Kuka és Apolloni (Csehország-Olaszország 2:1)

  • - bkb -
  • 1996. június 20.

Sport

- bkb -

Az olaszoknak köszönhetjük a reneszánszt, a kromatikus stílusú motettákat, a commedia dell´ artét, a perspektívát és több jelentős sajtféleséget, ráadásul az olaszok ehhez még szépek is, a második félidő közepén is úgy tudnak feltápászkodni, mint a "Haldokló gallus" című hellenisztikus szobor valamelyik gipszmásolata, kék mezük előnyösen emeli ki bronzbarna arcbőrüket és a benne ártatlanul, mégis egyfajta vitathatatlan tűzzel világító szemüket. A csehek viszont, Közép-Európa jó tanulói, minden igyekezetük ellenére maradnak közép-európaiak, minden technikájuk ellenére van bennük valami bumfordi, ahogy zavart tekintettel állnak a himnuszuknál, mintha nem volnának biztosak benne, hogy ezt nekik szabad; Hornák, a balhátvéd például később kifejezetten sírós arccal szaladgált fel-alá a pályán. Ez persze csak a látszat volt, egy Poborsky nevű kacsafark-frizurás jobbszélső többször is megmajmolta Maldinit, Suchoparek-Szárazkolbász leradírozta a pályáról Ravanellit, és az ifjú Nedved csak azért nem rúgott még egy gólt az első félidőben, mert tökegyedül, tizenöt méterre a kaputól álltában elesett. Persze a második félidőben nagyon megverték volna őket, ha nincs az a kiállítás; az olaszok ellen nem lehet büntetlenül rohangálni, erről az oroszok tudnának egyet s mást mesélni. Az olaszok kilenc mezőnyjátékossal játszottak aztán letámadást, a csehek meg rugdalták el a labdákat, elnézést, mondta a tekintetük, itt lennénk, ha nem nagy baj, és bumm; akárhányszor átmerészkedtek az olaszok tizenhatosáig, az ellentámadásból majdnem gólt kaptak. Aztán mégsem, sőt, volt úgy, hogy a becsületes tekintetű csehek tudtak még kellemetlen perceket szerezni az azzuriknak. Ugyanazok a csehek, akik a németek elleni edzőmérkőzésen csak álltak, mint a csocsó bábui; azok, a knédlin és a tizenvalahány fokos Staropramen sörön edződött északi szomszédaink - ahogy valamelyik elmebeteg elnevezte őket - megmutatták, hogy mit jelent a szó, hogy küzdeni. Nem beszarni. Beledögleni. Forza cseszkoszlovénszko!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.