1996-ban kis különbséggel lett szövetségi kapitány, 2012-ben 25 szavazattal szerzett többet Gergely Istvánnál a Magyar Vízilabda-szövetség elnökválasztásán, idén pedig már ellenfél nélkül mérethette meg magát, így további négy évig ő vezeti az MVLSZ-t.
A másfél hónappal ezelőtti tisztújító közgyűlésen a társelnökről, az alelnökökről, illetve az elnökség összetételéről is döntöttek: éppen annyi jelentkező volt, ahány poszt. Két hete az is kiderült, hogy pályázat útján keresik az olimpiai 5. hely után lemondó Benedek Tibor utódját a férfiválogatott kispadjára.
„Ebben a sportágban van egy hierarchikus rend, amit minden edző továbbad a játékosainak. Az a lényege, hogy amikor pólósok beszélgetnek az uszoda előterében, mindenki tudja, hányadikként szólalhat meg. Dénes az a tipikus ’majdnem válogatott’ játékos volt. Nem úszott túl jól, lassan ért vissza, de ha az ellenfél elveszítette a labdát, gyorsan megfordult, egyedül leúszott és megpróbálta belőni, hogy ő legyen a gólkirály. Nem tartottuk becsben. Néhány edzőtáborba és falusi tornára behívta őt Gyarmati Dezső, de felnőtt világversenyen nem volt. Végigülte, kívülről nézte a Szívós–Faragó–Csapó-féle generációt” – meséli a Narancsnak egy korábbi csapattárs a fiatal Kemény Dénesről, aki a Bp. Spartacus, a Tatabányai Bányász és a Ferencváros után Comóban lett játékos, majd edző, s onnan tért vissza 1996 decemberében, s lett általános meglepetésre a férfiválogatott szövetségi kapitánya. Rajki Béla óta csak Laky Károly és Kásás Zoltán került úgy a nemzeti együttes élére, hogy játékosként nem volt olimpiai bajnok – minimum világbajnoki cím volt a beugró a posztra. Kemény 17 alkalommal szerepelt a felnőtt válogatottban, de egy korosztályos Eb-aranyérmen kívül nem volt eredménye. Itthon leginkább a „Fecsó fiaként” ismerték (édesapja, Kemény Ferenc a sportág közszeretetnek örvendő utánpótlástrénere volt). Szövetségi kapitányi kinevezéséért dr. Szívós István lobbizott a szövetségben. (Érdekesség, hogy Szívós ugyanekkor az FTC elnökeként a Németországban élő futball-legendát, Varga Zoltánt is visszahívta az országba, illetve a Fradihoz edzőnek.)
Szétlőtték egymást
Felemás képet mutatott ekkortájt a vízilabda: klubcsapataink remekeltek a nemzetközi kupasorozatokban, válogatott szinten azonban a 80-as évek második felétől rossz formát futottunk. Az 1996-os atlantai olimpián Horkai György válogatottja majdnem révbe ért, ám a szükséges plusz még hiányzott. „Mindenki tudta, hogy az a zseniális, 1975–77-es születésű, juniorként verhetetlen, 65 meccséből 64 győzelmet és egy döntetlent produkáló Kásás Tamás–Kiss Gergő-féle generáció előbb-utóbb a felnőtt mezőnybe is beleérik. És nemcsak azért, mert valóban rendkívül tehetségesek, hanem azért is, mert a délszláv háborúban a jugók két generációra szétlőtték egymást. Igaz, arra senki nem számított, hogy közben alapvetéssé válik a válogatott mindenekfölöttisége, mondván, sem a LEN (Európai Úszószövetség), sem a FINA (Nemzetközi Úszószövetség), sem a bírók nem támogatják, hogy ugyanaz az ország klub- és válogatott szinten is egyszerre legyen sikeres – emlékszik vissza egy klubedző. – Persze, nem ment az egyik napról a másikra. A válogatott köré csoportosították a szponzori pénzeket, összevissza kutyulták, érdektelenné tették a magyar bajnokságot, és az sem csak egyszer fordult elő, hogy nemzetközi kupameccs előtt 3 napos, brutális alapozó edzésen kellett részt venniük a válogatottaknak, s olyan vállfájással tértek vissza, hogy hétvégén a karjukat sem bírták felemelni.”
