Az országúti kerékpársport látványos mulatság, a több mint százéves múltra visszatekintő Tour de France-ról például "legendás" fényképek sokasága érhető el itt-ott. Az egyik kedvencem 1927-ben készült, a verseny huszadik szakaszán a belga Gustaaf van Slembroek lendületesen teper valahol Strasbourgban a cél felé, klasszikus békebeli kép, vállán átcsavarva a pótgumi - és a szájából kilóg egy jókora staub. Szívja, mint a porszívó. Az évkönyvek persze nem mulasztják el megjegyezni, hogy a derék jassznak a végire azért elfogyott a levegője, s csak harmadik lett... Borzalom (két csapattársa előzte meg, a konkurenciától senki). E nemes eset körülbelül arra az időszakra esett, amikor a hajsza kezdett teljesen őrültté fajulni (a szakaszok számát az előző évi 17-ről 24-re emelték, s a 142 indulóból csak 39 jutott el a párizsi célig - volt, aki tehát dohányozva).
Mit szólnának ma például az amerikaiak egy verseny közben bagózó sportoló láttán? Mindegy, mit. Merő képmutatás lenne az csak.
Floyd Landis,
aki a idei versenysorozat végén a sárga trikóban feszíthetett a Champs-Élysées-n (háttérben a Diadalív), az amerikai Pennsylvaniából származik. Egy rendes mennonita (anabaptistáktól származó protestáns felekezet - annyit feltétlenül érdemes róluk tudni, hogy rühellik a tévét [nekem a tévésmaci gyanús is] meg a rádiót, a katonai szolgálatról már nem is beszélve, viszont preferálják a karitatív munkát) családban nőtt fel. Mikor a kis Floydnál kezdett elharapódzni ez a bicajos dolog, meg is mondták neki: a kerékpározás pokolra juttatja - Landis, Landis, hallgattál volna anyádra! A sportággal külső szemlélődőként foglalkozó rajongók számára először nem jelentős sikereivel tűnt fel, hanem mint a nagy hírű Lance Armstrong (végül hétszeres Tour-győztes nagymenő) egyik legfőbb segítője a US Postal Service csapatában (mondjuk, úgy két éve). Aztán híre kelt, hogy Armstrong nem nagyon bírja, ami ellen nem lehetett apelláta. Bár az idei francia menetnek mint az egyik élcsapat, a svájci Phonak (amúgy nagyothalló-készülékekkel üzletelő cég) első számú versenyzője vágott neki, eselyesként csak a Tour gyászos start előtti első felvonása után kezdték emlegetni. A gyászosnak nevezett kezdet abban állt, hogy az idei másik nagy háromhetes kerékpárverseny, a Giro d'Italia végén kirobbanó doppingbotrány (lásd: Vérvád, Magyar Narancs, 2006. június 1.) következményeként a rajt előtti napon csapata hazazavarta a két legnagyobb esélyest (Jan Ullrichot [T-Mobile] és Ivan Bassót [CSC]). A harmadikat (Alexander Vinokurov, Liberty Seguros) meg a szervezők kergették el (mert csapata vezetői, orvosai és szinte az összes versenyzőjük is nyakig voltak a balhéban). Ilyen előzmények mellett a szaksajtó és a verseny píárszekciója nagyítóval kereste a lehetséges győzelmi aspiránsokat, így akadtak Landisre is, aki a többi, sebtiben kabátujjból előrángatott név közül úgyszólván elsőként látszott meghálálni a belévetett szakértői bizodalmat. Alighogy elkezdődtek a hegyek (úgy középidőtájt - a Tour hagyományosan úgy van felépítve, hogy az első héten kizárólag sík szakaszok vannak, lássuk meg, mit tudnak a sprinterek) -, már a Pireneusokban nagyon erősnek mutatta magát. Nem nyert ugyan szakaszt, de ment rendületlenül a nap végi győztessel, demonstrálva, hogy ha az megfeszül, akkor sem tudja őt leszakítani. Át is vette az összetettben élen állónak járó legendás (feltűnt már, hogy ebben a szomorújátékban szinte minden "legendás"?) sárga trikót, másnap aztán a csapata (vele együtt) csak őgyelgett a menetoszlop élén, a szökevényeknek a nyomába sem ért, úgyhogy hősünk már tehette is le a nemes ruhadarabot. De ez fel sem tűnt, ja, ilyen verseny ez, egyszer az egyik vezet, másszor a másik, s hamar a magyarázat is kész volt. Nem túl erős a Phonak csapata, viszonylag kevés segítője van Landisnek, nem akartak úgy nekivágni az Alpoknak, hogy ők cipeljék az egész mezőnyt is (a Tour egyik íratlan, ám szigorú szabálya, hogy a menetoszlop [peloton] élén a sárga trikós mancsaftja teker).
Aztán az Alpokban
következett a bohózat, ami sokáig (a naivabb szemlélőknek pár nappal a verseny utánig) igazi drámának látszott.
