Pont nem megy neki az állványoknak, és nem rúg bele a tárcsába. Először nem nézek oda – könnyű őt félteni –, aztán meg lelkesen bámulom: amit csinál, egyedülálló a világon. Ausztráliában él egy sorstársa, Malek Chamoun (85 kg), de ő még látóként tanulta ezt a nagy koncentrációt és óvatosságot igénylő sportot. Kettőjükön kívül nem ismerünk aktív versenyzőket.
| ||
Egy VIII. kerületi crossfit teremben vagyunk, a Korányi utcai Trafóban. Ádám mosolyog és tapogat; tapintással és hallással tájékozódik, ujjaival keresi a súlyokat, magának állítja be a rudat. Minden érzékszervére szüksége van. Becsukom a szemem, amikor a 85 kilót kilöki. Néma csend, aztán egy hangos megkönnyebbülést hozó üvöltés. Megvan a feladatsor! Felkészül a szakításaira. Remeg a combizma, gyorsan túlpörög, a társaihoz képest hamar elfárad, ezért edzői, Ákos, Ádám és Marci sokat nyugtatják. Amúgy is folyton beszélnek hozzá.
Pörgök folyton
Péntek délután, decemberi sötét. Fél ötkor a Hermina úton találkozunk, Ádám otthonról jön, megyünk a Veres Győző Súlyemelő Akadémia edzőtermébe. Az egyesületet Nagy Ákos junior világbajnok alapította 2015-ben. Energiaitalok, gyűrűk, tárcsák, rudak, erőemelő padok, fekete gumiszőnyeg és sok fiatal edző. A súlyemelőtermek néha autószerelő műhelyre hasonlítanak, meztelen nők lógnak a falon, itt nem. A CrossFitben erős nők is edzenek, elég látványosan, és bodzaillat van. Amíg körbenézek, Ádám bemegy az öltözőbe, öt perc, kész, mindent iszonyú gyorsan csinál. „Sosem állok le, pörgök folyton. Mindig lefognak, hogy lassabban, Ádi, de én most edzésre megyek, holnap pedig a Margitszigeten futok. Beneveztem a Mikulás-futásra. Remélem, eljön a kísérőm, akinek fogom majd a vállát, persze volt már, hogy elhagytak, na, akkor jól kipörögtem a pályáról.” Vasárnaponként meleg teát és szendvicseket szállít hajléktalanoknak egy civil szervezetnél, amit azért vállalt, mert futással közlekednek a segítők.
| ||
Mindenkinek messziről köszön a csarnokban, nekem még fogalmam sincs, hányan vannak a hátsó teremben, ő már mondja. Ezt hogy csinálod? Hogy nem mész neki a rudaknak? „A teremben bot nélkül közlekedem. Mindent hallok, sokkal többet érzékel az idegrendszerem, mint a látóknak. Hamarabb el is fáradok.” Ebben a sportágban ez nem annyira előnyös; napi két órát emel általában, a többi gyúrás.
A teremben egy szalag van leragasztva a padlóra, az jelöli ki a rúd helyét, Ádám tapogatással keresi a súlyokat, rakja fel a rúdra a tárcsákat és a gyűrűt. A súlyemelő folyton pakol. Minden milliméter számít, hogy az egyensúly, az izommunka és a lökés a megfelelő helyen legyen. „Zárd a lapockád! Most pihenj rá! Nyugodj meg, ülj le! Vedd le a súlyt és tegyél fel másikat!” Fontos, hogy mindent egyedül csináljon, segítség nélkül. A hang, a támogatás és a beszéd jó hatással van az eredményre, és a bonyolult mozgássor is átadható.
| ||
A Dobos Imre vezette Magyar Súlyemelő Szövetség először nem tudott mit kezdeni a vak fiúval, az orvosi papírjait kifogásolták. A viszony máig sem javult sokat. Nagy Ákos még az olimpia előtt, 2015-ben többedmagával lemondásra szólította fel Dobost, mondván, ha marad az elnökség, „szétrohad egy sportág”. Azóta sincs változás – a szakág eredménytelenségéért egyértelműen az elnököt és embereit hibáztatják a Veres Győző Akadémián. Nagy szerint rengeteg lehetőség volna a sportágban, gyerekek nevelésében, a crossfit népszerűségében. Megkerestük a szövetséget, arra a kérdésünkre, hogyan támogatják Ádám versenyzését, azt mondták, ha lesz megfelelő versenyeredménye, javasolják Gerevich-ösztöndíjra a MOB-nál. Ádám azt mondja, ő szívesen lenne parasportoló, de csak cselgáncs és csörgőlabda van látássérülteknek. Erőemelés a kerekes székeseknek, így az szóba sem jön neki. Edzőjével megkeresték az ausztrál sporttársát is, hátha együtt jobban fel tudnak lépni.
Ádámra akkor figyelt fel a sajtó, amikor a VIII. kerületben kirabolták. Rengetegen küldtek neki támogatást. Ákost pedig vakok keresték, hogy ők is szeretnének gyúrni. A jövő év elején akarja nemzetközi színtéren is publikálni a vak súlyemelés oktatásának módszertanát. A cél az, hogy mások is kedvet kapjanak, és a látássérültek többet sportolhassanak.
| ||
Amikor az intézetben találkoztunk, Ádám éppen ebédelt – tökfőzeléket, nem ízlett neki. Számára a késői ebéd a nap egyik felejthető pontja, utána a társalgóban beszélgetünk. „Eddig heti háromszor jártam edzeni, amíg együtt voltam a párommal, most heti négyszer. Szakítottunk. A keddi és a csütörtöki napom lazább, általában fél négykor kelek. Kora reggel nem tudom a világomat, kómás vagyok. Korai reggelit kérek. Sokáig kávézom. Bár pont a mi emeletünk elég hiányos, nincs kávéfőzőnk, mert felrobbant. Előfordul néha, hogy eltűnnek cuccaink. Nehéz itt az intézetben kiharcolni dolgokat, nem mindig figyelnek ránk, vagy meghallgatnak, de nem nagyon történik semmi. Na, szóval reggelente szó szerint futok a munkahelyemre, a botom csak úgy repül a Hungária úti aluljáróban, a Főkefénél dolgozom reggel hattól. Délben itthon vagyok, lefekszem, a súlyemelés mellett a crossfitet is csinálom.”