Kemény kapitányi időszaka alatt háromszor értek össze a párhuzamosok, amikor klub- és válogatott szinten is egyformán erősek voltuk: 1997-ben és 1999-ben az UTE megnyerte a LEN-kupát – e csapatban játszott Biros Péter, Kiss Gergő és Molnár Tamás –, a válogatott pedig a sevillai és a firenzei Európa-bajnokságot, aztán 2004-ben, amikor a Honvéd behúzta a Bajnokok Ligáját, a válogatott pedig az athéni aranyat.
A kettő egyszerre Kemény szerint is a játékvezetői szubjektivitás miatt megy nehezen, mivel „ugyanazok a bírók hajlamosak annak a nemzetnek talán tudat alatt is egy-két ítélettel nem kedvezni, akik előtte klubvilágversenyt nyertek”. De semmilyen, személyével kapcsolatos összefüggést nem lát a válogatott favorizálásában; nem ő alakította így, nem is volt rá befolyása. „A magyar vízilabdát 80-100 éve a válogatott fémjelzi.” Az pedig, hogy a válogatott játékosok jó része sokszor külföldön játszott, a magyar klubok anyagi lehetőségeit tükrözte, „ilyesmiből fakadhatott az is, hogy a válogatott sokszor eredményesebben szerepelt, mint az egyesületek. Egyébként meg a 16 év alatt arányaiban lényegesen kevesebb időre vettem el a közös edzésekre a játékosokat az egyesületekből, mint bármikor máskor”.
Királyként mehetett volna
Kemény vezetésével 16 év alatt 29 világversenyen 24 érmet szerzett a válogatott, köztük három olimpiai és egy vb-aranyat, valamint két Eb-címet, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az első 12 év összességében lenyűgöző, főleg az 1997-től 2004-ig tartó időszak. Sosem látott játékkal nyertük a nagy világversenyek döntőit: a ’99-es Eb-n a horvátok ellen 0:3-ról fordítva, az utolsó három negyedben 17 lövésből 14 gólt lőve; a sydney-i olimpiát az oroszok ellen 13:6-ra, az athénit pedig Szerbia és Montenegró ellen úgy, hogy a velük vívott nyitómeccset és a döntőt is 3:0-lal fordítottuk meg
a negyedik negyedben.
Kemény kitűnően meccsel, meglepően és eredményesen cserél: Sydney-ben a jugoszlávok elleni elődöntő harmadik negyedében levitte Kósz Zoltánt, behozta Szécsit a kapuba; Pekingben a Montenegró elleni elődöntőn 3:6-nál Szécsi Zoltán helyett Gergely István állt be; az amerikaiak elleni fináléban ennek pedig épp a fordítottját húzta. Az olimpiai keretek utolsó, 13. tagja rendre egy több poszton is bevethető aduász volt (Sydney: Märcz Tamás, Athén: Varga Tamás, Peking: Hosnyánszky Norbert). Emellett Kemény formaidőzítésből is jelesre vizsgázott – mindig a kieséses szakaszban játszott legjobban a csapat. De a harmadik négy év már a leszálló ág jegyeit mutatja: a köztes világversenyeken sorra ezüstöket nyertünk, végén a pekingi arannyal – történelmi tripla, akár egy páratlan korszak lezárása is lehetne.
| ||
„Királyként távozhatott volna, ehelyett elment Londonba egy 5. helyért. Az egész sportág tudta, szerintem Dénes és a játékosok is, hogy hiába akarják, azzal a magas átlagéletkorú csapattal lehetetlen megcsinálni, főleg úgy, hogy addigra már rongyosra használta az oszlopos játékosait. Óriási bónuszt adott neki az a 3 arany, miközben a magyar vízilabda legtöbb 4., 5. helyét is az ő vezetésével produkáltuk. Mayer Mihály egy világbajnoki 2. hely után mondott le. Rusorán Péter az Európa-bajnoki 5. helynél már a repülőgépen megírta a lemondó nyilatkozatát, Gyarmati Dezsőt az olimpiai bronznál azonnal lemondatták” – halljuk a sportág egykori klasszisától, aki anonim nyilatkozott lapunknak, mondván, „a családból senki nem beszélhet kifele, meg kell felelni bizonyos köröknek. És ha ezt elfogadod, rád is sor kerül előbb-utóbb, osztanak eredményt, pozíciót”.
