„Kapaszkodsz az életedért” – Berecz Anna alpesi síző

Sport

A versenyző lesíel a lejtőn, majd motoros szánnal a következő emelkedő tetejére húzatja magát – ez a lényege az alaszkai Arctic Mannek, amely egyszerre pénzdíjas verseny és népünnepély a havas semmi közepén. Hogy került az indulók közé a korábbi magyar olimpikon?

Magyar Narancs: A verseny tehát úgy fest, hogy van egy motoros szán és van egy ehhez szorosan kapcsolódó síző…

Berecz Anna: Közel jársz az igazsághoz azzal a kiegészítéssel, hogy a motoros szán mögött lehet snowboardos is. De lényegében ez az Arctic Man: kétfős csapatok vannak, az egyik fő motorizált, a másik a síelő. A síelő kezd, egy kanyonban kell lesíelnie; síel, síel, majd egy bizonyos ponton találkozik a motoros szánnal. A szánon ülő a kezembe nyom egy kötelet vagy egy fémrudat, felhúz egy másik kanyonba a szánnal, ahonnan megint csak lesíelek. Ennyiből azért kiderül, hogy ez főleg a síelő számára kihívás, de persze a snowboardos szerepét sem becsülném le, a kanyarok bevétele nem kezdőknek való feladat.

MN: Mi ebben a jó?

BA: Miközben 80–90 mérföldes sebességgel húz a motoros szán, gyakorlatilag kapaszkodsz az életedért. Ám ha ettől és az arcodba kapott hó mennyiségétől el tudsz tekinteni, akkor olyan érzés ez, mintha repülnél. Az igazság az, hogy én sokkal jobban élvezem ezt a versenyt, mint a szimpla lesiklóversenyeket.

false

 

Fotó: Sydney Michelle Thomas

MN: Mennyire vehető komolyan ez a vontatással kombinált sízés? Hol helyezkedik el a sport és az extrém szabadidős tevékenység között?

BA: Kemény és megerőltető verseny ez. Nem lehet félvállról venni, ehhez állóképesség és erő kell. A buli csak akkor kezdődik, amikor a verseny véget ér. Az Arctic Man idevonzza azokat is, akik nem versenyeznek, csak jól akarják érezni magukat. Van, aki az alaszkai Burning Manként emlegeti ezt a rendezvényt (Amerika divatos sivatagi fesztiválja – a szerk.), ami persze erős túlzás, de azt nézve, hogy a verseny hetére hányan költöznek ide lakókocsikkal, talán van némi alapja a párhuzamnak. Másban azonban, amennyire látom, nincs hasonlóság.

MN: A verseny a profi mezőnyt is vonzza?

BA: A férfi síelők között sok a világkupás versenyző, persze főleg olyanok, akik onnan már visszavonultak. De egy visszavonult világkupás szintje azért messze nem lebecsülendő. A lány sízőknél kicsit más a helyzet, a tavalyi versenyen én voltam az egyetlen profi, de a snowboardos lányok mezőnyében indult az amerikai válogatott egy-két tagja is. És hát általában a papírforma győz; a profik nyernek. Olimpiai versenyszám azért egyhamar nem lesz belőle, ez inkább egy játék.

MN: Te kétszer – 2010-ben és 2014-ben – is kijutottál a téli olimpiára. Sokat lehetett hallani arról, hogy Szocsiban milyen mostoha körülmények fogadták a sportolókat. Te ebből mit tapasztaltál?

BA: A dupla vécére gondolsz?

MN: Arra is. Érdekes konstrukció, az olimpia révén ismerte meg a világ.

BA: Nálunk nem voltak páros vécék, én csak befejezetlen épületeket láttam. A szervezéssel is akadtak problémák, az biztos, hogy Vancouverben sokkal jobban értették, hogy hogyan kell olimpiát csinálni, mint Szocsiban. Három falu volt, közülük a legjobban, amely úgy festett, mint valami luxus wellnessintézmény, a biatlonisták és a sífutók laktak. Rendszeresen átjártunk hozzájuk, mert náluk volt szauna és mindenféle fürdő is. A mi falunk körülbelül egy ifjúsági szállásnak felelt meg, de legalább félig-meddig készen volt, és a pályához is közel volt.

false

 

Fotó: Sydney Michelle Thomas

MN: Hogyan lettél olimpiai indulóból Arctic Man-induló?

