Nehéz volt felkelni szombat reggel, mert egy jellemtelen alak addig bizonygatta előző este a Liszt Ferenc téren, hogy neki olyan csokija van, ami se nem Milka, se nem Boci, hanem Sunshine-nak hívják, holland import és sokkal hatásosabb, míg meg nem kóstoltam. Tudom, gyanús lehetett volna, hogy egymárkás édességet miért kell dohány közé keverve elszívni, le is szúrt érte másnap a húgom.
Ébredés után, még az ágyban - harci szellemem felkeltendő - gyorsan elolvastam a legfrissebb Magyar Horgászból a Harc az urali óriással című szakcikket, különös tekintettel arra a mondatra, hogy "váratlanul, kb. 60 méterre tőlünk egy hatalmas fekete test csapódott ki a vízből, s óriási loccsanással, őrjöngve fúrta be magát a folyó mélységeibe". Fél tízre azért összeszedtük magunkat, és négyesben, Tapival kiegészülve, elindultunk Tésára. (Tapi barátom túlsúlyos fekete-sárga bárányra emlékeztet, és imád horgászni, mert a parton mindig találni rohadó haldögöt, amiben meg lehet henteregni.)
Tésa apró falu Parassapusztától nem messze, az Ipoly felső folyásánál. A környék - eltekintve a vízi erőműtől - vadregényes, a víz az ártéri erdő közepén összevissza kanyarog, néhol öt-hat méter mély, máshol kövek között habzik, tele van bedőlt fákkal, bokrokkal és valamilyen sárgás szintetikus habbal.
A nap vidáman telt, bár a társaság egyik nőtagját - a horgászással szemben toleráns bölcsésznő - igencsak sajnáltam, mivel az elején beásta a lábát a homokba bokáig, és ki se vette onnan alkonyatig. Később kiderült, hogy nem tartja a bokáját fotogénnek, és félt, hogy megjelenik a lapban.
Egyszer elvittem egy lelkes, vörösesszőke, kétméteres amerikait az Ipolyra. Utólag visszagondolva szerencsétlen ötlet volt éjszaka villantózni egy alig tíz méter széles folyón, mert a vaksötétben minden dobásunk a túlparti bokrokon landolt. Jim azért élvezte. Mindaddig, amíg el nem értünk egy kis öbölhöz, partján a kedvenc horgászhelyemmel, egy pár négyzetméteres félszigettel, ahonnan korábban mindig lehetett süllőt fogni. Vendégemet udvariasan előreengedtem. Jim bal kezébe vette a botot, nekirugaszkodott, kecsesen beszökkent a földnyelvre, aztán furcsa, trottyanó hang hallatszott, mintha a közelben Horn Gyula fogott volna kezet Gál Zoltánnal. Sajnos ennél is rosszabb történt: elfelejtettem, hogy a folyó csak nemrég apadt le, így Jim derékig eltűnt a "félsziget" híg iszapjában. Fél éjszaka ástam, de a kétszáz dolláros bőrcipőjét, azt nem találtuk meg soha.
Az Ipoly fő hala a domolykó, van még benne csuka, süllő, harcsa és keszeg. Ennek megfelelően Tésán egy 27 centiméteres ponty volt az egyetlen komolyabb zsákmányunk, pedig egy ígéretes kanyarban táboroztunk le.
Ha öreg leszek, könnyező szemmel fogok visszagondolni, hogy sihederkoromban milyen huncut dolgokat műveltem az Ipoly partján horgászás örve alatt. Egyszer egy leendő képzőművésznővel társalogtam a leterített pokrócon, amikor a túlparton hetyke "Cicciolina, te!" kiáltással szikár parasztbácsi tűnt föl. Beszélgetőpartneremről a vita hevében lekerült a melltartó, úgyhogy igencsak dühösen pattantam föl, hogy megleckéztessem a szemtelen tótot. Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy froclizásról szó sem volt. Cicciolina ugyanis az öregúr csordájából kóborolt el a vízpartig, és foltos hasa alatt ringatózó tőgyével még a tehetséges képzőművésznő sem versenyezhetett.
Bár a fű már kisarjadt, jól nézzük meg, hová heveredünk az Ipoly mentén! A horgászat végén Tapi gyanúsan sunyi pofával került elő. A legrosszabbra gondoltam, de alulértékeltem a helyzetet. Nem döglött hal volt. Tapi azóta lelkibeteg, de bűnhődjön. Kinek van kedve megsimogatni egy pöcegödörszagú fekete-sárga dagadt bárányt?
Szily László