Ekkor már Kemény Rt.-ként emlegetik itthon az MVLSZ-t, Bossnak szólítják a kapitányt, tőle függ szinte minden, de a fény halványulni kezd – és nem csak utólag, és nem csak a 2008 és 2012 közötti egyetlen érem miatt (Eb-bronz Eindhovenből) tűnik úgy. (Miközben persze a 2011-es sanghaji, szerbek elleni, végül hosszabbításban elvesztett vb-elődöntőt sosem feledjük el.) Nem volt első számú kapusa a válogatottnak, Kemény nem tudott belevágni a fiatalításba, nem tudta kamatoztatni a második vonalból előlépő remek képességű játékosok tudását, mert a korábbi klasszisok miatt nem játszatta őket eredeti posztjukon (Varga Dániel és Szivós Márton is szinte végig védőt játszott Londonban).
Az olimpiai 5. hely után a csapattól külön utazott haza, később a háromszoros olimpiai bajnok Szécsi egy tévényilatkozatban arról beszélt, hogy a kapitány inkább saját magát menedzselte az utolsó négy évben. Kásás is céloz arra a könyvében, hogy ekkor már fáradóban volt a csapat és a mester kapcsolata: az eindhoveni Eb-n a Montenegró ellen elbukott elődöntőt követően a „feszültséget általában bölcsen oldó kapitány szerepéből kieső” Keményről ír, aki 24 órával a bronzmeccs előtt a vereség miatt letört csapatot ravasz és hatékony motiváció helyett inkább „lenyomta a víz alá, és jó sokáig lent is tartotta”.
2012-re kiderült, hogy már nem mi vagyunk a vízilabda császárai. A 2016-os riói olimpián pedig az is bizonyosságot nyer, hogy Szerbia a sportág új egyeduralkodója. Kemény úgy véli, sosem volt megalapozott a magyar vízilabda egyeduralmáról beszélni, hiába egyedülálló az összesen kilenc olimpiai arany és benne az utolsó, zsinórban nyert három, mert „a császár mindig egyedül van. Nekünk viszont mindig meg kellett küzdenünk, egy olyan olimpia sem volt, amelyen mi voltunk az aranyérem egyetlen esélyesei, míg a szerb válogatott így érkezett idén Rióba. Megnyerték a Világligát tavaly és idén, megnyerték a vébét tavaly, majd megnyerték idén az Eb-t és az olimpiát. Egyértelműen ők a legerősebbek”.
Szerencsére közben a magyar lett a világ legerősebb bajnoksága, legalábbis a sportági berkekben gyakran elhangzik ez a tételmondat. Igaz, a nézőszámról semmit sem tudunk, miután sem a kluboktól, sem a tévés meccsek nézettségéről nincsenek adatai a MVLSZ-nek. Kemény szerint ez a legerősebb kiegyensúlyozottságot jelenti, hogy „nem két jó csapat van, így sok meglepő eredmény születhet”. Gergely István ezt azzal egészíti ki, hogy „most bárki lehet bajnok az első négyből, és utána a figyelő négy is bármikor rabolhat pontokat”. Szerinte alapvetően két út van. Vagy egy csapatba gyűjtjük az összes jó játékost (ilyen volt a 2004-es Honvéd) és akkor csapnivaló a bajnokság, mert mindig tudni, hogy ki nyeri – ez a felállás az olaszoknál, a spanyoloknál, a görögöknél és a horvátoknál is; két-három jó és egy kiemelkedő klub, amelyik bucira veri a többit. A másik út pedig az, amelyen most mi járunk. Igaz, így meg azt látjuk, mint tavaly, „amikor az Eger játszott az Olympiakosszal és az Olympiakosz ugyanaz a csapat volt, mint amivel a magyar válogatott játszott a Világliga-selejtezőkben. Csak az egyik játékos nem görög volt, hanem szerb, aki szintén válogatott, tehát még erősebbek voltak, és volt egy horvát kapusuk, a Pavic, aki még jobb is, mint a válogatott görög kapusa”. Gergely pozitívumként említi, hogy a legjobb magyarok mellett sok külföldi sztár is nálunk játszik, amit egyrészről Kemény is hasznosnak tart, „mert a külföldi játékosok magasabb játékszínvonalat hoznak”. Másrészt tavaly ősszel fogadta el az elnökség azt a Benedek Tiborral közös javaslatukat, hogy 2017. szeptember 1-jétől egy klubban három helyett csak két külföldi és egy honosított játékos legyen, olyan, aki írásban lemond a másik nemzet válogatottságáról.
