A Manchester United és a Manchester City versengése

A világ és a város

  • Dénes Ferenc
  • 2015. szeptember 6.

Sport

Manchester, ha jobban belegondolunk, nem is olyan nagy város, lakóinak száma alig több mint félmillió. Mégis van két csapata, amelyek nemcsak az angol, de a globális futball meg­határozó szereplői. Mindkettő sokszínű szolgáltatásokat kínál, üzleti modelljük, sikerük titka mégis eltérő.

„A futballkupák európai fővárosa” – hirdeti a televíziós közvetítések során is feltűnő, nem kicsit elfogult szurkolói drapéria az Old Trafford stadionban. Bár az alkotók feltehetőleg csak a Manchester United elmúlt 23 évben nyert 30 jelentősebb győzelmére gondoltak – köztük a 13 bajnoki címre és a két Bajnokok Ligája elsőségre –, de az utóbbi öt évben a város másik híres csapata, a City is jelentősen megerősödött. Kétszer ők is elsők lettek a bajnokságban, nyertek FA- és Liga-kupát. Az is előfordult – 2012-ben és 2013-ban –, hogy a város két csapata végzett az angol bajnokság első két helyén.

A jelenség futballgazdasági modellekkel nehezen értelmezhető
– de ép ésszel is nehéz felfogni, hogyan futja erre Manchesternek. Bár Nagy-Manchester két és félszer nagyobb alapterületű, mint Budapest, 2,7 millió lakosával Anglia harmadik legnépesebb nagyvárosi megyéje, magában Manchesterben mindössze félmillióan laknak, negyedakkora területen, mint Debrecen. A régióban sok a jó futballcsapat: a két óriás mellett neves klubnak számít a Bolton, a Wigan, az Oldham, a Rochdale, a Bury is. Liverpool alig 50, Sheffield 60, Leeds 70, Birmingham 140 kilométerre van innen – igen nagy tehát a verseny a helyi futballszórakoztatási piacon. Az is igaz persze, hogy ez a kínálat hatalmas futballkultúrát is jelent. Hosszú évtizedekig bevett szokás volt a városban, hogy a futballszurkolók jelentős része minden héten járt meccsre: az egyik héten a United, a következőn a City mérkőzését nézték a két, egymástól alig négy kilométerre lévő stadionban.

A népesség, a piacméret, a gazdasági potenciál alapján két első osztályú manchesteri klubot jósolnának a sportgazdasági tankönyvek: az egyik a dobogóért küzdene, a másik – sportújság­írók körében bevett kifejezéssel élve – a középmezőnyben tanyázna. Birminghamben, Anglia második legnagyobb városában jelenleg két első és egy másodosztályú klub működik, a helyiek 1981-ben ünnepeltek utoljára angol bajnokot. A manchesteri dominancia semmiképpen nem látszik logikusnak – ahogy az sem, hogy 2015-ben a Deloitte kimutatása alapján a United a világ futballjának második (518 millió euró), a City a hatodik (414 millió euró) legnagyobb bevételű klubja. A legértékesebb futballcsapatok Forbes-listája szerint a United 3,1 milliárd dollárt ér (3. hely), a City pedig 1,4 milliárd dollárt (5. hely).

Mi a titkuk?

A United mint globális márka

A Premier League-korszak hajnalán, azaz a 90-es évek elején, amikor az angol első osztályú bajnokságot a nagy klubok gyökeresen átszervezték, a Manchester United a szigetország egyik, ha ugyan nem a legnépszerűbb csapata volt. A klub iránti szimpátiát jelentősen növelte az 1958. február 6-i repülőgép-szerencsétlenség, ebben a korszak legtehetségesebbnek tartott angol fiatal futballistái, „Manchester virágai” vesztették életüket. A népszerűséget azonban nem ez, hanem a tíz évvel a tragédia után, a Wembley-ben hosszabbítás után megszerzett BEK-győzelem alapozta meg – angol klubcsapat ekkor nyerte el először a kupát. És persze az olyan személyiségek, mint a müncheni légikatasztrófát túlélő legendás menedzser, Sir Matt Busby, és a csapatkapitány Sir Bobby Charlton, vagy az aranylabdás arany­ifjú, George Best, a 60-as, 70-es évek angol tinibálványa.

Az 1992-ben elinduló Premier League (PL) a csillagok hihetetlenül szerencsés együttállását hozta a United számára. A sikereket a befektetések alapozták meg: a menedzsment komoly összegeket költött játékjogvásárlásokra. Jól tette. 1992-ben a United nyeri az első PL bajnoki címet, amit a következő tíz évben hétszer ismétel meg. Ez azért különösen fontos, mert ezekben az években válik népszerű televíziós programmá az angol futballközvetítés – szerte a nagyvilágban. A „nyertes mindent visz” elv alapján az európai futballal ismerkedő ázsiai, majd észak-amerikai fogyasztók a siker­csapatot választják kedvencüknek, a klub ekkor alapozza meg több százmilliós szurkolói bázisát. A világméretű népszerűség behozza a játékjogvásárlásokra és a kiemelt fizetésekre költött összegeket. A 2000-es évekre a United válik a világ futballszórakoztatásának első számú szereplőjévé; s ha ezen mostanában már osztozni is kényszerül a Real Madriddal és a Barcelonával, kiemelt globális márka marad a mai napig.

