Egyszer csak itt voltak nekünk az Európai Játékok. Az egész úgy bukkant elő a médiából, mint ahogy ez a korábban soha nem látott magyar popsztároknál lenni szokott, amikor hirtelen mindenki úgy tesz, mintha mindig is itt énekeltek volna nekünk. Az Eurovíziós Dalfesztivál után Európai Játékok Bakuban – kicsit olyan, mint egy rossz álom.
| ||
Persze önmagukban, a különböző világjátékokban nincs semmi rossz, minden földrésznek megvolt már korábban is a maga rendezvénye. Ezek az események (Amerika kivételével) az ötvenes-hatvanas években a testvériségre, az egyenjogúságra vagy a békére hivatkozva, a nemzetállamok függetlenedésével párhuzamosan indultak el. Európa ebből a dekolonizációs folyamatból értelemszerűen kimaradt: mind ez idáig általában távoli hírekből tudtuk, hogy a Pánamerikai Játékokon valaki megint megdöntötte a mi úszófiunk-lányunk világcsúcsát, az olimpián valamilyen ismeretlen nevű koreairól utólag hallottuk, hogy egyszer már elődöntős volt az Ázsiai Játékokon. Tudtuk, hogy Afrikában és Óceániában is vannak hasonló, kontinentális rendezvények, amelyek sportértéke valamivel a Maccabi- vagy a Pánörmény Játékok felett, és jócskán a brit Nemzetközösségi Játékok alatt helyezhető el. Eközben persze a 20. században fokozatosan csaknem minden sportágban kialakult az Európa-bajnokságok rendszere; az elmúlt évtizedekben még akkor is bővült a sor, amikor már nem biztos, hogy kellett volna (lásd vívás vagy kajak-kenu).
A tűz földje
Ezt a lassan kiérlelődött és korántsem ellentmondásmentes szisztémát lékeli meg kissé az Európai Játékok rendezvénye, mely mellékízében éppen az 1984-es Barátság Versenyre emlékeztet. Ezt anno az igazi olimpia helyett, politikai kárpótlásként kaptuk Moszkvától.
A furcsán rossz hangulat elsősorban a helyszínnel függ össze: Azerbajdzsán fővárosa földrajzi értelemben Ázsiához tartozik, és amúgy is kellemetlen választás. Maga az Európai Játékok ötletgazdája, az Európai Olimpiai Bizottság elnöke, az ír Patrick Hickey tett meg mindent, hogy már a pakliban is a legrosszabbak legyenek: az egykori feketeöves dzsúdós a Guardian szerint először Lukasenkát kereste meg a rendezés ügyében, de Fehéroroszország (most még) alkalmatlannak bizonyult, az olimpia rendezésére is pályázó Azerbajdzsán viszont boldogan ajánlkozott. Tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő, az elmúlt évtizedben a világ nagy sporteseményeit szinte már kiszámítható rendszerességgel adják politikailag vitatott vagy éppen vitathatatlanul antidemokratikus berendezkedésű országoknak (gondoljunk csak Pekingre vagy Szocsira). Az európai politikusok felháborodnak, megrázzák az öklüket, félhivatalosan bojkottal fenyegetőznek, majd a legnagyobb büntetésként nem mennek el (mind) a megnyitóra. A demokratikus ellenérzéseket végül mindig felülírják a gazdasági és geopolitikai érdekek, jelen esetben leginkább az azeri olaj.
Az európai politikának most szinte soha nem látott mennyiségű felülírnivalója volt. Azerbajdzsánban a rezsim kritikusai közül többeket – aktivistákat, ügyvédeket, újságírókat – tárgyalás nélkül vagy erősen megkérdőjelezhető vádak alapján börtönöztek be. Köztük volt Hadija Iszmajlova, aki Ilham Alijev elnök családjának üzleteiről próbált adatokat gyűjteni és a nyilvánosság elé tárni: őt azzal vádolták, hogy egy kollégáját öngyilkosságra buzdította. A hatvanéves Lejla Junuzt tavaly júliusban tartóztatták le, miután a játékok bojkottjára szólított fel – a vád szerint az örményeknek kémkedett.
A sajtószabadság korlátozása, az emberi jogok megsértése, a diktatórikus kormányzás, a korrupció, a nemzetközi megfigyelők munkájának ellehetetlenítése miatt az elmúlt években számos szervezet tiltakozott; Azerbajdzsán minden kritikát az ország elleni negatív kampány részeként bélyegzett meg.
A politikai nyomást az ország rengeteg pénzzel, nemzetközi lobbitevékenységgel és kulturális (Alijev elnök ott ragyogott a Louvre új, az iszlám művészetének bemutatására épített szárnyának megnyitóján), valamint sportrendezvényekkel próbálta ellensúlyozni; propaganda és kritika így feszült egymásnak már a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál idején is. Valószínűleg nem lesz ez másként jövőre sem, amikor Baku belvárosában első alkalommal rendeznek (megint csak európai jelzővel ellátott) Forma–1-es futamot. Ha a jelenlegi politikai trendeket nem töri meg valamilyen váratlan fordulat, akkor így marad ez a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság bakui negyeddöntőjére, sőt (ha Budapest esetleg valamilyen okból mégsem lesz alkalmasabb addigra) a 2024-es olimpiára is. Azerbajdzsán pénze és energiája, úgy tűnik, mindenütt szalonképessé teheti a rezsimet. 2012-ben még meglepő volt, ma már szinte senkinek sem szúr szemet, hogy az Atlético Madrid matracos mezén az Azerbaijan – Land of Fire felirat díszeleg, a klub honlapján pedig ez olvasható: „Az Azerbajdzsán és az Atlético Madrid közötti kapcsolat jóval túlmutat a mezreklám összefüggésében hagyományosnak tekintett kommerciális szponzoráción, mivel hatalmas értéket képvisel mint fontos célok elérésének eszköze” stb. Ugyanez érvényes Franciaországban a Lens csapatára, amely tavaly egy azeri üzletember, a vagyonát olajból szerző Hafiz Mammadov tulajdonába került. (Mammadov az Atléticóban is érdekelt.)