Eredményesnek tartja
„Dénes mindig árulás révén tudott odakerülni. Húsz éve Dömötör Zoltán szavazott át az utolsó pillanatban, a négy évvel ezelőtti elnökválasztásnál pedig Martin Györggyel egyezett ki, aki Gergely Istvánnal tandemben pályázott volna, ám az utolsó pillanatban kihátrált. Pedig sokan álltak Pisti mellett és úgy nézett ki, Dénes nem tud elnök lenni, mert a sportág finoman azért visszajelezte neki, hogy »Deni, nagyon lelaktad ezt az egészet, minden azért már ne kelljen«” – dohogott lapunknak egy korábbi Európa-bajnok.
„Együtt indultunk (Martinnal – S. A.), aztán egyedül maradtam. Az volt a kérdés, hogy folytatom-e szólóban – eleveníti fel a négy éve történteket Gergely István, aki elnökségi tagként a második ciklusát kezdi. – Még jobban is tetszett, jobban is motivált, mert mindig szerettem magam önállóan megméretni. Abszolút nem voltam csalódott, és most, visszatekintve, nagyon örülök, hogy így alakult, sokkal jobban jártam. Azzal, hogy itt lehettem a csapattal három és fél éven át (kapusedzőként és csapatvezetőként dolgozott a férfiválogatott mellett – S. A.), sokkal többet tanultam, láttam, éltem, mintha elnök lettem volna.”
Gergely úgy érzi, sok sportági innováció benne maradt, amik gyökereiben változtatnák meg az egész vízilabdát, de sem a játékvezetők amerikai mintára történő bemikrofonozásáról, sem a nyári vízilabdázás ötletéről nem tett le. „Nyáron lehet piaci rés, mert nincs más sportesemény, és csak a versenynaptárak összehangolása kellene hozzá”, de újabb elnöki tervei a Honvédnál megsokasodó és már nem csak a vízilabdát érintő feladatai miatt nincsenek. Benedek Tibor szövetségi kapitánynak is ezért jelezte az olimpia után, hogy nem tud tovább dolgozni a válogatott mellett. „Van egy más pályám, ami már nem 100 százalékosan a vízilabdáról szól. A sportág is jó irányba halad, csak egy picit lassabban, mint ahogy én azt négy éve elképzeltem volna.”
Amikor a friss elnökség összetételét firtattuk – melynek Gergellyel, Benedek Tiborral, Biros Péterrel, Molnár Tamással és Vári Attilával együtt immár öt, Keménnyel olimpiákat nyert volt játékos is a tagja –, a kétszeres olimpiai bajnok kapus egyetértett velünk abban, hogy kívülről valóban úgy nézhet ki, mintha „minden előre le lett volna zongorázva, és Dénes leosztotta a lapokat. Természetesen voltak előzetes egyeztetések, de ez mindenütt a világon így működik. Nem volt Dénes ellenére, hogy így alakuljon, de arra, hogy ez az ő kívánságlistája lett volna, saját magam vagyok a legjobb cáfolat”. Valóban, Gergely négy éve is ellenzékből lett az elnökség tagja, és az előző ciklusban több szakmai vitája is volt az elnökkel, melyek aztán mindig kompromisszummal zárultak. A Honvéd vízilabda-szakosztályának igazgatója inkább amiatt csalódott, hogy „idén senki nem volt olyan bátor, elszánt vagy elkötelezetten fanatikus, hogy megpróbált volna elindulni az elnöki székért”.
Meglepő módon a politikából vagy politikai hátszéllel sem jelentkezett senki. Egy sportági bennfentes szerint ennek pusztán egy oka van: „a politika messziről elkerüli a vízilabdát, senki nem mer kívülről beülni még az elnökségbe sem, mert annyira belterjes”. Kemény sem érzékelt politikai nyomást az elnöki évei alatt, senki nem kért tőle semmit, „egyébként nem is kapott volna, mert a tisztességem annál fontosabb”, de a politikától most is érkezett olyan típusú segítség, „amilyen az elmúlt 16 évben is bármelyik politikai vezetéstől, és amit a vízilabda alanyi jogon megérdemelt, kiharcolt magának”. Azt pedig, hogy „nem volt versenytársam a közgyűlésen, talán nem rajtam kell számon kérni. Mert nekem nem az volt a dolgom, hogy kineveljek egy elnök ellenjelöltet”– véli Kemény.
