Tavaly novemberben hallatszottak elõször azok a segélykiáltások, melyek legutóbb a Budapesti Spartacusra irányították a figyelmet. Miután sem a versenyzõk, sem az edzõk nem kaptak öt hónapja fizetést, a Cseh László, Risztov Éva és Kovács Ágnes nevével fémjelzett úszószakosztálynak már annyi pénze sem volt, hogy a teljes csapat elinduljon a hódmezõvásár-helyi rövid pályás bajnokságon. Az egyesület szerzõdésben vállalt kötelezettségei szerint már mintegy tizenkétmillió forinttal tartozott az úszóknak, noha bevételeinek tekintélyes részét éppen nekik köszönhette: a szakosztály által szerzett olimpiai pontok után járó összeg, az úszótanfolyamból vagy a szponzoroktól származó pénz ugyanis mind az egyesület számlájára folyt be. Turi György edzõ szerint mivel a Bp. Spartacusnak a többi szakosztályát, no meg az apparátust is el kell valahogy tartania, a pénznek csak egy része került vissza hozzájuk. Ezt követõen tárgyalások kezdõdtek, többféle megoldási javaslat született, még az önálló gazdasági egységként, Spartacus Plusz néven mûködõ szakosztály ötlete is felmerült, de a megegyezés nem akart létrejönni. Elõször Cseh Lászlónak fogyott el a türelme: januárban közleményben tudatta, hogy elege van az ígérgetésekbõl, az egyesület nem teljesítette kötelezettségét, és mivel szerzõdése az év végén egyébként is lejárt, a továbbiakban nem kíván a Spartacus színeiben versenyezni. Néhány nap múlva Risztov Éva is bejelentet-te távozási szándékát, majd Turi György és a csaknem 300 fõs úszómûhely többi sportolója, edzõje is. A teljes stáb a tizedik kerületi önkormányzat tulajdonában lévõ, eddig csak szabadidõs tevékenységgel foglalkozó Kõbánya SC-hez szegõdött.
"Az úszók 47 millió forintot hoztak, ezt a szakosztály egy az egyben megkapta. Csakhogy mûködésük 64 millió forintba került, az úszótanfolyamok bevétele kevesebb volt a tervezettnél, ráadásul az elmúlt évi állami támogatásból is tízmillió, összesen tehát 16 millió hiányzott ahhoz, hogy az úszók ki legyenek fizetve" - mondta Pazár Sándor, a Bp. Spartacus elnöke, aki úgy véli, a szakosztály távozása nem anyagilag érinti az egyesületet, mivel annak mûködése ráfizetéses volt. Az elnök derûlátását kevesen osztják, ám azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy Pazár a levegõbe beszél. Immár harminckilenc éve vezeti a klubot, ezért sokan úgy vélik, amíg õ él, a "Szpari" sem szûnhet meg. De vajon hogyan született, hogyan vált az egyik legeredményesebb egyesületté, majd hogy épült le a Bp. Spartacus?
A kezdetek
"A hatalmas tömeg egyetlen izzó lelkesedés volt: még soha ilyen vidám, ilyen színes és hangos május elsejénk nem volt. Budapest népe nem fogja egyhamar elfelejteni ezt a napot, amelyen százezrek és százezrek vonultak végig énekelve-éljenezve fõvárosunk utcáin, hogy végül célhoz - a Hõsök terére, Rákosi elvtárs elé - érkezve forró szeretettel köszöntsék vezérünket. És mennyi szín, mennyi ötlet díszítette a menetet! A leányok és asszonyok színes ruháikkal, virágfüzéreikkel, számos csoport magyar és külföldi népviseletekkel, más csoportok gúnyrajzokkal, a háborús fõkolomposokat érdemükhöz méltó bábukkal tették változatossá a felvonulást. Még soha ennyi ötlet nem gazdagította Budapest május ünnepét." A Szabad Nép vezércikke az 1952-es május elsejei felvonulásról nem tért ki minden apró részletre, így arra sem, hogy ez volt az elsõ alkalom, hogy egy vadonatúj egyesület sportolói a nagy nyilvánosság elõtt megmutatták magukat - rombusszal díszített piros-fehér melegítõben. A korabeli tudósító számára sokkal fontosabb volt a Lenin Intézet növendékeirõl, Beloiannisz elvtársról vagy az imperialista "pestis-gonosztevõk"-rõl megemlékezni, mint egy frissen alakult sportklub felvonulóiról. Persze honnan tudhatta volna, hogy az eseménynek minden bizonnyal ez volt az egyetlen olyan "gazdagító ötlete", ami valóban haszonnal járt, a piros-fehér mackósok alkotta csapat ugyanis hamarosan az egyik legsikeresebb hazai egyesületté nõtte ki magát - Budapesti Spartacus (lásd Szpartak, Spartacus címû keretes írásunkat) néven.
