A helyszín kétségkívül megér egy külön futamot, hisz Magyarországon még viszonylag ritka madár, hogy egy falu rendezzen ilyen jelentőségű sportversenyt. Ugyanakkor az is köztudott, hogy az Omszki-tó nem semmi: afféle terepasztala elmúlt harminc-egynéhány évünk történelmének. Úgy indult - ha emlékeink nem csalnak meg, a nyolcvanas évek elején-közepén -, mint
szocialista Disneyland,
s ha nem is szórul szóra az eredeti elképzelések szerint, de az is lett belőle (maximum annyit kell elébiggyeszteni, hogy: poszt-). Omszk tán "buda (vagyis a III. kerület) testvérvárosa volt az ancien régime-ben - innen a név. Valami lidérces és mélyen szocialista kultúr- és szabadidőközpont fogant meg anno az illetékes fejekben, amit közösen terveztek nyélbe ütni a kedves test-vérrel. Hogy a történelmi súlyú Omszk (Verne Gyula például Sztrogoff Mihály című halhatatlan opusában emlékezik meg róla e szavakkal: "Omszk városa Nyugat-Szibéria hivatalos fővárosa. Nem a legfontosabb helye a hasonló nevű kormányzóságnak, hiszen Tomszk sokkal népesebb és kiterjedtebb város; de Omszkban székel ázsiai Oroszország eme legnyugatibb tartományának főkormányzója. Omszk, ha pontosak akarunk len-ni, voltaképpen két külön városból áll; az egyikben kizárólag hatóságok és tisztviselők laknak, a másikban kereskedők, bár a város egyáltalán nem kereskedőváros.") mit szólt az egészhez, arról legfeljebb a korabeli Esti Hírlapból szerezhettünk információkat, de nem sokáig kellett várni, hogy kiderüljön: a nagy prozsé egy szimpla lufi (hogy mi fújt ki előbb, az együttműködési szándék vagy maga a szocializmus, arra megvan a magunk változata: döntetlen).
Ám az álmok veszélyes dolgok. A nagy idea gyökeret vert ott is, ahol akkoriban kifejezetten nem volt szokásban: a "lakosság" fejiben. S - még ennél is váratlanabbul - a korszellemmel karöltve öntevékenységre, cselekvésre is sarkallotta őket. (Korszellem alatt nem is annyira a kibontakozó önkormányzatiságot értjük, mint a viharosan elharapódzó "Délegyháza-életérzést", miszerint a boldogsághoz elég a hideg víz meg a csupasz fenék.) Szinte pillanatok alatt bir-tokukba vették a főváros szélétől kőhajításnyira lévő bányatavakat, de olyan lendülettel, hogy az infrastruktúra máig is csak araszol a nyomukban. Mármint a szabad idő kulturált eltöltését elősegítő infrastruktúra. Ám ez csak az egyik csapásirány.
Ha cinikusan közelítünk, a másik is a tartalmas időtöltés felől értelmezhető. A bányató mellé nemcsak napozók települtek, hanem ugyancsak viharos gyorsasággal egy grandiózus léptékű konzumparadicsom is: szupermarket szupermarket hátára. Így lett teljes a boldogság, noha az átfedés nyilvánvalóan messze nem teljes, minden további nélkül feltételezhetők olyan halmazok, melyek például csak konzumálni járnak erre (és fordítva).
Volt tehát kit megszólítani, az egy hét végén itt megforduló populáció lélekszáma nyilván messze meghaladja a Maracana stadion befogadóképességét; az idea, mely mindennek a közepibe egy nemzetközi sporteseményt rakott, nem nélkülözi a kreativitást és a bátorságot, hiszen nem a bányató direkt lehetőségeihez (mondjuk wakeboard-fesztivál) szabott kalandról van szó. De itt van az (adott esetben érthető okokból kihasználatlanul hagyott) kalászi futballpálya, és itt épült fel a község kétségkívül irigylésre méltó sportcsarnoka, ami tökéletesen alkalmasnak bizonyult a lövészet és a vívás lebonyolítására.
