"Én végig igazat mondtam" - Nagy László kézilabdázó

  • Simon Andrea
  • 2011. április 14.

Sport

A világ egyik legjobb játékosa. Mindent elért a Barcelonában töltött 11 év alatt, a magyar bajnok elleni, két héttel ezelőtti BL-meccsen pedig úgy játszott, ahogy egy csapatkapitánynak kell. A veszprémi visszavágó előtt beszélgettünk.
A világ egyik legjobb játékosa. Mindent elért a Barcelonában töltött 11 év alatt, a magyar bajnok elleni, két héttel ezelőtti BL-meccsen pedig úgy játszott, ahogy egy csapatkapitánynak kell. A veszprémi visszavágó előtt beszélgettünk.

Nagy László: A családunkban apukám révén a kosárlabdának volt hagyománya, válogatott játékos volt, így az öcsémmel mi is ezzel kezdtük. Éjjel-nappal játszottunk. Hétévesen kezdtem kosáredzésre járni és felső tagozatos koromig csak ezt csináltam. Akkor jött a kézilabda: egy iskolai rendezvényen figyeltek föl rám a Tisza Volán utánpótlás-vezetői. Lementem egy edzésre, megtetszett - onnantól egy ideig párhuzamosan csináltam.

Magyar Narancs: Hogy tudtad? Elég sok különbség van például mozgásban is a kettő között.

NL: Kezdetben nehéz volt, hiszen más a lépésszám és a testi kontaktus is. Kosárlabdában kevés a test test elleni harc, míg kézilabdában gyakoriak az ütközések. Eleinte mondták is a kézisek, hogy milyen puhány vagyok. A labdaérzékem viszont kifinomultabb lett a kosárlabdától. Előfordul, hogy pattintásnál fault nélkül ki tudom venni a támadó játékos kezéből a labdát. Vagy a sáncolásoknál fontos a helyezkedés, a támadó faultok provokálása, amit kosárlabdában a testi kontaktus hiánya miatt több lábmunkával oldasz meg - én ezeket elég jól elsajátítottam és át tudtam hozni a kézilabdába.

MN: Hogy dőlt el, hogy kézilabdázó leszel?

NL: Kosárlabdázóként utánpótlás-válogatott voltam, és amikor '93-ban az USA-ban edzőtáboroztunk, felajánlottak egy ösztöndíjat: kezdjem el kint a középiskolát és mellette kosarazzak. 14 éves voltam, és úgy éreztem, túl nagy falat lenne ez nekem egyedül, a családom nélkül. Ráadásul kézilabdában is egyre több sikerélményem volt, külföldi tornákat nyertünk, az egyiken én lettem a legjobb játékos. Amikor apu este megkérdezte, na, milyen volt a kosáredzés, egyre gyakrabban feleltem azt, hogy ma kézizni voltam, és holnap is oda megyek. Tulajdonképpen villámgyorsan zajlott az egész: serdülőválogatott lettem, aztán 16 évesen felkerültem a Pick Szeged első csapatához, majd 19 évesen leigazolt a világ akkori legjobb kézilabdacsapata.

MN: Előtte, 16 éves gyerekként bekerülni a felnőttek közé milyen volt?

NL: Akkoriban az utánpótláskorú játékosokkal elég keményen bántak, avatások voltak, például egy jó nagy kézilabdacipővel minden játékos a saját mezszámát "paskolta" az újonc fenekére. Ettől eléggé tartottam, mert sokan is voltak a csapatban, és a keményebbek mind 10-es fölötti mezszámmal. De nekem csak két láda sört kellett betolnom, meg edzések után összeszedni a cuccokat és cipelni a labdát. Az első felnőttmeccsem, amin négy gólt lőttem a Nyíregyházának, épp olyan életre szóló élmény, mint az, amikor Kotormán Attila elhívott fagyizni. Klassz érzés volt, hogy vele, Szotyorival és Doros Ákossal, vagyis az akkori szegedi kézilabdacsillagokkal ülök egy autóban, és megyünk a cukrászdába.

MN: És Barcelonában avattak?