Amit a klub megalakulásával kapcsolatban biztosan tudunk a már említett 1952-es felvonulás mellett, csupán annyi, hogy létrehozása az akkoriban erõsödõ szövetkezeti mozgalomhoz köthetõ, ami majdnem negyven éven át a szocialista jellegû kereskedelem és szolgáltatóipar bázisaként (lásd Udvarias formában címû keretes írásunkat) mûködött. Csakhogy a szövetkezetek akkoriban még korántsem voltak irigylésre méltó anyagi helyzetben, ráadásul nem tartoztak a hatalom dédelgetett kedvencei közé sem. Valószínû, hogy az akkori szövetkezeti vezetõk a Spartacus létrehozásával, pontosabban a remélt sporteredmények felmutatásával próbáltak reflektorfénybe kerülni, természetesen minél hamarabb, minél kevesebb munkával. "A Spartacusnak semmi néven nevezendõ létesítménye nem volt, de még csak összefogott szervezete, rendszeresen ülésezõ, tárgyaló, vezetõ testülete sem. A szakosztályok egymástól távol, iskolákban vagy egyéb bérelt termekben, pályákon mûködtek, s amennyiben jól képzett és lelkiismeretes edzõ, jó szakosztály-vezetés került valamelyik élére, az sikeres volt, amelyik kevésbé jól választott, az megbukott. (...) Az egyes szakosztályokon belül is igen nagy volt a fluktuáció, ugyanis sok neves sportoló hajlandó volt átigazolni a remélt (és sokak által mesélt) jó anyagi lehetõségekért, amikor viszont nem találta az aranybányát, gyorsan továbbállt" - írja Dávid Sándor az egyesület negyvenedik évfordulójára megjelent kiadványban. Noha az asztaliteniszezõk, a röplabdázók, a kézilabdások és a sakkozók már az ötvenes években felkerültek az elsõ osztályba, egyáltalán nem meglepõ, hogy a Spartacus kezdetben nem büszkélkedhetett igazán komoly eredményekkel.
Az aranykor
A hatvanas évektõl kezdve, a Kádár-korszak "jóléti" politikája nyomán a szövetkezetek megerõsödtek, és mivel a sport továbbra is a legfontosabb reprezentációs tevékenységnek számított, a Spartacus "komolyabbra fordítása" logikus lépés volt. Az egyesület mûködésének hátterében - mint az Újpestnél a Belügyminisztérium, a Honvédnél a Magyar Néphadsereg - a több mint 2000 hazai szövetkezet csúcsszerveként létrehozott szövetség, az OKISZ áll, amely a kor egyik leggazdagabb szervezetének számított. Az OKISZ vagyonát az alapozta meg, hogy az összes szövetkezet köteles volt befizetni bevételének egy százalékát a szövetségnek, de az igazán nagy pénz abból adódott, hogy az addig az állami kasszába folyó ún. eszközlekötési járulékot - ami a bevétel öt százalékát jelentette - a szövetkezetek szintén az OKISZ-nak fizették be.