Ím, beérett sokak vetése: a szegény ember öröme harcba indult a nemzetközi elismerésért.
A nagyralátó tervekbe
- végtére Magyarországon, a közeli úszó Eb országában járunk - persze csúszott egy kis hiba is. Versenyúszni még az öttusában szokásos 200 métert sem lehet döglött bányatóban, hát a sportcsarnokhoz 25 méteres, hatpályás mobil medencét álmodtak, de az is megfordult az illetékes agyakban, hogy egy maradó, végleges létesítményt (korrekt versenyuszodát) építsenek a rendelkezésre álló nevetségesen rövid idő alatt. Hamar be kellett azonban látni, hogy az eget nem lehet kimeszelni, így megint csak a már dicsért kreativitás segítette a haladást, s kölcsönzött egy füst alatt további buherált jel-leget a nagy eseménynek. Az uszodaépítésben érdekelt vállalkozó egyfelől kijárta, hogy a Római strand kiadja a 33 méteres medencéjét, s önerőből, bérmentesítés nélkül megoldotta a résztvevők ide-oda szállítgatását is - ahogy láttuk, fennakadások nem voltak.
Mindezek után tényleg nem maradt más nekünk sem, csak a versenyre koncentrálni. Az öttusa régi sikersportágunk, Balczó András nevét még ma is (és nyakunk rá, hogy nem az időközben vele esett ez meg azok miatt) nagyon sokan ismerik; noha fénykora harminc évnél is régebben volt, azt azért lehetne feszegetni, hogy véletle-nül nem többen-e, mint a mai - ugyancsak vita nélkül a világ élvonalába tartozó - menőinkét. Ezt talán csak azért érdemes szóba hozni, mert figyelve a hazai és nem-zetközi mozgolódásokat, könnyen lehet arra a következtetésre jutni, hogy az eredetét az ókori olimpiák történetében elhelyező s modern kori genezisét Coubertin báróhoz kapcsoló sportág elismertsége tekintetében mintha nem élné éppen legdicsőbb korszakát. Időről időre az is felmerül, hogy levennék az olimipák műsoráról, mert ellenben a konkurencia igencsak feljövőben van. E téren a kalászi kontinensbajnokság finoman szólva is felemás megnyugtatással szolgált. A műnem kétségtelenül avíttaskának bizonyult, már annyiban, hogy a végtelenségig teljesítményre hegyezett sportvilágban megőrzött valami amatőrös, tömegsportos hangulatot, bájt, ami hétvégi elfoglatságnak, de még nézelődésnek is isteni, de az olimpiákon manapság szokásos, minden pillanatban esedékes nagyhalálokhoz képest kétségtelenül mérsékelten vérforraló. Ezt is megértük, megint az oroszokban bízhatunk, bár Onyiscsenkó kalandjai már csak a legendákban élnek, de ma is látható kedvvel és eredményességgel művelik e sportot, s feltételezett lobbierejük segítheti a túlélést. A feléből a másik persze nekünk mindennél meggyőzőbb és fontosabb; abban e verseny után teljességgel biztosak lehetünk, hogy a mi szívünkben soha nem megy ki a divatból az öttusa, s míg a világban fennmarad, velünk mindenkinek számolnia kell. Még nem tudjuk, hogy alakulnak a váltóversenyek, de a fő számokban, tehát a férfi és női egyéni és csapatversenyben a lehetséges négy aranyéremből hármat nyertünkÉ
Hogy hogyan, az is ide tartozik - meggyőző fölénnyel (bár ha a női futószám két méterrel hosszabb..., hm, akkor is Vörös Zsuzsa nyer). Mindazonáltal a kezdő öttusadrukker számára e nagyszerű alkalom arra is jó lehetett, hogy belássa:
a hazai pályának
megvannak a maga letagadhatatlan előnyei. Elsősorban a lovagló számban, amit a békeidőkben strandröplabdapályaként használatos 50x45 méteres területen 12 akadályt felállítva bonyolítottak le úgy, hogy a versenyzőknek 350 méter távolságot kellett szintidőn (a férfiaknál 70, a nőknél 75 másodperc) belül megtenni. A látványosan szűk benyomást keltő terep mindenkinek egyforma volt (legalábbis látszólag, hisz azért mégiscsak a magyar csapat lovasedzője tűzte ki), de így is szembeszökött a magas nemzetközi mezőny helyenként tragikomikus bénázása a homokban (ami nem szolgált a verseny élvezeti értékének növelésére), míg a mieink kifejezetten jó teljesítményt nyújtottak. Mindez azonban akár adottságnak is tekinthető, lévén, hogy - ugyancsak érthető okokból - a lovakat a rendező ország biztosítja, tehát szinte a versenyzőink személyes ismerőseiről kell beszélnünk. Nincs mit szépíteni, a lovak is a magyaroknak szurkoltak.