Az újrázó elnök saját munkáját szakmailag és anyagi oldalon is eredményesnek ítéli. A négy évvel ezelőtt átvett, hiányokkal és kötelezettségekkel terhelt 450 milliós szövetségi büdzsé mára 1 milliárdosra nőtt (ebben persze a tao-pénzek is benne vannak, amit személyétől függetlenül is kapna a sportág). Lett új székház, saját edzőképzési program. 12 alkalomból álló egész napos sportvezetői képzést szerveztek a PwC-vel (PricewaterhouseCoopers Magyarország Kft.), a taopályázatokat pedig „olyan jogszerűen és eredményesen tudjuk bírálni és menedzselni, hogy a vízilabda az a sportág, ami egy egyesületre visszaszámolva a legmagasabb taotámogatást tudja elérni”.
Kemény nem gondolja, hogy ő uralná a magyar pólót, szerinte az, „hogy az elmúlt 20 évben ismertté váltam, nyilvánvalóan az eredményjelző táblának köszönhető”, mint ahogy az is természetes, hogy a magyar vízilabdát két pozíció fémjelzi, az elnöké és a szövetségi kapitányé. Amikor megpendítjük, hogy azért a riói tábla most a női szakágban a 4., a férfiaknál az 5. helyet mutatta, s ez nemcsak a szövetségi kapitány, de az elnök munkáját is minősíti, meg hogy a szurkolók mellett a szponzori és állami pénzek is a nemzeti csapatok sikereivel érkeznek, egyetért velünk, de hozzáteszi: erre sokkal kisebb ráhatása van, mint a szövetségi kapitányoknak és a játékosoknak. Kemény még azt is hozzáfűzi: szakmai dolgokba nem folyt bele, tanácsokat nem adott (ha kérdezték, azért elmondta a véleményét). Az öt arany-, hat ezüst- és hat bronzérmet a korosztályos és felnőtt válogatottaktól pedig ebben a négy évben elfogadható eredménynek tartja. Igen, a legfontosabb verseny a riói olimpia volt, ahol mindkét csapatunknak jobban kellett volna szerepelnie, de a csapatsportok közül egyedül a vízilabda jutott ki az olimpiára egyáltalán.
Kemény Dénes tehát elégedett, s úgy hírlik, majdani utódját is kijelölte. Több forrásból is azt hallottuk, hogy az MVLSZ egyik új alelnöke, a 2009 óta játékvezetőként is tevékenykedő dr. Molnár Tamás fontolgatta, hogy kandidál elnöknek, ám mester és tanítványa közt egyezség születhetett: a háromszoros olimpiai bajnok most megelégszik az alelnöki funkcióval, cserébe 2020-ban eggyel feljebb léphet. Kemény ezt határozottan cáfolja: „semmilyen megállapodás nincs Papesz és köztem”, de hozzáteszi: támogatta Molnárt, hogy alelnök legyen. „Elég sokat dolgoztam azért, hogy nemzetközileg is megismerjék és elfogadják, és hogy idén a FINA sportolói és a LEN vízilabda-bizottságába is beválasztották, a teljes elnökség egyetértésével. És remélem, hogy jövőre még erősebb lesz.”