NL: Ott az újoncoknak meg kell hívniuk vacsorára az egész csapatot. Az éttermet az edző és a csapat magja választja ki, lehetőleg olyat, ahol sok pénzt lehet otthagyni. Én is beleszálltam egy komolyabb összegbe. De a következő évtől már nem a fizető oldalról vagy részese a ceremóniának... Szeretet, jó hangulat és hülyéskedés van ilyenkor, az újoncoknak beszédet is kell mondaniuk. Spanyolul, ugye. Ma is eszembe jut, főleg, ha külföldi újonc jön, ahogy ott állok 19 évesen a gyenge spanyolommal, a többiek meg kacagnak.

MN: Mondtad, nagyon örülsz, hogy itt lehetsz?

NL: A '97-es ifi Európa-bajnokság után - ahol kétszer is játszottunk a spanyolokkal, és nekem elég jól ment a játék - hívták föl rám a Barcelona akkori edzőjének, Valero Riverának a figyelmét, hogy van egy két méter körüli magyar srác, balkezes, és ő lett az Eb legjobb jobbátlövője. Egy évvel később személyesen jött el Magyarországra, hogy velem és a szüleimmel találkozzon. Számokról szinte nem is beszéltünk, egyből kezet adtam. 2000-től már kint játszottam, és az első év után annyira elégedettek voltak a teljesítményemmel, hogy megduplázták a fizetésemet, és meghoszszabbították a még élő szerződésemet.

MN: A megtiszteltetésen túl mi mindent jelent a Barcelona játékosának lenni?

NL: Van egy szlogenünk: més que un club. Vagyis a Barcelona több mint egy klub. És aki itt van, az érzékeli is, hogy itt többről van szó, mint hogy meccseket játszunk. Emlékszem az első napra, ahogy az öltözőbe menet azon izgulok, hogyan fogadnak majd ezek a hatalmas sztárok... Csak szeretetet kaptam, mindenki átölelt és sok sikert kívánt. Érdeklődők, nyitottak és segítőkészek voltak. Természetesen a klubot a futballisták viszik előre, így a házi rangsorban ők az elsők. Utánuk a kosarasok jönnek, mi vagyunk a harmadikok. Ha viszont az eredményességet, a kupák számát nézzük, mi vagyunk legelöl.

MN: És csapaton belüli hierarchia van?

NL: Soha nem tapasztaltam, hogy valaki többnek érezné, följebb helyezné magát és ezt még éreztetné is a csapattársaival. Annyi, hogy amikor a jobb focimeccsekre kérünk jegyeket, de nem kapunk annyit, amennyit szerettünk volna, akkor van egy rangsor, amely a Barcelonában töltött évek számán alapul. De ha valaki egyszer többet kap, a következő alkalommal fölajánlja a jegyeit a társainak.

MN: Mi a követelményrendszer?

NL: Edzésen és meccsen is a maximumot nyújtani. Nyilván van egy belső szabályzat, amit be kell tartanunk, de nem láttam még olyat, hogy ha valaki fél órával kicsúszott este, azt másnap megtorolták volna. Amíg a pályán teljesítesz, ezzel nem foglalkoznak. Ez elég szembetűnő volt nekem a válogatottnál, hogy ott minden be volt tartva, mert különben juj. Az alapozási időszak kőkemény, ott tényleg nincs pardon, viszont amikor elindul a szerda-szombat vagy kedd-vasárnap mérkőzésritmus, onnantól nagyon odafigyelnek a játékosok pihenésére. Előfordul, hogy napi egy edzést tartunk, vagy teljes pihenőnapot kapunk. Az orvosunknak sokat számít a szava, hiszen egy minimális sérülésből is lehet nagy baj, hogy egy játékos hoszszabb időre kiesik a csapatból.

MN: Sosem nyomasztó ez az állandó teljesítménykényszer?