De szurkolásból amúgy sem volt hiány, hovatovább a konesszőrökből, VIP-vendégekből és a jelzett körülmények között odasodródókból álló egy-két ezres közönség kedvenceivel egyenrangú teljesítményt nyújtott (egy mellettünk figyelő öregúr, amikor Frolov egy akadályrombolás után a pálcájával odasózott egy csúnyát Táncosnak, egyenesen a Romanovok vasvesszejét emlegette), ahogy mondani szokták, "buzdításban nem volt hiány". Versenyzők és nézők ilyen fokú egymásra hangoltsága pedig olyan szinten tette emelkedetté az alkalmat, hogy az bizonyára sokáig feledhetetlen marad - akárcsak a meccset televízión követőknek is.
A csaták azonban nem a lovaglótéren, de még csak nem is a futópályán értek véget, hanem a várva várt eredményhirdetéskor, amikor a lelkes és voltaképpen szórakoztató (ráadásul kifogástalan eligazító erővel folyamatosan informáló) helyi műsorközlő által verseny közben is sokat emlegetett (a tévékommentátorának is ez volt minden második szava) himnuszunk "felcsendült". No, erre a "felcsendülésre" kellett azért rendesen várakozni, nem is ok nélkül. És nem a szűkös lovaspálya, nem is a római-parti buszozás meg nem is a lépten-nyomon szembejövő Cora-szatyrok, klottgatyák árasztottak igazán a szegényszagot, hanem ez, az eredményhirdetési ceremónia. A delikvenst a dobogóra szólítják, felzúg a tömeg, általános a boldogság, a kijelölt celebritás a nyakába akasztja az érmet, himnusz - gondolnánk. De nem: jön az összes - amúgy nyilvánvalóan jóravaló - szponzor, és kis, karácsonykor használatos, virágboltban kapható papírstanicliben vagy mindközönséges reklámtasakban átadja a győztesnek a maga fontos különdíját, akad, aki szinte szabadidőruhában, és ez megy hosszú percekig, míg az utolsóra is sor nem kerül... Ez azért kifejezetten ciki volt, na - komoly világversenyen mi ilyet még nem láttunk. És ennyi nem elég, a nehezen kibekkelt himnusz utánra is maradt hungarikum: a pezsgő, naná. Balogh Gábor a dobogó tetején az istennek sem tudja felbontani a magáét, de mint a pályán, itt is feltalálja magát. Bevonja bronzérmesünk, Fülep Sándor palackját - hiába, azzal sem boldogul. Az ezüstérmes Mojszejev siet ekkor a segítségére, már nemcsak flaskójával, de szakértelmével is: együttesen aztán alig néhány kínosan-viccesen hosszú perc alatt sikerül (hiába, a Mojszejev együttes!) - egy burleszk az egész.
Mély, súlyos igazságtalanság itt befejezni. Lépjünk vissza ahhoz a sorhoz, hogy milyen felemelő volt az egész!