A szövetség azonban - közvetlen módon - távol tartotta magát a sporttevékenységtõl. "Nem akartunk rátelepedni a szakosztályokra, befolyásolni munkájukat - emlékszik vissza Rév Lajos, aki 1968 és 1986 között volt az OKISZ elnöke. - A szövetség kizárólag a beruházásokkal foglalkozott, az eszközlekötési járulék öt százalékaiból finanszíroztuk a Spartacus-létesítmények építését vagy felújítását. Megvásároltuk a balatonföldvári vitorlás- és a lágymányosi vízisport-telepet, felújítottuk az államtól kapott Szentkirályi utcai klubházat, a Kõér utcai telepen, ahol korábban csak egy futballpálya volt, kézilabdacsarnokot, uszodát építettünk. Sõt azt is sikerült elintézni, hogy a tabáni teniszpálya mellett klubház és fedett csarnok létesüljön. Egyetlenegy alkalommal szóltunk bele az egyesület munkájába, amikor kijelentettük: nem támogatjuk a futballszakosztály mûködését. Jó döntés volt, hiszen az alacsonyabb osztályban, üres lelátók elõtt játszó csapatra egy vagyont elköltöttek."
Az OKISZ tehát csak afféle "jó gazda" módjára elsõsorban ingatlanberuházásokkal segítette az egyesületet, míg a szakosztályokat a különbözõ ágazatok (cipõipar, ruházat, építõipar stb.) és települések kisipari szövetkezetei (KISZÖV) támogatták. A támogatás elsõsorban "munkahelyeket" jelentett, vagyis a sportolók névleg a szövetkezetnél dolgoztak, onnan kapták a fizetésüket. Mindez a szövetkezeteket nem terhelte meg különösképpen, mivel a "bértömeget" létszám alapján kapták; így ha a sportoló az átlagnál kevesebbet kapott, még prémiumot is tudtak osztani a "valódi" munkások között.
"Minket a Könnyûipari Szövetkezetek Szövetsége támogatott, elnökük a szakosztály díszelnöke is volt - mondta Haág Ervin, az 1982-ben BEK-et nyert sakkozók szakosztályvezetõje. - Költségvetést kellett készítenünk, amit vagy jóváhagytak, vagy nem, ha nem, akkor vitáztunk. De tisztességesen mentek a dolgok, és végül mindig sikerült megállapodnunk. A legnagyobb segítséget természetesen az jelentette, hogy a szövetkezetek sportállásokat biztosítottak: nekem például 1964-1967 között részmunkaidõben bent kellett lennem, és csak a versenyekre engedtek el, de késõbb már nem vették ennyire szigorúan."
"Ez az idõszak volt az aranykor - emlékezett vissza Pazár Sándor -, eleinte a sportolóknak be kellett menniük dolgozni, és csak délután jártak edzésre, de miután elterjedt a napi két edzés, már egész napos kikérések voltak. Egy ügyesebb szövetkezeti elnök akár egy teljes kosárlabdacsapatot el tudott helyezni, ráadásul például a Honvéddal ellentétben - ahol a sportállás a katonatiszti elõmenetelt jelentette -, a Spartacusnál a nõk státusba helyezése sem volt gond. A többi egyesület irigykedett a mi sportolóinkra, mert egész biztosan itt volt a legjobb fizetés."
Mindezt persze jóval szerényebb anyagi gyarapodást jelenthetett egy sportoló számára, mint a mai profi- világban. Klampár Tibor asztaliteniszezõ elmondta: úgy került a rivális Postástól a Bp. Spartacushoz, hogy három játékost adtak érte. "Nagyon jó hangulat volt, Sidó Ferenc pedig nagyszerû edzõ, de nem tudtak világbajnokokhoz méltó körülményeket biztosítani. Elhelyeztek a Fénycsõ Szövetkezetnél meg valamelyik gyorsszolgálatnál, persze nem fizettek valami sokat. De mindenki így volt ezzel akkoriban"- mondta az egykori világbajnok, aki azóta sem tudta megbocsátani, hogy noha ígéretet kapott, mégsem maradhatott edzõként a csapatnál.