Ahogy a gyerek utánozva kezd beszélni és mozogni, úgy a sportok is megfigyeléssel sajátíthatók el – Ádám cáfolja e közkeletű vélekedést. Több nehéz sportot megtanult, először az akrobatikát, majd az erőemelést, gyúrt, de tud korcsolyázni és a maraton az egyik távlati célja. Csupán elmondás alapján számtalan gyakorlatot meg tud csinálni úgy, hogy nem látja a teret. „Igen, a látás kell a térérzékeléshez, de ha van megfelelő gárda, és a vak nyitott arra, hogy megcsináljon gyakorlatokat, kitartás, küzdelem és sok fejtörés mellett egy csomó sportot meg lehet tanulni.” Meséli, hogy amikor Nagy Ákost megismerte, edzője rengeteget törte a fejét, hogyan lehet elmagyarázni és megtanítani csupán szóval és tapintással a súlyemelést. Szerencsére neki megvoltak a mozgásalapok, mert iskolás korában táncolt és tornászott. Közösen alakították ki az edzéstervet, a dobogó és a leragasztott szalag Ádám ötlete volt. Ákos egyszerű részekre bontotta a mozgását. „A lökés rajthelyzete guggolásból indul, ezután a vállra veszi a súlyt, majd lábbal lendületet adva fej fölé löki. A szakításnál szélesen kell fogni, a mozgás itt is dinamikusan indul, de egy mozdulattal kell a fej fölé vinni a súlyzót. A szakítás gyors, nem annyira látványos mozdulat. Nem szabad belenyomni egyikbe sem. Nagyon sok múlik ezen. Gyerekeknél ezt a mozdulatot is pontozzák.”
| ||
Ádám elmondja, hogy még sosem látott súlyemelőt, csak elképzeli. „Van olyan pillanat, amikor teljesen át tudom élni a mozdulatot, a koncentráció és a belső látás nagyon fontos. Van, amikor könnyedén szakítok vagy lökök fejben. Olyan is előfordul, hogy egyáltalán nem megy, nem látok belülről. Bármennyire szeretném, nem tudom elképzelni. Olyankor csinálok egy kusza gyakorlatot. Nagyon izgulós vagyok, ezt tudni kell rólam.”
Anyának is könnyebb így
Ő az egyik legoptimistább fiú, akivel valaha találkoztam. Sikeres, eredményes, ezer célja van. Születésekor agyvérzés miatt veszítette el a látását. „A súlyemelésnek az életemet köszönhetem”, mondja nevetve. Szerencsésnek tartja magát, edzőtársai, a körülötte lévő emberek, akiket eddig megismert élete során, mindig előrevitték. A sport rengeteg örömet ad. „Függő vagyok. Ilyen egyszerű.” Szabadidejében mások edzését követi, amúgy is szeret számítógépezni. Amióta szerepel versenyeken, rengeteg a támogatója. Ha át akar menni a Városligetben a zebrán, odaugrik valaki. Igaz, egyszer edzés után a Korányi utcában pont egy segítője rabolta ki. Ádám egy másik arca a magyar társadalomnak, meg is beszéljük, mennyi harag és szemétkedés gyűlt fel ebben az évben az országban.
| ||
Mikor a szüleiről kérdezem, gyerekkorát sablonosnak mondja, először furcsállom a szót, de az ő világában, a látássérültek között nem furcsa: sokan jönnek nehéz körülmények közül. Nincs igazán jó viszonya a családjával. Utóbbi két évben nem sokat beszélt az anyukájával és a testvéreivel. „Jó a gyerek, ha pénz jön utána. Anyu hét gyereket nevelt fel egyedül, három másik apától és nem tud róluk gondoskodni. Nincs összetartás a családban. Egy kis hátsó épületben lakik, gazdasági épületben, házikóban.” Volt egy év, amikor Ádám tartotta el a családot, mert három helyen dolgozott. „Anyunak nagyon nehéz, én meg nem győztem szajkózni a testvéreimnek, hogy basszus, tanuljatok. Anya nem tudta, hogy nem járnak iskolába. Ha több dologhoz értesz, ezerszer többféleképpen tudsz érvényesülni. Több embernek kellesz. Nemrég megkérdezték tőlem egy osztályfőnöki órán az iskolások, hogy mi a véleményem a világról, hát a belső értékek haloványulnak. Rohanunk, nem figyelünk egymásra. Minden az anyagiakról szól. A vakok világában is pont így van. Semmi különbség. Kevés az aktív ember, aki tenne valamit, a sorstársai néha lehurrogják. Némelyik nem látó fiatal egész nap a Facebookon lóg, kütyüznek, nem nagyon mozdulnak ki, és nem beszélgetnek túl sokat. Mert egy vak számára a mozdulat kihívás. Ma tök jó kütyük vannak, de elfelejtenek játszani a gyerekek. Na, hát nem akartam hazamenni sokszor az intézetből, én a kollégiumot is szerettem. Anyának is könnyebb így, én a saját lábamon állok.”
