Az én Olimpiám (1982-2000)

Az Olimpiáról már szeptember közepén ódákat regéltek az első éjszaka jogát gyakorló hétpróbás felsőbbévesek. Jómagam először nem is értettem, azt se nagyon tudtam, eszik, avagy isszák, amiről a Fácán bádogasztalánál állandóan szó van, de aztán kiderült, hogy dugják, merthogy ez egy nő neve. Kíváncsi természetű, a földi hívságokra éhes, otthonról épp elkerült fiatalemberként azonnal elkezdtem kidolgozni a megismerkedésünket elősegítő egyéni felkészülési tervemet, de mire elkészültem volna, nem is volt már szükség tervre, mert a Hamu és gyémánt című film vetítése alatt, mintegy bemutatkozásképp, megfogta a nemi szervemet. Keresztury Tibor vagyok, súgtam a fülébe jól nevelten, s rendkívül boldogan, mert éles ésszel azonnal felfogtam szakszerűen célirányos mozdulata üzenetét a ruhatár híján a lábamra fektetett bőrkabát alatt: avval, hogy a markában vagyok, váratlanul nekem is bizalmat szavazott, addigi, kiugrónak semmiképp sem nevezhető részeredményeim dacára a paradicsomba utazó keretbe engem is beválogatott, ekképp pedig aznap éjszakától, feltéve, ha kibírom a film végéig, én is az olimpiai mozgalom tagjának tudhatom magam.

Olimpia

szőke volt, és iszonyúan jó nő,

legalább tíz évvel bölcsebb a koránál, s csak az unintelligensnek bizonyult, így a pikszisből rövid távon kihullott címeres bunkók tudtak kurvaként gondolni rá. Méltóság volt benne, az álszent és roppant prűd közegben elképesztő természetességgel vállalta önmagát - fáradságot nem ismerve organizálta a sportéletet, mint egy mélyen elhivatott, angyali, ám céltudatos szövetségi kapitány. Nagydoktor volt szerelemből, mindössze tizennyolc évesen - azonnal rabja lett, aki részt vett egy kurzusán, nála akart píécsdízni az egész egyetem. Mércét állított, mértéket szabott, a létezésnek formát és keretet adott: évek szívós munkájával tudtunk csak úgy-ahogy felnőni hozzá, éretlen olimpikonok. Semminemű rivalizálásnak nem engedett teret az olimpiai csapaton belül: a legjobbat akarta, de nem várt el semmit, mindenkinek a saját szintjét kellett hoznia. Igazi szerelemmel lehetett szeretni, mégsem lehetett például féltékenynek lenni rá: kötelmeket nem ismerő szabadsága kizárta a hiúsági szempontokat, a birtoklásvágy macsós önérzetét. Nyugodt volt és büszke, érzékeny, de nem nyávogós, finom, öntörvényű, szabad, megértő, nagyvonalú, bámulatosan kiegyensúlyozott: egyszerűen szerette az örömöket, s szerette azt, hogy ez a tény láthatóan másoknak is elemi örömet okoz. Nem tudott velünk betelni, s mi nem tudtunk betelni vele. Utána máshogyan láttuk a lányokat - más szögben esett rájuk a fény. Felnyitotta a szemet, ráébresztett, hogy

a szakavatott testgyakorlásban

rejlő lehetőségek köre voltaképp végtelen, hogy sportolni, ha szilárd az akarat, gyakorlatilag bárhol lehet, legyenek bármilyen mostohák a feltételek. Hogy a kötelezőkön túl ott vannak a szabadon választott, improvizatív elemek. Nem sietett, nem volt neki sürgős, a folyamat érdekelte inkább, mintsem, hogy az éppen zajló versenyszámban ki mekkorát dobott. Diszkrét módon volt sikerorientált: a fáradó versenyzőt gyengéd toleranciával segítette át a holtpontokon. Acélozta a jellemet, az akaraterőt - arra nevelt, hogy bízni kell magunkban, mert kellő kitartás esetén az eredmény nem maradhat el. Nála tanultunk meg várni, és ő tanított meg kibírni, hogy most nem mi következünk; hogy ép lélekkel vészeljük át, amíg ismét sorra kerülünk. Indirekten egészséges életmódra sarkallt, hogy a szükséges frissesség és kondíció mindig meglegyen. Önkontrollra, mértékletességre nevelt, hogy ne legyünk berúgva, amikor végre menni lehet. Észre se vettük, hogy az, amit most végzünk, közel sem egy szakirányú, nyelvcentrikus, ráadásul ingyenes intenzív tanfolyam csupán, hanem maga az

életre nevelés folyamata,

melynek frontján annyi lelkes pedagógus vérzett már el mellettünk teljesen hiába addigi iskolás éveink során. Második anyánk lett, legfőbb bizalmasunk: hazajártunk hozzá, egyéni edzésmódszerei révén minden bajunkra gyógyírt adott - nem volt az a tanár, aki nagyobb hatással befolyásolta a tanulóifjúság nevelődési folyamatát életfilozófiai vonalon. Kár, hogy nem lehetett rektor, vagy nem akart KISZ-titkár lenni legalább: minden képessége meglett volna hozzá, hogy felrázza az egyetemet.

Nekem mondjuk a tanulás jellemformáló éveire ráment egy házasságom, na de hát ott a másik serpenyőben, ugye, a hozadék. S noha a lány nyomát Barcelona magasságában végleg elvesztettem, ha meghallom azt a szót, hogy olimpia, ma sem Igaly Dianára gondolok, bocsássa meg a magyarok istene. Sydney sem tudott úgy felizgatni, mint ő egykoron, bár Kovács Ágnes befutója vagy a magyar- osztrák kézimeccs véghajrája maga volt a közvetlen életveszély. Egy idő után már nem is próbáltam élőben követni a dolgozó embernek amúgy is túl gyorsan pörgő, sűrű eseményeket, így is épp eléggé felborult az életem - egy tíz centivel megnyert/elveszített kajak négyes döntőt már nehezen bír ki szívinfarktus nélkül az öregedő szervezet. Néhány ízben, bevallhatom,

bepárásodott azért a szemüveg

színtiszta nemzeti alapon, de egyébiránt Debrecenben az elmúlt hetekben pont olyan volt magyarnak lenni, mint amikor nincsen olimpia. Annyival tán rosszabb, hogy az embernek lépten-nyomon - bankban, kocsmában, utcán, lépcsőházban, villamoson, boltban - az okokat megvilágító, magabiztos szakértői kommentárokat kellett hallgatnia, szemlesütve szembesülvén önnön stupid, pökhendi, telhetetlen fajtájával, mely a világon mindenhol aranyra esélyes, utolérhetetlen gőggel tudja szapulni az ezüstérmeseket; kitérdelt, fényes ülepű mackóban, műbőr edzőcipőben, a hetedik Borsodi és Symphonia mellől elmagyarázni, miért buktak el ezek a kiváló emberek, hogy mit is kellett volna csinálniuk - ha nem ennyire bénák és szerencsétlenek - annak érdekében, hogy a hangulat az Éva presszóban jobb legyen. A magam részéről tehát az olimpiai sikerekből a magyar népet illetően inkább nem vonnék le semmilyen sietős konzekvenciát: Olimpiát sem a néplélek, a közös ihlet meg a társadalmi összefogás tudta kielégíteni hajdanán.

Keresztury Tibor