Ez a szerep kiszakítja a Unitedet a helyi környezetéből. Bár 1937 októbere óta minden mérkőzésre úgy áll fel a csapat, hogy legalább egy saját nevelésű játékost nevez a keretben, és továbbra is rendszeresek a közösségi események a városban (iskolalátogatás, adománygyűjtő rendezvények), a United ma már multinacionális vállalatként működik. Egyetlen terméke a férfi nagypályás futballcsapat, ami köré úgy az üzleti, mint az egyéni fogyasztóknak szánt, széles körű termék- és szolgáltatási portfóliót építenek: ajándéktárgy-kereskedelmet, vendéglátást, szponzori megjelenési lehetőségeket és a többi.

Ez a modell addig működőképes, amíg a csapat (valamit) nyer. Ha elmaradnak a sikerek, a „divatdrukkerek” új kedvenceket választanak, ahogy azok a gyerekek is, akik a jövő futballszolgáltatási fogyasztói lesznek. Márpedig a fogyatkozó szurkolói bázis szűkülő anyagi lehetőségeket jelentene, ami tovább csökkentené a verseny-, azaz nyerni képes csapat felépítésének az esélyét – emiatt nagy a kockázata a lefelé tartó üzleti spirál kialakulásának.

A City mint városi csapat és mint világmárka

A Manchester City 2008-ig pontosan azt a szerepet töltötte be az angol labdarúgásban, amit a futballgazdaság törvényei számára a fent leírtak szerint kijelöltek. Az 1960-as évek második felében volt egy nagy korszaka, bajnok­ságot, FA-kupát, Liga kupát és UEFA-kupát is nyert – de egyébként szürkeség és középmezőny, néha kiesés, másodosztály. Ám hét-nyolc éve jelentős változások kezdődtek a klub életében. Az Abu Dhabi United Group Investment and Development Limited 2008 szeptemberében szerzi meg az ellenőrzést a klub felett. A cég tulajdonosa Mansour bin Zayed Al Nahyan sejk, az Egyesült Arab Emírségeket irányító család tagja. S hogy miért vásárol egy arab sejk egy második számú városi csapatot? A hivatalos verzió Abu-Dzabi népszerűsítését célzó turisztikai befektetésről szól, de ez elég soványnak tűnik. Nem csoda, hogy olyan szélsőséges konteók is lábra kapnak, miszerint az angol iparváros a világméretű arab–zsidó versengés színtere lett, lévén hogy a United tulajdonosa 2005 óta a zsidó gyökereit büszkén vállaló Glazer család.

Az új tulajdonos sajátos üzleti filozófiát fogalmaz meg: ha a United globális márka, akkor a City legyen Manchester város csapata. „Mi nemcsak egy világsztárokból álló csapatot, de a jövő új kereteit is építjük” – fogalmazza meg 2008 szeptemberében a sejk jelmondatát, amely nemcsak a főépület portája felett díszeleg, de úgy tűnik, valóban irányt is mutat a szervezetnél. Együttműködést kötöttek a várossal Kelet-Manchester rehabilitációs programjára. A 2014 decemberében átadott sportkomplexum a futball hét csodájának egyike. A 200 millió fontból megépült futballközpont valóban minden igényt kielégít; hadd említsem meg külön azt a 7000 fő kapacitású, legdrágább technológiával kialakított talajú stadiont, amit kizárólag az akadémistáknak húztak fel, hogy szokják a stadionok légkörét – de ha akarnák, akár BL-elődöntőt is rendezhetnének itt, ugyanis az UEFA minden feltételének megfelel.

A központ nemcsak a hivatásos csapat és az akadémia felkészülését biztosítja, hanem a városi amatőr futballklubok és az iskolák számára is játékteret kínál. A City egyébként is a városiak kedvében jár, a csapat mérkőzései előtt ingyenkoncertek, programok, kocsmák, kávézók és utcai étkezdék csalogatják a jelenlegi és a jövőbeni szurkolókat. Ugyanakkor az is világos, hogy ekkora pénz nem mozdul meg csak azért, hogy a városi lurkóknak legyen kedvük focizni, a szülőknek meccsre járni. A Citynél is nemzetközi a horizont, de más eszközökkel építkeznek, mint a városi rivális.

A City Football Group, az Abu Dhabi United Group érdekeltségébe tartozó futballbefektetések ernyőszervezete 2013-ban jött létre. Ez a vállalat a rákövetkező évben az ausztrál Melbourne City FC és a japán Yokohama F. Marinos, 2015-ben az észak-amerikai New York City FC többségi tulajdonát szerezte meg. A világ négy kontinensét átfogó érdekkör remek lehetőséget biztosít a hálózatépítésre. A zászlóshajó – egy­előre – a Manchester City, de komoly potenciált kínál az amerikai és japán futballpiac is. A játé­kosok célszerűen mozgathatók a csapatok között, például a Chelsea-től a New York City FC által 2014 nyarán megvásárolt 106-szoros angol válogatott, Frank Lampard a legutóbbi időkig a Citynél játszott. A hálózat kitűnően alkalmas a tehetségek felkutatására, képzésére és menedzselésére is – valóban a világ négy égtája felől érkezhetnek a manchesteri szuperközpontba a legügyesebb fiatalok, hogy a lehető legjobb körülmények között készüljenek fel a hivatásos futballista életre. A hálózat kiváló marketing- és kereskedelmi lehetőségeket is biztosít. Csak egyetlen példa: a csapatok gyakorlatilag azonos mezben léphetnek pályára mindenütt, ami az ajándéktárgy-értékesítés vagy a márkahűség kialakítása szempontjából lehet nagy előny. A City több lábon áll – komolyan foglalkoznak a női labdarúgással is –, és nagy potenciál becsülhető az üzleti modellben.

Nekem úgy tűnik, hogy Manchester hosszú távon a világ futballjának meghatározó városa marad. Még az sem kizárt, hogy két csapattal.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.