Molnár Endrében, a montreali olimpiai bajnok vízilabdacsapat kapusában nincsen keserûség, bár szerinte sem lehet összehasonlítani a mai profik helyzetét az akkori bajnokokéval. "Amikor az Építõktõl a Spartacusba kerültem, csupán munkaidõ-kedvezményt kaptam. Még az 1968-as mexikói olimpia idején napi négy órát le kellett dolgoznom a FOK-GYEM-nél. Persze nem volt nehéz dolgom, nem bányászni kellett, de csak az edzésekre és a versenyekre engedtek el. A fizetésünk közepes volt, bár a teljesítmény után járó >>kalóriapénzzelA Budapesti Spartacusnak a hatvanas évek közepére már több mint húsz, egyre sikeresebben mûködõ szakosztálya volt, igaz, a bõvülésben a szövetkezetek biztosította egyre ideálisabb körülményeken kívül az is szerepet játszott, hogy a Budapesti Testnevelési és Sport Bizottság a szakosztályok száma alapján választotta ki azt a tizennyolc, ún. kiemelt fõvárosi egyesületet, amelyek közé kerülni nemcsak rangot, de sokkal komolyabb állami támogatást is jelentett. 1966-ban a Bp. Spartacus még "mennyiségi alapon" lett kiválasztott, de öt évvel késõbb, amikor egy OTSH-döntés nyomán már az ország tizenkét kiemelt klubja közé választották, kizárólag a nemzetközi versenyeken elért eredmények számítottak.
Ettõl kezdve a Bp. Spartacus megállíthatatlanul tört felfelé. Jónyer István és Klampár Tibor asztaliteniszben, Molnár Endre vízilabdában, Növényi Norbert birkózásban, Csom István sakkban a világ legjobbjai közé tartozott, de említhetnénk az 1981-ben KEK-gyõztes nõi kézilabdacsapatot, a kenuvilágbajnok Cserha Istvánt és Hingl Lászlót, valamint a teniszezõ Temesvári Andreát. A világraszóló sikerek, illetve a szövetkezetek gyarapodása következtében a Bp. Spartacus kimondottan gazdag, sõt a vitorlás-, a tenisz- és az íjászszakosztályok miatt már-már "elit"-nek mondható egyesületté vált. Miután pedig a kilencvenes évek elején a Kiss László vezette úszószakosztály, elsõsorban Egerszegi Krisztinának köszönhetõen, a Bp. Spartacus történetének legnagyobb sikerét érte el, úgy tûnt, a rendszerváltást követõ helyzet - a szövetkezetek megszûnése, az állam csekélyebb mértékû támogatása - sem jelenthet akadályt az egyesület számára. De paradox módon éppen a legnagyobb dicsõség idején indult el a Bp. Spartacus a lejtõn.
Morzsolódik a vagyon
A rendszerváltással a bõkezû idõszak vége is eljött, a Spartacus bázisát jelentõ szövetkezetek átalakultak vagy végleg megszûntek, de amelyik megmaradt, az sem fog-lalkozott a sport támogatásával. Az OKISZ 1990-ben az évek alatt összegyûlt 12 milliárd forintos vagyont szétosztotta a szövetkezetek között, míg az üdülõ- és a sportingatlanok üzemeltetésére egy-egy alapítványt hozott létre. Ez utóbbi, az Ipari Szövetkezetek Sportalapítványa megkapta a budapesti és a balatonföldvári létesítmények kezelõi jogát, ami addig kvázitulajdonjognak számított, valamint 15 millió forint készpénzt. Avar László, az alapítvány kuratóriumának titkára szerint itt kezdõdött a baj: "1990-ben az összes sportingatlan kezelõjétõl megvonták a kezelõi jogot, és ingyenes használati joggá minõsítették át azzal, hogy néhány hónapon belül rendezik a helyzetet. Ebbõl hét év lett. Minden a kincstáré volt, ezért nem lehetett beruházni, eladni, bérbe adni semmit, kezdett az egész lerohadni."
