Az olaszoknak köszönhetjük a reneszánszt, a kromatikus stílusú motettákat, a commedia dell´ artét, a perspektívát és több jelentős sajtféleséget, ráadásul az olaszok ehhez még szépek is, a második félidő közepén is úgy tudnak feltápászkodni, mint a "Haldokló gallus" című hellenisztikus szobor valamelyik gipszmásolata, kék mezük előnyösen emeli ki bronzbarna arcbőrüket és a benne ártatlanul, mégis egyfajta vitathatatlan tűzzel világító szemüket. A csehek viszont, Közép-Európa jó tanulói, minden igyekezetük ellenére maradnak közép-európaiak, minden technikájuk ellenére van bennük valami bumfordi, ahogy zavart tekintettel állnak a himnuszuknál, mintha nem volnának biztosak benne, hogy ezt nekik szabad; Hornák, a balhátvéd például később kifejezetten sírós arccal szaladgált fel-alá a pályán. Ez persze csak a látszat volt, egy Poborsky nevű kacsafark-frizurás jobbszélső többször is megmajmolta Maldinit, Suchoparek-Szárazkolbász leradírozta a pályáról Ravanellit, és az ifjú Nedved csak azért nem rúgott még egy gólt az első félidőben, mert tökegyedül, tizenöt méterre a kaputól álltában elesett. Persze a második félidőben nagyon megverték volna őket, ha nincs az a kiállítás; az olaszok ellen nem lehet büntetlenül rohangálni, erről az oroszok tudnának egyet s mást mesélni. Az olaszok kilenc mezőnyjátékossal játszottak aztán letámadást, a csehek meg rugdalták el a labdákat, elnézést, mondta a tekintetük, itt lennénk, ha nem nagy baj, és bumm; akárhányszor átmerészkedtek az olaszok tizenhatosáig, az ellentámadásból majdnem gólt kaptak. Aztán mégsem, sőt, volt úgy, hogy a becsületes tekintetű csehek tudtak még kellemetlen perceket szerezni az azzuriknak. Ugyanazok a csehek, akik a németek elleni edzőmérkőzésen csak álltak, mint a csocsó bábui; azok, a knédlin és a tizenvalahány fokos Staropramen sörön edződött északi szomszédaink - ahogy valamelyik elmebeteg elnevezte őket - megmutatták, hogy mit jelent a szó, hogy küzdeni. Nem beszarni. Beledögleni. Forza cseszkoszlovénszko!