NL: Kezdetben egyedül voltam jobbátlövő, 5-6 éve vannak posztpárjaim. És ez mindenképpen jó, mert 60 percig száz százalékot nyújtani nagyon nehéz, hiszen nagyon gyors a játék, ahhoz, hogy bírd, óriási fizikai erőnlétre van szükség. De pont ezért vagyunk eredményesek, mert 16-an végig tudjuk rohanni a 60 percet. Persze minden edzőnek megvan a 6-7 játékosa, akikben még akkor is jobban bízik, ha esetleg többet hibáznak, mert szerinte az ő elképzeléseit ők tudják megvalósítani. Nem 60 percen át, hanem a kritikus időszakokban.

MN: Van olyan karaktere a játékotoknak, mint például a Barca futballcsapatának?

NL: Nekünk is megvan az alapjátékunk, ezt játsszák az ifiben is, ha valaki felkerül hozzánk és mondunk egy rendszermozgást, akkor tudja, mit kell csinálni. De minden meccsre van egy-egy speciális dolog, amit edzésen modellezünk és a meccsen is igyekszünk végrehajtani. Minden mérkőzést rögzítünk, a vezetőedző három segítője vágja össze a felkészüléshez a videókat. És ehhez jönnek az egyéni kvalitások, amikor egy játékos olyan szituációt vesz észre, amire nem készült, csak úgy adódik, és belenyúl egyénileg a játékba. Kézilabdában egy átlövőnek 9 méteren befejeződött, de ha relatíve szabadon lőhetsz, vállald el, ha hibázol, majd visszaérünk, kivédekezzük, és null-null az eredmény. Nálunk megvan a tolerancia és a tisztelet, nem az van, hogy elkezdek durrogtatni, a többi meg majd futkározik és védekezik helyettem.

MN: Mi van, ha nem megy a játék?

NL: Minden játékosnak vannak rossz pillanatai, rossz időszakai. De azért vagyunk csapattársak, hogy segítsünk a másiknak. Velem is előfordul, hogy a meccsen nem érzem magam jól a pályán, keveset vállalkozom, nem jönnek a gólok sem, védekezésben is hibázom. De amikor elkezdenék azon gondolkodni, hogy úristen, mi történhetett, mi lehet a gond, akkor jönnek a srácok és segítenek. Ha pedig nagyon nem érzem a lövéseket, akkor passzokkal próbálom segíteni a társaimat. Nem azért hajtok, hogy a meccs végi statisztikában az legyen: Nagy 12, Barcelona mínusz 4. Nekem legyen csak egy, de a csapat nyerjen.

MN: Szerinted milyen a jó játékos?

NL: Egy jó játékos kompletten az. Vagyis hozzátartozik a támadás és a védekezés is - van a gólszerzés, és van a csapatjáték, amikor kiszolgálja a többieket. Támadásban és védekezésben is megfelelőt nyújt, nem is csak egy poszton, hanem kettőn vagy hármon. Ha most egyetlen nevet kellene mondanom, hogy kit igazolnék le a Barcelonához, akkor az Filip Jícha volna, a cseh balátlövő. Fizikai adottságaiban és tudásban szerintem most a mezőny fölé nőtt. De nagyon nagy játékosnak tartom Karabaticot, Sterbik Árpit, Omeyert vagy Abalót. De én szeretem ezt a Barcelonát, hiszen nálunk is minden poszton a világ egyik legjobbja szerepel.

MN: Ott van olyan, hogy az eligazoló játékos kegyvesztetté válik?

NL: Aktuális példa: Iker Romero jövőre a Füchse Berlinben folytatja, a veszprémi Eklemovics Nikola pedig a Wisla Plockban. Mi tartottunk egy sajtótájékoztatót, elmondtuk, hogy nagyon sajnáljuk, és sok sikert kívánunk neki. Minden meccsen játszik, ha szükség van rá, ha meg nincs, a pályán kívülről igyekszik nekünk segíteni. Mi és az edzőnk is ugyanúgy bízik benne. Niko meg kapott egy nagyon jó ajánlatot, elfogadta, aztán volt egy vállsérülése, amiből kikászálódott, de a Veszprém azt kommunikálja, azért nem játszik, mert fáj a válla. Hogy ezt a klubja büntetésből csinálja-e vagy sem, abba én nem akarok belemenni - de inkább saját magukat, a csapatukat és a szurkolóikat büntették azzal, hogy például ellenünk sem játszatták.