A pályákat, sporttelepeket, csarnokokat az alapítvány alapításakor biztosított 15 millió forint kamataiból kellett volna fenntartani, ám az éves költségek elérték a 60-70 millió forintot. Nagy nehezen meg-született a jogszabály, a létesítmé-nyekre 1996 decemberétõl lehetett pályázni. Az elbírálásnál elõnyben részesítették a korábbi kezelõket, majd a sportegyesületek és a helyi önkormányzatok következtek, így végül az alapítvány kapta meg ingyen az egykori OKISZ-sportvagyon tulajdonjogát, 15 éves elidegenítési ésterhelési tilalom mellett. De mivel az egészet nem tudta fenntar-tani, ráadásul az elmaradt beruhá-zásokat és felújításokat is el kellett végeznie, túladott a balatonföldvári vitorlástelepen és a Szentkirályi utcai központon. A Kõér utcai uszoda állami tulajdonná (Sportfólió Kht.) vált, az alapítvány ugyanannyit kapott, mint amennyivel az OKISZ 1983-ban beszállt az építésébe, azaz 90 millió forintot. (Az 1997 óta, több kormányzati ciklus alatt létrejött valamennyi adásvételhez miniszteri engedélyre volt szükség, botrány csak a tavaly értékesített 9 ezer négyzetméteres terület eladásából lett, nyilván, mert a hozzájárulását adó sportminiszterbõl idõközben miniszterelnök lett.)
Avar László úgy véli, most egyenesben vannak, a Bp. Spartacus által nem vagy nem egészében kihasznált létesítményeket, irodákat és raktárakat ugyanis bérbe adják, és ezzel fedezik a mûködési költ-ségeket. A 6,6 hektáros Kõér utcai telepen focipálya, hét új, fedett teniszpálya, teniszcsarnok, birkózócsarnok, íjász-, atlétikapálya, kézilabdacsarnok, erõsítõterem mûködik, és hozzájuk tartozik a lágymányosi kajak-kenusok által használt terület is.
Egyre kevesebben
A kilencvenes években sorra szûntek meg vagy önállósodtak a Bp. Spartacus szakosztályai, például a röplabda, az asztalitenisz, a kosárlabda vagy a sakk. A vízilabdacsapat fuzionált a Honvéddal: a kajakosok kilépésük óta Lágy-mányosi Szpari néven mûködnek. A cselgáncsozók és a tornászok elszakadásának hátterében hasonló okok álltak, mint legutóbb az úszók távozásakor. Érdekesség, hogy az önállósodott tornászszakosztály régi otthonában maradt, mivel a Szentkirályi utcai klubház a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tulajdonába került, a szakosztály-vezetõ Draskóczy Imre (a nõi tornászok jelenlegi szövetségi kapi-tánya) pedig az egyetem testneveléscsoportjának vezetõje lett. Az ex-szakosztály jelenleg egy alapítványon keresztül, pályázati pénzekbõl fedezi a mûködési feltételekhez szükséges anyagi hátteret.
A cselgáncsozók és a tornászok elszakadására Pazár Sándor úgy emlékszik, hogy bár "feszültségek ilyen esetben természetesen mindig vannak", elsõsorban azért mentek el, mert a sportalapítvány eladta a Szentkirályi utcai épületet, a Kõér utcában pedig nem tudták rendesen megoldani az elhelyezésüket. A szakosztályok jelenlegi munkáját így kommentálta az elnök: "Tan-folyami szinten nem nehéz mûködni: ha van helyiség, akkor meghirdetik a tanfolyamokat, és abból ki tudják fizetni az edzõt. Ennyi."
