MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.
A tolnai holtág partján már várt minket a gondosan megválogatott társaság: dr. W., a szenvedélyes halbiológus és tanítványa, a fiatal dr. Z. Ideális partnerek a félénk, de a horgászatban szintén szenvedélyes Ferenc atyának.
A két tudós beetetés közben elmélyülten tárgyalt egy szakkérdést: "Hogyan állapítod meg az ezüstkárász nemét anélkül, hogy felboncolnád?"
"Megnyomom az ivarnyílást. Ha vörösesen kitüremkedik, akkor nőstény. A hímek ivarnyílása halványabb, és kissé a női nemi nyílásra hasonlít."
"???"
"Vágott és elnyúlt."
Ferenc atya megtántorodott, elsápadt, majd azonnal elvörösödött. "Odanézz, mekkora rablás" - mutattam hirtelen a háta mögé. A csel bejött, az atya meredt szemmel vizslatta a vízfelszínt. Egyszerű úszós felszerelést kötöttünk fel, beetettünk egy kevés malactáppal kevert főtt búzát, és paprikás pölét nyársaltunk a horogra. Két perc múlva be is indultak a kárászok. Ferenc atya fogta az elsőt.
"Hím vagy nőstény?" - kérdezte ártatlanul dr. W. Ferenc atya automatikus mozdulattal megfordította a halat, rámeredt az ivarnyílásra.
"Hím" - felelte, majd a kárászt szenvedélyes mozdulattal bevágta a vízbe.
A megszeppent halbiológusok egy fél óráig meg sem mertek szólalni. Dr. Z. nem bírta tovább.
"Van egy jó sztorim a haltejről."
Eltakartam a szemem, és csendesen imádkozni kezdtem. De a tapírlelkű dr. Z. folytatta a történetet.
"Egy asszonyka dunai halakat hozott be az intézetbe. Boncolás közben szedem ki a haltejet, mire a nő mondja, hogy feléjük is ilyen különösen nagy tejek vannak a halakban, és hogy mennyire szereti a családja. Erre a tej megvonaglik a Petri-csészében. Éppen akkor jön be dr. Cs., ránéz a haltejre, és mondja, hogy hát igen, a folyóvizekben elég gyakori a Ligula intestinalis nevű laposféreg, ami jó nagyra megnő, és eléggé hasonlít a haltejre. Szegény asszonyka majdnem elhányta magát."
Egyáltalán nem nevettem. Remegő szájszéllel néztem Feri atyát. Elájul? Dührohamot kap? Az átkozott pap röhögni kezdett! A két tudós felszabadult a rettentő feszültség alól, és vele röhögött. Dr. W. annyira fellelkesült, hogy szokásától eltérően átvette a szót. "Na akkor én is elmondok egy sztorit a bikatejről. A régi labor mellett volt egy bikaspermagyűjtő állomás. Dr. K. vette le az ondót. Az volt a módszere, hogy a bikákat egymásra ugratta, aztán odarohant, és rájuk húzta a műhüvelyt. Mondanom sem kell, pár másodperc alatt tele lett. Éveken át működött a dolog, aztán dr. K.-t áthelyezték, mire a bikák leálltak. Csak sokkal később jöttek rá, hogy miért. Dr. K. ugyanis mindig egy élénkpiros jumbósapkát húzott az akcióhoz, hogy elkerülje a hajmosást. A bikákban meg összekapcsolódott a szex és a piros sapka. Csak erre izgultak fel. Aztán, mire az új állatorvos vett egy piros sapkát, bezárták a spermagyűjtőt."
Dr. W. önfeledten heherészett, dr. Z.-vel bátortalanul nevetgélni kezdtünk. Feri atya felénk fordult, letette a horgászbotot, és egy szó nélkül beült az autóba.
Kínos hangulatban fejeztük be a horgászást. Fogtunk még pár ezüstkárászt, aztán összepakoltunk.
Feri atya hazaúton nem szólt hozzám. A plébániánál kiszállt.
"Viccesek ezek a szobatudósok, mi?" - kérdeztem.
"Ott szúrtuk el, hogy túl puhák voltunk Galileivel" -mondta sötéten, és otthagyott. Otthon lehúztam egy nagy adag gin-sör koktélt, és hívtam egy taxit, hogy átvigyen a csajomhoz. Az Andrássy úton átfutott egy macska a kocsi előtt.
"Hogy skerázik a skodri! Legalább negyvennel, a kurva anyját! -mondta a taxis.
"Gyalogszőrös" - mondtam én, 1:1.
- szily -
