst arra kértem, hogy jelöljön ki öt belépési pontot a Conquest önműködő és örökmozgó világába, nyisson meg öt csillagkaput, ami átvezet minket ebbe az összerobbant, izzó horizonton túli szimulációba! Meséljen olyan könyvekről, filmekről, művekről, játékokról, amik bevezetőnek is értelmezhetők, és persze inspirációként is szolgáltak az írás során.
Át is adom a szót a megkeresésemre kolumbuszi elhivatottsággal válaszoló költőnek.
| ||
Szentkuthy mondataiban mindig hatalmas nyelvi-kulturális telepek kelnek életre, melyek önmagukban képesek alternatív világokat, konstellációkat létrehozni, és ez nagyon vonz az írásban is. A Cicero vándorévei, de a Pendragon és a XIII. Apolló is bátran fordul szembe a minimalizmus vagy az „egyensúly” igényével, és színességükkel mintha egyenesen provokálni próbálnák az olvasót. A Cicero vándoréveiben az elbeszélő egy helyen meg is jegyzi, hogy talán épp ez a túlburjánzás az élet, s ezért szinte ajánlott is ábrázolni. Leginkább a mondatok „távolsága” fog meg, az újrarendezés és rendeződés bármikori képessége. Hiszen a történelem mitikus folyam is, ahol a korok egymásban idéződnek meg, s ahol a levél- vagy esszéregényt bármikor felválthatják az (alternatív) korrajzok vagy a dramatikus betétek.
Számítógépes játék: Civilization
A Civilization-sorozat viszont épp bőséget rejtő minimalizmusával lepi meg a játékost; a társasjátékok tábláihoz hasonlítható térképforma alatt zajló szüntelen morajlással, nyüzsgéssel. A Civilization IV-ben már valóban bolygóalakú a játékpálya, így az ember minden menetnél úgy érzi, egy új planétát generált neki a program, ahol a történelem – akár az alvás vagy egy hangyaboly – spontán és „könnyen” mozog, könnyedén alakul újjá, de mégis valami meglévő emlékezetből építkezik, s annak romjait, elemeit szükség szerint teremti meg, hasznosítja az adott környezetben. Napóleon bármikor és bárhol megszülethet, és a csata is inkább processzió, mint háború.
| ||
Sorozat: Az ember a fellegvárban
A néző — és egyébébként az azonos című Philip K. Dick-könyv olvasója is — egy alternatív történelem mikrokörnyezetébe nyerhet bepillantást, a sorozat jelentős részében mintha az ábrázolt világ miliője, a kis elemek „illeszkedése” fontosabb lenne a történetnél, a cselekményt szervező erőknél. Egy sosem létrejött történelmi szituáció kidolgozása izgalmas minivalóságokat teremt: hogy néz ki ebben az alternatív Amerikában egy kertváros, milyenek a hétköznapi félelmek, milyen egy autós utazás? Az elképzelt világot elsősorban nem a történelmi alakokon, fontosabb katonai vezetőkön keresztül tekintjük, hanem lassú, látszólag nem sokat megmutató jeleneteken át. Villanás egy (logikai értelemben) lehetséges, fenyegető világról.
Alkalmazás: Google Maps
A Google Maps magát a Földet (és a Naprendszert) szervezi át egy abszurd, szabadon bejárható játékpályává, ahol, ha kedvünk tartja, viselkedhetünk „tudatosan”, és megnézhetünk híres múzeumokat vagy láthatjuk a tengermély egy-egy különösen szép pontját, de kóborolhatunk céltalanul autóutakon, átléphetünk országhatárokon és elveszhetünk az északi erdőségekben. Az alkalmazás számomra magát az utazást vagy a világban létet értelmezi újra (nem is szólva a szerepjátékokról). A mesterséges séta azonban egyszerre kínálhatja a bőség, a felelősség nélküli körbetekintés és a magány érzetét; külön nyomasztó „hősünk”, a kis flaneur, akit bármikor megcibálhatunk karjánál fogva, majd levethetjük őt a Föld egy véletlenszerű helyére. Mint egy hazaút, aminek sosincs vége, bizarr elszenvedése egy tükörvilágnak.
Könyv + film: Petronius: Satyricon + Fellini: Satyricon
Mindig is nagyon vonzott a Petronius-féle pikareszk, mely nagyvonalúan váltogatja mind a helyszíneket, mind a figurákat és stilisztikai regisztereket. A főszereplők egyszerre bonyolultak és tipikusak is a maguk módján, ahogy a különböző jelenetek kívánják. Mintha a komplexitás nem cél vagy igény lenne, hanem az adott kontextus velejárója. Könnyű és nehéz, nagyon modern módon, szinte egy Tarantino-film mozaikosságával váltogatják egymást. Írás közben ezek a bátor térbeli és nyelvi átlépők is mozgattak. Fellini ezt a világot dúsította még az idegenség, az afrikai és ázsiai kultúrák hangulatával, hogy valóban ne a tankönyvekből ismert (vagy bármilyen formában ismerhető) ókorba érkezzünk. A történelem mint mítosz és mint nagy felvonulás ennek a filmnek is sajátja.
A Google Maps magát a Földet (és a Naprendszert) szervezi át egy abszurd, szabadon bejárható játékpályává, ahol, ha kedvünk tartja, viselkedhetünk „tudatosan”, és megnézhetünk híres múzeumokat vagy láthatjuk a tengermély egy-egy különösen szép pontját, de kóborolhatunk céltalanul autóutakon, átléphetünk országhatárokon és elveszhetünk az északi erdőségekben. Az alkalmazás számomra magát az utazást vagy a világban létet értelmezi újra (nem is szólva a szerepjátékokról). A mesterséges séta azonban egyszerre kínálhatja a bőség, a felelősség nélküli körbetekintés és a magány érzetét; külön nyomasztó „hősünk”, a kis flaneur, akit bármikor megcibálhatunk karjánál fogva, majd levethetjük őt a Föld egy véletlenszerű helyére. Mint egy hazaút, aminek sosincs vége, bizarr elszenvedése egy tükörvilágnak.
| ||
Könyv + film: Petronius: Satyricon + Fellini: Satyricon
Mindig is nagyon vonzott a Petronius-féle pikareszk, mely nagyvonalúan váltogatja mind a helyszíneket, mind a figurákat és stilisztikai regisztereket. A főszereplők egyszerre bonyolultak és tipikusak is a maguk módján, ahogy a különböző jelenetek kívánják. Mintha a komplexitás nem cél vagy igény lenne, hanem az adott kontextus velejárója. Könnyű és nehéz, nagyon modern módon, szinte egy Tarantino-film mozaikosságával váltogatják egymást. Írás közben ezek a bátor térbeli és nyelvi átlépők is mozgattak. Fellini ezt a világot dúsította még az idegenség, az afrikai és ázsiai kultúrák hangulatával, hogy valóban ne a tankönyvekből ismert (vagy bármilyen formában ismerhető) ókorba érkezzünk. A történelem mint mítosz és mint nagy felvonulás ennek a filmnek is sajátja.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=52e86855ef4975595ade5cc1791bb9c7)