A Bp. Spartacus mai helyzetében, amikor náluk is lassan már csak "tanfolyami szinten való mûködtetés" zajlik, különösen fontos a sportalapítvánnyal kötött 1997-es megállapodás, miszerint tizenöt évig ingyen használhatják a létesítményeket azok a szakosztályok, amelyek elérik az 1997-es színvonalat (például a nõi kézilabdacsapat az NB I-ben játszik). Mindemellett a jelenlegi bevételeik már meg sem közelítik az egykor ideális szintet. Az Európa- és világbajnokságokon, valamint az olimpián elért eredmény után a Nemzeti Sporthivataltól és a Magyar Olimpiai Bizottságtól egyfajta pontrendszer alapján kapnak pénzt, ez tavaly az úszók olimpiai szereplése miatt 35 millió forintot jelentett. Ezenkívül a sportolók létszáma és az utánpótlás nevelésében betöltött szerepe után országosan 100 millió (tavaly 45 millió) forintot osztanak szét, melybõl idén valószínûleg 9 milliót kap az egyesület: e két forrás teszi ki költségvetésük 30 százalékát. A többit tagdíjakból, tanfolyamok szervezésébõl, pályázatokból és a szponzoroktól próbálják meg összeszedni. Nagy segítség volt eddig a kõbányai önkormányzattól kapott 25 millió forint, de az még nem dõlt el, hogy a mostantól a Kõbányai SC színeiben versenyzõ úszók támogatása mellett mennyivel támogatja a kerület a Bp. Spartacust. "Indultunk uniós pályázaton is, eredménytelenül, ezért most régióban próbálunk gondolkodni. A szomszédos kerületekkel összefogva már 200 ezres lakossággal kapcsolatos elképzeléseket adhatnánk be, azt talán már támogatná az EU. Ehhez azonban egyelõre csak a Ferencváros partner, Kispestet, de még Kõbányát sem érdekelte" - vázolta a lehetõségeiket az elnök, majd hozzátette: "A sportban látható kiemelkedõ tevékenységek mellé rögtön oda kell tenni a pénzt is. Ha én is annyi pénzt kapnék, mint az igazán jó eredményeket felmutató egyesületek, holnap én is ugyanúgy utánuk csinálnám."
Legát Tibor
Mészáros Bálint
Udvarias formában
A szövetkezeti mozgalom megerõsödése a Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusának határozatához köthetõ, amely kimondta: az ötéves terv befejezésekor (1955) a magánszektor részesedését a nemzeti jövedelembõl 2-3 százalékosra kell csökkenteni. Ennek jegyében például Budapesten mindössze három és fél hónap alatt (1952. július 31-tõl november 15-ig) 6001 iparengedélyt vontak be, igaz, a "maszektalanítás"-t nem kísérte olyan hisztéria, mint az egyéb "osztályidegenekkel" (gyárosok, földbirtokosok) való leszámolást. Amikor egy korabeli fõvárosi tanácsi jelentés megállapította, hogy "az iparengedélyek megvonása általában véve nem történt zökkenõkkel", abban minden bizonnyal szerepet játszhatott, hogy az áru- és alkatrészhiány, a beszerzési nehézségek miatt egyébként is ellehetetlenülõ kereskedõk, kisiparosok számára az "akció" kevésbé tûnhetett tragikusnak, mint például a frissen földhöz juttatott parasztok számára az erõszakos téeszesítés. Egy 1952-ben kelt újpesti "bizalmas tanácsi jelentés"-bõl az iparengedély bevonásának módszertanát is megismerhetjük: "A határozat átadása udvarias formában történjen. Annak elolvasása után beszélgessenek el a tulajdonossal. Mutassanak rá, hogy a csökkent áruellátás miatt a jövõjük amúgy sincs biztosítva és a szocializmus építésének hasznos tagjai lehetnek." Noha lehetnek elképzeléseink arról, hogyan tudták a korabeli végrehajtók az ilyen elbeszélgetéseket "hangulatosabbá" tenni, a módszer bevált. Amikor Nezvál Ferenc, a Budapesti Tanács Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese 1952 novemberében kijelentette: "a kiskereskedelmi vállalatoknak egy része beolvadt a mi szocialista kereskedelmünkbe", abban már az is benne volt, hogy az addigi tulajdonosok, vállalkozók, kisiparosok a továbbiakban többnyire szövetkezeti tagként folytatták tevékenységüket.