'szintén szólva ennek már utána kéne néznem, hogy egészen pontosan hogy is volt, de nem akaródzik - legszívesebben felejteném az egészet, de arra tisztán emlékszem, hogy a kollégákkal hangosan röhögtünk a folyosón, hogy Landis az egyik nap (tán konkrétan az első komolyabb alpesi szakaszon) úgy lemaradt, mint a borravaló (tíz perc hátrányt szedett össze az élen állókhoz képest - normál esetben innen ugyan nincs visszatérés a csúcsra), a rákövetkezőn meg úgy ment föl az összes hegyre, minden segítség nélkül, tök egyedül, mint aki lefele jön, ezerrel. És az egész mezőnyre szemrebbenés nélkül nyomott rá másik tíz percet úgy, hogy közben meg se izzadt nagyon. Élceink arról szóltak, hogy bizos késett a doppingszállítmány (hiába, a "legendás" US Postal már kiszállt a kerékpársportból: késnek a csomagok is). Nem pusztán kellemkedésből traktálom önöket magántermészetű emlékeimmel, csak érzékeltetni kívánom azt a keserves meghasonlottságot, ami ezt a cirkuszt egy ideje már körülveszi. Mértékadó szakmai fórumok azt nyomatják, hogy micsoda feltámadás, óriási, ilyen még nem volt a Tour de France történetében, hű meg ha. Ja, és ezzel szemben pár hülyegyerek a folyosón elröhigcséli a tutifrankót. Nos, ekkor már eléggé lent vagyunk, hisz képtelenség, hogy az értők nem hajlandók észrevenni, amit tud egy gyerek is... S egész a "legendás"
Champs-Élysées-ig
ki is tartott e látszat - persze, akkor már a laborban volt az a minta, amit Landis a mondott "nagy feltámadása" végeztével produkált...
Ugyanakkor az ilyen mintákkal is jobb vigyázni. A nem túl távoli ez irányú emlékeink közt van például a dicső athéni olimpia skandaluma, amit hajlamosak hungarikumként kezelni, defetista banda. Pedig hát... Szóval a 2004 Vuelta Espa–án (az időben harmadik nagy háromhetes bicikliverseny a három ilyen közül, szeptemberben futják mindig - jaj, de hogy várjuk már azt is, hisz még most sem fér el egy nyamvadt bicajos trikó sem a szekrényben a sok csontváztól) történt, hogy az olimpiai győztes Tyler Hamilton megzuhant a doppingon, el is tiltották annak rendje és módja szerint két évre, ma is azt nyögi. Csakhogy az olimpiai aranyérmét, azt nem vették el tőle (azért szívesen megnézném, milyen pofával mutogatja majd az onokáknak - vagy inkább nézné a frász), pedig az athéni doppingtesztje is pozitív lett! Oh, csak az úgynevezett "A" teszt, mert a mintát - hogy, hogy nem - lefagyasztotta valaki (!) - biztos csak debilt vesznek fel laboránsnak -, így a "B" próba már piszkosul nem végezhető el rajta. Anélkül meg hová is lenne az ártatlanság vélelme... Most mondjam azt, hogy Tyler Hamilton szintén a US Postal színeiben szerzett nevet magának, mint Lance Armstrong egyik legfontosabb segítője? El se hinnék. Vagy azt, hogy aztán hamarosan a Phonak menőjeként láttuk viszont? Kész röhej, nem?
Az 1995-ös menet 15. szakaszán, a Portet d'Aspet lejtőjén az olasz olimpiai bajnok, Fabio Casartelli (Armstrong csapattársa, akkor épp a Motorolánál) egy útmenti oszlopnak ütközött. Helikopterrel kórházba szállították, de már nem tudtak rajta segíteni. Armstrong neki ajánlotta következő szakaszgyőzelmét, azóta szép emlékmű mellett karikáznak el a fiúk, ha pont megint arra visz a Tour útja, illik ilyenkor fekete karszalagot viselni, tavaly egy F betűt is írtak rá, a "legendás" filmfelvételek egyik legendásabbika, amikor Armstrong az ég felé lökve karjait vág át a célon, vagy a másik nagyon legendás kép a tárgyban, amikor a Motorola csapata egy vonalban halad át a célon, a csapat kísérőkocsiján pedig ott van Casartelli fekete szalaggal díszített kerékpárja. Vajon mit mondhatott Casartelli Pierre de Coubertinnek, amikor találkoztak a mennyországban? Hogy mit üzennek a srácok? De ez már csak merő érzelgés (végre is lehet, hogy épp most szokom le legkedvesebb sportágam élvezetéről).
A valósághoz már csak annyi tartozik, hogy amikor a nemzetközi szövetség kihirdette Landis vétkességét, csapata, a Phonak azonnal kirúgta, hogy a lába sem érte a földet. Mert biztos tök egyedül tömte magába marokszám a spejzban talált tesztoszteront, a csapatvezetés nyilván nem látott ebből semmit...
És Landis közben esküszik ártatlanságára, s hangoztatja, hogy ügyvédei már a legmegfelelőbb nemzetközi bíróságok felé tartanak. Aha. Ma aztán a feleségével állt a kamerák elé szerencsétlen - ezt már végképp nem értem, hogy neki sem tűnt fel az urában tomboló tesztoszteron? Most azt mondják, az előző este legurított viszki tehet a dologról. Ühüm, ha csak az nem!
Merde!
