45 óra 32 perc alatt teljesítve 275 kilométert, Lubics Szilvia megnyerte az Egyesült Államok-beli Grand to Grand ultrafutó versenyt. Szeptember utolsó hetében hat napon át tartott ez a rendezvény, a résztvevők Arizona és Utah sivatagos vidékén futottak. Vizet kaptak, azon kívül hátizsákban vittek mindent, amire abban az egy hétben szükségük volt. Sátrakban aludtak, és naponta 40-50 kilométeres távot, egyszer 85 kilométert, végül pedig 13-at kellett megtenniük. Lubics Szilvia korábban háromszor nyert a Spartathlonon (246 kilométer), első lett az Antarktisz Ultrán (197 kilométer). A háromgyermekes, Hahóton (Zala megye) praktizáló fogorvos idén ötvenéves.
magyarnarancs.hu: „Most egyszerűen csak boldog vagyok” – írta egy nappal a verseny vége után a Facebookon. Meddig szokott tartani ez a boldogság?
Lubics Szilvia: Még tart. Az eddig teljesített ultraversenyeim között ez a mostani a legjobb háromban benne van. Előtte a fizikális felkészülésem is jól sikerült, lelkileg is jó állapotban voltam. Önellátó verseny volt, az erőbeosztáson, az evésen túl sok részletre és tennivalóra kellett figyelni, például arra, ha a lábon keletkezik valamilyen sérülés, azt kezelni kell azonnal. Kritikus vagyok magammal szemben, de most szerintem nem követtem el hibát. Hozzájárul ehhez a jó érzéshez, hogy nagyon szeretem azt a vidéket. Az emberek, akik körülvettek, ugyanígy jó hatással voltak rám, és jó volt végül hazaérni is a családomhoz. Jólesik megélni, hogy az a munka, amit ebbe a versenybe befektettem, megtérült. Már korábban eldőlt nagy vonalakban, hogyan alakul a következő évem. Nekem fontos, hogy menet közben meglegyen a következő célom is. Most néhány lazább hét jön, amikor egy-egy órát futok.
magyarnarancs.hu: Mi volt a nehezebb: a hátizsákban vinni az egy hétre való holmit, vagy nélkülözni a kapcsolatot a családdal?
LSZ: Mindkét nehézségre készültem és jól viseltem. Volt lehetőség arra, hogy üzenjenek nekem. Három kijelölt napon kinyomtatva megkaptuk azt, amit az otthoniak írtak. A szervezők megadták a módját: barna borítékba tették a lapot, el lehetett vinni az útra, jó volt olvasni. Szerintem a férjemnek nehezebb dolga volt itthon. A versenyre készülve sokat futottam hátizsákkal. Megszenvedtem ezeket az edzéseket, olyan csomók voltak a hátamban, hogy masszőr kezelte. A versenyen nem volt problémám ezzel, nem fájt a hátam.
magyarnarancs.hu: Hogyan indult a nap a sivatagban? Reggel fölkelt a sátorban, és kavart magának egy kávét?
LSZ: Igen. Az első napon izgultam, hogy az ébredés és az indulás rutinja rendben menjen. Az előző este kipakolt zsákot reggel ugyanolyan passzentosan vissza kellett rakni, szűk helyre összecsomagolni a hálózsákot, derékaljat, mindent úgy elrendezni benne, hogy semmi se nyomja a hátam menet közben. Reggel hatkor kürttel ébresztettek minket, aztán zene szólt. Hatan-heten aludtunk egy sátorban. Felkeltünk és bele is merültünk a saját kis világunkba – nem nagyon értünk rá beszélgetni –, teljes figyelemmel a saját cuccait rendezgette mindenki. Én bebújtam a kabátba, összehajtottam a hálózsákom, kimentem, készítettem egy három az egyben-kávét. Folytattam a pakolást, elkészítettem a reggelit, fagyasztva szárított ételt: mogyoróvaj és zabkása, sok energia, kis térfogat. Utána bepakoltam a maradék holmit.
Felvettem szépen a zoknit. Megnéztem apróra, hogy nincs-e rajta gyűrődés, mindenütt úgy fekszik-e a lábamon, ahogy kell.
8-kor rajtoltunk.
magyarnarancs.hu: Reggelenként mindenki egyszerre indult útnak?
LSZ: Eleinte mindenki ugyanakkor indult. Az első két nap után a szervezők megnézték, ki milyen tempóban halad, és ez alapján válogattak szét minket. A harmadik napon a tizenkét leggyorsabb ember később indult két órával, mint a többiek. Ezt azért intézték így, hogy ne olyan nagy eltéréssel érjünk be, és hogy az éjszaka nehézségeiből a gyorsabbaknak is jusson rendesen. Az utolsó napon három zónában indítottak minket. A zöme ment reggel fél kilenckor, utána tíz-tizenöt ember egy óra múlva, és a top hét rajtolt még egy órával később. Így körülbelül egyszerre futottunk be. Jutott ünneplés azoknak is, akiknek hosszabb időbe telt a teljesítés, és a gyorsabbaknak is. Így volt jó.
magyarnarancs.hu: Végleg kialakult, és már nem változik a verseny közben fogyasztott étel-ital-repertoár, vagy zajlik a kísérletezés?
LSZ: Itthon szoktam kísérletezni, a sivatagban nem. Itt most azt ettem, amit magammal vittem, nem volt B-terv. Az első sivatagi futásom előtt kipróbáltam többféle terméket, mert nagyon sok nem vált be nálam.
Az én gyomrom kényes, és muszáj olyan ételt ennem, ami ki is néz valahogy. Meg tudok undorodni néhány pempőtől.