BA: 2011-ben kezdtem az egyetemet Alaszkában, Anchorage-ben. Versenyeztem az egyetemi csapatban, miközben pszichológiát tanultam, amihez idővel hozzájött a public administration, nevezzük talán közigazgatásnak. Már jó ideje edzősködöm is. Amíg az egyetemi versenyzés tartott, nem vehettem részt pénzdíjas versenyen. A diplomaosztóm 2015 májusában volt, márciusban indultam el az utolsó egyetemi versenyemen, ami az egyetemi pályafutásom végét jelezte. Onnantól már indulhattam pénzdíjas versenyen, áprilisban már egy snowmobil mögött kapaszkodtam az Arctic Manen. Ez végül is egy helyi verseny, Paxsonban rendezik, ami Anchorage-tól csak öt óra kocsival.

MN: Említetted a pénzdíjat. Mennyi az annyi?

BA: A pénzdíj főleg a férfiaknál jelentős, tavalyelőtt például 60 ezer dollárt nyerhettek a fiúk. Ez kiugróan magas összegnek számított, azért volt ilyen magas, mert az előző évi versenyt lemondták, s ezért megduplázták a díjakat. A tavalyi normális év volt, 30 ezer dollárt nyerhettek a férfiak. A pénz mindig az indulók számától, a befizetett nevezési díjak összegétől függ. A nők jóval kevesebben vannak, jóval kevesebbet is nyerhetnek. Tavaly csak két női csapat indult, csupán 3 ezer dollárt fizettek a győztesnek. Nagy fájdalmamra nem mi nyertük.

MN: Mi történt?

false

BA: Nem tudtuk befejezni a versenyt. Nagyon el lehet szúrni ott, ahol a síző találkozik a motoros szánnal, és mi nagyon el is szúrtuk. Egy fémrudat használtunk kapaszkodóval a végén, nekem annyi dolgom volt csak, hogy lehajolok érte. Le is hajoltam és meg is ragadtam, de mielőtt még normál pózba helyezkedhettem volna, a motoros szánon ülő barátnőm túl nagy sebességre kapcsolt, a szán kilőtt, és kirántotta a kezemből a rudat. Filmszerű jelenet volt, vígjátékba illő üldözés: elöl az egyre gyorsuló motor, mögötte a kétségbe­esett síző, aki próbálja utolérni. Hiába integettem, kiabáltam, ő abban a tudatban gyorsított, hogy én a rúd másik végén kapaszkodom. Sajnos nem nézett vissza, és ezzel kútba estek a győzelmi reményeink. Alapszabály, hogy a motoros szán nem jöhet vissza érted, de megvárni megvárhat, ezért én el is kezdtem mászni a kanyonban, hátha így történik. Sajnos elmulasztottuk megbeszélni, hogy ilyen esetekben mi a teendő, a társam pedig, észlelve a hiányomat, visszafordult értem. Ez komoly taktikai hiba volt, el is estünk a 3 ezer dollártól, amit így a másik női csapat zsebelhetett be. Az idén mindenképpen igyekszem kiköszörülni a csorbát.

MN: Az alaszkai állatvilág nem nehezíti meg a versenyzők dolgát?

BA: Ha arra vagy kíváncsi, találkoztam-e medvével a verseny során, még nem. Lehet, hogy még a téli álmukat alusszák, de ha mégsem, a nagy zaj, a motorberregés távol tartja őket. Én eddig itt csak emberekkel találkoztam, közöttük persze akadnak vadabb természetűek. Meglehetősen sok alkohol fogy az összesereglő bulizók körében. Az Arctic Man tábor közepén áll a sörsátor, ott a hőmérséklet is alkalmas arra, hogy az ember ihasson, de vannak spontán tábortüzek is, összeáll néhány lakókocsis társaság, és kis klikkeket alakítanak. Régi kanapékkal jönnek, azokat rakják ki a hóra, egy hét után pedig elégetik. A couch-burning afféle Arctic Man-hagyománynak számít, noha a szervezők óva intenek a kanapéégetéstől. Amerikában közismert kifejezés a redneck (a déli államok szegény, fehér lakóinak nem túl hízelgő megnevezése – a szerk.), ennek az alaszkai, havas változata a sledneck. Az Arctic Man a motorosszán-kedvelő sledneckek bulija. Az elnevezésben semmi lenézés nincs; ők így szeretnek élni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.