| A kapitány Benedek Tibor a riói olimpia után lemondott a férfiválogatott szövetségi kapitányi posztjáról. Utódlására pályázatot írtak ki, melyről az MVLSZ elnöksége december 15-én dönt. Eddig Dabrowski Norbert, az Eger vezetőedzője, az idén is nekifutó, jelenleg Kolumbiában dolgozó Gyöngyösi András, Cseh Sándor, a Szolnok trénere (Kósz Zoltánnal párban) nyilatkozott indulási szándékáról. A honvédos Vad Lajos és a négy éve is kandidáló OSC-s Vincze Balázs is gondolkodik, de még a négyszeres olimpiai bajnok kapitány, Ratko Rudić nevét is hallani – és a pályázati kiírásban nem szerepel feltételként a magyar állampolgárság. Gergely István erről megjegyzi: „nálunk szinte kőbe van vésve, hogy se klubszinten, se a válogatottnál nem lehet külföldi edző, pedig szerintem nyitnunk kellene a világra”. Akárki is lesz a kapitány, nem lesz könnyű dolga. Az elmúlt nyolc év két olimpiai 5. helyet hozott, több játékos is lemondta a válogatottságot, erős az eredménykényszer a jövő évi hazai rendezésű vébén, és közeleg a tokiói olimpia is. És nem könnyű maga a közeg sem: a tradícióival és majd’ évszázados éremgyűjteményével, zseniális, néha nagyszabású, néha kisszerű figuráival, tűrhető kompromisszumaival, összes meghasonlásával. |
| Utánpótlás itt és ott A jugoszláv, illetve szerb férfi vízilabda-válogatott a Kemény-éra első 12, aranyakkal végződő évében is dobogós helyen zárta az olimpiákat, aztán Londonban már megelőztek bennünket, Rióban pedig az egész mezőnyt. Arra a kérdésünkre, hogy a 12 hosszú év nem fedett-e el sok mindent, Kemény azt felelte, hogy azért volt hosszú, „mert a hátország is rendben volt. Aztán a rengeteg gyerekkel elkezdett gyengélkedni, ezért is volt kisebb a vérfrissülés a Pekingtől Londonig tartó szakaszban”. Túl sok gyerek jött ugyanarra az edzésbeosztásra, a vízfelület és az edzők száma nem tudta követni a tömegesen jelentkező gyerekek edzésigényeit. Az elnök ezt számokkal is megtámasztja: „1500 igazolt versenyző volt 1997-ben, 6 ezerre nőtt 2008-ra, most 10 ezer. Épült néhány uszoda, de arányában csak 5-10 százalékkal több a vízfelület, mint volt 10 éve, és hatszor annyi a sportoló. Nyilvánvaló, hogy ez a mennyiség a tehetséggondozást gátolja.” Vagyis a legtehetségesebbek nem kapják meg a kritikus időszakukban – tehát 12–18 éves koruk között – azt a képzést, ami nagyon fontos lenne a számukra. „Nyilván az most a dolgunk, hogy olyan utánpótlás legyen, hogy gond nélkül tudjon válogatni és csereberélni a felnőtt szövetségi kapitány, mert ezt már én sem tudtam megtenni 2008-tól 2012-ig, ahogy 2013 és 2016 között a Benedek Tibi se.” „Gerendás Gyuri fogalmazta meg egyszer, még évekkel ezelőtt, hogy míg nálunk mindig meg lehet mondani az erősorrendet a válogatottban, a szerbeknél nincs legjobb, náluk 13 rendkívül jól képzett játékos van, akik alapszinten nagyon sokat tudnak és mindegyikük nagyon jó valamiben” – mondja Petrovics Mátyás, a BVSC női vízilabda-szakágvezetője. A 2012 óta a leány ifjúsági válogatott vezetőedzőjeként is dolgozó szakember szerint nálunk épp az az egységes rendszer hiányzik az utánpótlásképzésből, ami a szerbeknél vagy női vonalon a spanyoloknál és a görögöknél is megvan, és jól működik. „Ők már utánpótlás szinten sem klub- vagy válogatott eredményekben gondolkodnak, hanem játékosokat nevelnek, ennek az eredménye az, hogy felnőtt szinten nagyon sok komplett és képzett vízilabdázójuk van, és ez csúcsosodott most ki a szerbeknél a szenzációs ’87-es korosztályukkal.” Többek között erről szólt az a közel 80 oldalas szakmai dokumentum is, amit 2013-ban Horkai György és Benedek Tibor vezetésével dolgozott ki a hazai szakembergárda krémje. Összegezték a legalapvetőbb szakmai elvárásokat férfi és női szakágban, korosztályonként és posztspecifikus bontásban, a fizikai és taktikai felkészítés legfontosabb elemeit. Vagyis hogy egy adott poszton egy adott korosztályhoz (6 évestől a felnőtt kor kezdetéig) tartozó fiatalnak éppen milyen feladatoknak kell megfelelnie, és ezt milyen módszerekkel lehet elérni az edzéseken. „Nekünk, edzőknek rengeteget segített Benedek és Horkai, sokat tettek az utánpótlásért” – mondja Petrovics, aki ezért is nagyon sajnálja Benedek lemondását. |