MN: Készülsz külön a szurkolói fogadtatásra?

NL: Én a pályán jól éreztem magam tavaly, a szüleimet sajnáltam, meg ami a spanyol barátaimmal történt a lelátón, hogy papírgalacsinokkal dobálták és leköpködték őket. Az az incidens nem tetszett. Mert velem kapcsolatosan bármit tehetnek, én 100 százalékig arra koncentrálok, hogy a játékommal előrelendítsem a csapatom. De azért jó volna, ha nem a családom és a barátaim lennének ennek a másfél éves feszültségnek az áldozatai. Persze a szurkolók kifizették a jegyüket, és azt csinálnak a pénzükért, amit akarnak, de igazából mégiscsak azért érdemes meccsre járni, hogy buzdítsuk a csapatunkat.

MN: Te nem hibáztál ebben a történetben?

NL: Ki nem hibázik? Nyilván van olyan része az ezzel kapcsolatos millió kérdésnek, amiből az jön ki, hogy hibáztam. Nézd, voltak kérések a csapat részéről, amelyek az ígéretek ellenére sem lettek teljesítve. És innentől én már nem foglalkoztam az ügy többi részével... Egy biztos, én végig igazat mondtam. És a magyar válogatott csapatkapitányaként nekem a csapat volt a fontos. Persze az egészből én egyénileg is profitáltam volna, de nem rólam szólt ez az egész történet, hanem rólunk. Természetesen mindenkinek a véleményét tiszteletben tartom, és elfogadom a bírálatokat is. Azt sajnálom, hogy néhányan annyira beszűkültek, hogy nem is próbálják megérteni a másik oldalt. Innentől meg felesleges arról győzködni őket, hogy ennek az egész ügynek többek között a hazafisághoz sincs semmi köze. Elfogadom, amit gondolnak, mindannyiunk élete megy tovább.

MN: A tiéd most éppen hol tart?

NL: A világ egyik legjobb klubjának vagyok a kézilabdázója, akire 11 éve igényt tartanak, akiben az edzője maximálisan megbízik, és akit tavaly, Barrufet visszavonulása után csapatkapitánynak választottak a játékostársai. Soha nem fordult még elő a szakosztály történetében, hogy egy külföldi lett volna a cséká. És olyat se hallottam még soha, hogy jó volna tőlem megválni. Természetesen voltak és a mai napig is vannak megkeresések, és ez jó érzés, hiszen azt jelenti, olyan teljesítményt nyújtok, amiért más csapatok is szeretnének a soraikban tudni. De én nagyon jól érzem magam Barcelonában, 11 év alatt két szerződést írtam alá, egy 7 és egy 8 évest. Nekem az első választás mindig a Barcelona lesz. Meg a második és a harmadik is. Amikor leigazolt a Barcelona, én voltam a világ legdrágábban vásárolt játékosa, kétszer 50, illetve kétszer 75 millió forintról szólnak a mendemondák. Azóta voltak klasszis összegek, nem is kell messzire néznem, hiszen itt ül tőlünk 20 méterre 1 millió euró plusz áfa. Eddig ő, Szergej Rutenka a rekord kézilabdában. Nekem most efölött van az átigazolási díjam, mert amikor 2005-ben, vagyis két évvel korábban aláírtam az új szerződésemet, a klub azt kérte, tegyünk bele egy magasabb, 3 millió eurós átigazolási díjat. Aminek egyébként nincsen jelentősége, hiszen ha 800 ezerért visznek el, akkor annyit érsz. De nem gondolkodom azon, melyik csapat tudná ezt kifizetni, mert a klubbal, a csapat teljesítményével, a várossal és a minket körülvevő emberekkel is maximálisan elégedett vagyok. Az az álmom, hogy Barcelonában vonulok vissza. És remélem, hogy a klub is igényt tart majd rám. És azért dolgozom, hogy a teljesítményemmel erre rászolgáljak.

Neked ajánljuk