Van bevált márka, ami jó a sivatagban. Most is azt vittem, bíztam benne, működött is. A verseny közbeni frissítésnek praktikusnak kellett lennie, minél kisebb súlyú anyagokra volt szükség. Szénhidrátos italport szoktam még vinni, most is jól mentem vele. Az utolsó napokban nézték a frissítőállomáson, hogy mit iszom, de nincs benne semmi különleges. Sót kell még bevinni eleget, elektrolitokat, az intenzív izzadás miatt. Nem kérdés ilyenkor, hogy megiszom-e, amit oda szántam, mert muszáj. Expedíciós étellel előfordult, hogy négy-öt órán át tartott, mire megettem délután, de el kellett fogynia, elfogyott.
magyarnarancs.hu: Az ultrafutás a test és lélek megismeréséről is szól. Ebből a szempontból milyen élmény volt ez az egy hét?
LSZ: Szerintem már elég jól megismertem magam 2007 óta az ultraversenyeken. Megtapasztaltam „a fejnek” azt az erejét is, ami lehúz, és azt is, ami felemel. Ez érdekel, úgyhogy tanultam is, sport mentáltréner végzettségem van, még ha nem is foglalkozom ebből a szempontból mással, csak magammal. Izgalmas, hogy a kor előrehaladtával a sok tapasztalat révén mennyire meg lehet erősödni mentálisan, és a fizikális adottságból ki lehet hozni a legtöbbet. Ezt szerintem jól csinálom. Az eredmény meglepett, nem vártam magam dobogóra. A második nap után ugyan már láttam, miben vagyok jobb, mint a többiek, és hogy ezt hogyan kell folytatni, de nem úgy utaztam oda, hogy itt nekem bármi esélyem van, mert voltak ott fiatalabb és nagyon erős futók. És lehet, már nem fogok még egyszer ilyen jót futni, mert ötvenéves vagyok. El tudom fogadni, hogy esetleg már nem várnak rám ilyen sikerek – de élmények még várhatnak. Tíz éve futottam a Spartathlon-pályacsúcsot, és akkor nem gondoltam, hogy még tíz év múlva ilyen versenyen így fogok szerepelni. Hatvanévesen már biztosan nem megy ugyanez, de koncentrálhatok arra, amiben erős vagyok. Sokat segít, hogy tudom, milyen jelenség vált ki bizonyos érzést, és azt a helyzetet hogyan lehet orvosolni.
magyarnarancs.hu: Amikor motivációs előadást tart, és odaáll egy csapat ismeretlen ember elé, akadhat, aki berzenkedik attól, hogy most egy sportoló sikereit kell hallgatnia. Mit lehet mondani ilyenkor, hogy jól alakuljon a kapcsolat?
LSZ: A gondolkodásmódomról szoktam beszélni, hogyan tűzök ki célokat, szerintem milyenek a jó célok. Azt is elmondom, hogy a nehéz helyzetekből hogyan igyekszem kilábalni, és mi az, ami boldogít.
Mindezt tényleg a versenyélményeimen keresztül magyarázom el, de ezek olyan lelkiállapotok és emberi helyzetek, amelyeket nem csak sportoló tapasztalhat meg, hanem bárki, aki elszántan foglalkozik azzal, ami fontos neki.
Aki a maga dolgában fejlődik, sikert ér el, az ugyanazt éli át, amit én. Ez sokszor bebizonyosodott, amikor olyan rendezvényen tartottam előadást, ahová más területről is jöttek emberek. Rácsodálkoztunk egymás helyzeteire, jó néhány párhuzamos élményünk volt, ami ott kiderült, ennek révén is jó kapcsolatba kerültem emberekkel. Mindig sok kérdést kapok. Szerintem az is számít, hogy tudják, nem vagyok profi sportoló, nem ez a foglalkozásom, hanem én is dolgozom, gyereket nevelek, takarítok. Nem érzem azt, hogy fal lenne köztem és a hallgatóságom között.
magyarnarancs.hu: Több mint tízezer példányban fogyott az első könyve, és a hír, amely erről az amerikai versenyéről szólt, két napig a legolvasottabb cikk volt a magyarnarancs.hu-n. Sok embert érdekel a közéleten túl az, hogyan érdemes élni. Ezt az érdeklődést tapasztalhatja. Felelősség ez, vagy inkább motiválja?
LSZ: Megérint, hogy azon a közösségen belül, amelyben ismernek, manapság is megszólítanak azzal, hogy miattam kezdtek el futni. Ez motivál engem is. Amikor most kinn voltam, és nem tudtam, mi zajlik itthon, megfordult a fejemben az is, hogy ha ez a verseny jól sikerül, az valahány embernek még örömet szerez és erőt ad rajtam és a családomon kívül. De ez nem jár azzal, hogy másként viselkednék, csak azért, mert figyelnek rám.
magyarnarancs.hu: Szóba került, hogy nagyjából már látja a következő évet a futás szempontjából. Milyen versenyekre készül?
LSZ: Az már fix, hogy júniusban megint megyek sivatagi versenyre. Lóg a levegőben a nevezésem egy kétszáz mérföldes távon. Ott várólistán vagyok, jellemző a túljelentkezés ezekre rendezvényekre. Remélem, a sivatag mellett még egy ilyen kétszáz mérföldes összejön, a többit meglátjuk. Ha nem, az sem tragédia. Így is sokkal többet kaptam már a futástól, mint amit terveztem. 28 éves koromig nem sportoltam, utána kezdtem el, és nem az ilyen sikerek kedvéért. A menet közben belefektetett munka révén alakult így, és mert így működöm, hogy célokra szükségem van. Arról, hogy a Földnek ilyen gyönyörű helyein futok majd, álmodni sem mertem.