Mindenki Alijev
Az Európai Játékok azonban elsősorban nem a külföldről, hanem Ilham Alijev elnökről és családjáról szól. Az ország teljhatalmú ura melegítőben állva vette át Baku kikötőjében a játékok hajón érkező lángját, s laza futólépésben indult meg vele a belváros felé. Később felesége és gyermekei is futottak a fáklyával, amely végül a jelenlegi elnök édesapjáról, a szovjet KGB egykori alkalmazottjáról, az 1993-ban puccsal hatalomra jutó Hejdar Alijevről (2013-ban a Magyar Posta emlékbélyeget bocsátott ki születésének 90. évfordulójára) elnevezett arénába érkezett meg, a helyi média legnagyobb örömére. Néhány nappal a futás után, a játékok megnyitóján Alijev oldalán a sport és a politika keveredésének sokfejű szörnyszülöttjeként ott állt korunk nagy illiberális hármasa – Erdoğan, Putyin, Lukasenka –, mellettük a szerb, türkmén, tádzsik, bosnyák államfő, Albert monacói herceg, valamint Henrik, Luxemburg (grófja) nagyhercege, a grúz, a kazah, a román, a bolgár miniszterelnökök, valamint egy szaúdi herceg. Jelen volt még néhány olimpiai tisztviselő – tovább nem terjedt a hivatalos lista. Még úgy sem, hogy a The Independent szerint Nagy-Britanniában komoly kormányzati (energetikai) erők mozdultak meg annak érdekében, hogy az ország a legmagasabb szinten képviseltesse magát a VIP-páholyban – jól ismert tény, hogy az azeri olajtársaság legfontosabb nemzetközi partnere a BP. Magyar politikus annak ellenére nem volt jelen a Lady Gaga fellépésével megkoronázott ceremónián, hogy tavaly hazánk stratégiai partnerségre lépett az Európa és Ázsia között „hidat” alkotó Azerbajdzsánnal, amelyet Orbán Viktor „mintaállamnak” nevezett, mivel képes volt az energiaszektorra alapozva a gazdaság többi területét is felépíteni.
Azért a versenyek első napjain Kövér László Bakuban tartózkodott, ahol hivatalos tárgyalásai után a sportolói faluban meglátogatta a magyar csapatot; a beszámoló szerint a dicsőségtábla előtt gratulált az aranyérmes magyar birkózónőknek. Azóta már meglepetésre aerobikban is győztünk, az éremtáblázaton ugyan a vezető Oroszország, Azerbajdzsán és Fehéroroszország mögött, de néhány hellyel Törökország előtt stabilizáltuk a helyünket (futottak még: Németország, Nagy-Britannia és Svájc). Valóban olyan ez, mintha valaki a kilencvenes évek elején megírt disztópiát öntene át most a valóságba, amely onnan nézve tökéletesen értelmezhetetlen. Bakuban, az Európai Játékok keretében a sportolók többek között trambulinon, női ökölvívásban, strandröplabdában és szambóban mérik össze erejüket – a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke nagyon elégedett a látottakkal. Az épületek csodálatosak, az azeriek valamennyi résztvevő szerint a világ legszebb sportlövőkomplexumát építették meg; fizetik valamennyi résztvevő szállását. A pingpongdöntőt Li Jiao és Li Jie vívja, mindketten hollandok. Ritmikus gimnasztikában nemzeti bajnoknőnk számára Baku hazai pálya: Vass Dóra „rendszeresen edz Azerbajdzsánban, tökéletesen ismeri az itteni viszonyokat.” Az azeri csapatban több honosított ukrán versenyző szerepel, Oleg Stepko tornában, Marija Stadnyik birkózásban aranyat nyer. A játékok résztvevői között azonban a leggyakoribb versenyzőnév az Alijev: indul Aszif, Hadzsi, Haszan, Iszmail, Kanan, Nijazi, Ramil, Tajfur és Jasar Alijev, a nők között Irada, Lejla, Nurana és Narmina Alijeva. Közülük több Alijev is birkózó, de nem ők, hanem a grúz Hincsegasvili és a fehérorosz Andrejev verekednek össze a szőnyegen. Pofozkodnak, lefejelik egymást, a bíró választja szét őket, mindkettőt lelépteti. Nem sokkal később Ilham Alijev a lelátón ünnepel: a 97 kilogrammosok döntőjében Gazjumov legyőzi a grúz Odikadzét.
A sport és a politika valószínűleg szétválaszthatatlanul összefonódott világában minden, korábban elképzelhetetlennek gondolt történet elfér, és a (nacionalista) propaganda szolgálatába állítható. Az Európai Játékok ebben a tekintetben nem különleges, legfeljebb felesleges formátum; az igazi kirakat még mindig az olimpia, ami természetesen Azerbajdzsán (s vele kéz a kézben Magyarország) távlati céljai közé tartozik. Ebben a színjátékban, amelyben a magasztos és úton-útfélen hangoztatott elvek esélytelenek a gazdasági érdekekkel vagy a nézettséggel szemben, már az is bizonytalan, mennyire lehet egyáltalán lelkesedni egy-egy megszerzett aranyéremért.
