Interjú

„Megjelentek a politikai szereplők”

Szegedi Péter szociológus, sporttörténész a régi magyar foci gazdasági hátteréről

Sport

A magyar futball hőskorában sokszor olyan sikeres nagyvállalkozók álltak a klubok mögött, akiknek passzió volt a jó foci finanszírozása. Már ameddig hagyták nekik.

Magyar Narancs: Magyarországon először 1926/27-ben rendeztek profi labdarúgó-bajnokságot, addig évtizedeken át hivatalosan amatőr szinten űzték a focit. Mi állt ennek a fordulatnak a hátterében?

Szegedi Péter: A profizmus bevezetése gyakorlatilag egy jogi aktus volt, az idevezető folyamat azonban jóformán a labdarúgás megjelenésétől elkezdődött. Nehezen lehetett betartani a klasszikus amatőrizmus szabályait, amelyek szerint egy sportoló semmiféle juttatást nem kaphat az egyesületétől, sőt, az eredeti angol amatőr szabályok szerint mindenféle költségét, beleértve a felszerelését is neki magának kell állnia. E szabályok áthágása azzal kezdődik, amikor a klubvezetők kisebb-nagyobb ajándékokat adnak a játékosoknak, aztán elkezdenek vacsorát fizetni nekik, villamosjegyet, fürdőjegyet adni, később már térítést is a kieső munkabér után. Mindez a visszaélések melegágya lett, pláne, amikor gazdaságilag nehéz helyzetbe került az ország és vele a budapesti labdarúgás. El lehetett „szipkázni” egy játékost egy neki felajánlott kedvező állásért cserébe, az amatőr világban ugyanis nincsenek átigazolási pénzek. Intő jel volt, hogy a húszas években megjelent a bundázás: az 1924/25-ös másodosztályú bajnokság eredményét például gyökeresen átírta az akkori, több klubot érintő bundabotrány. Hatalmas lökést adott a professzionális bajnokság bevezetésének, hogy elkezdték külföldre csábítani a jobb focistákat. Jellemző, hogy a Makkabi Brünn/Makabi Brno egymaga több mint 40 budapesti labdarúgót igazolt néhány év alatt, az 1925/1926-os olasz első osztályú bajnokságban pedig már 34 magyar játszott. Ráadásul több külföldi országban, így 1924-ben Ausztriában, 1925-ben Csehszlovákiában bevezették a profizmust, a bécsi profik pedig igen aktívak voltak a magyar „játékospiacon”. Ezek a tényezők elkerülhetetlenné tették, hogy itt is bevezessék hivatalosan a profizmust, amely bár gyakorlatilag addig is létezett, de nem volt törvényes, s a korrupt rendszert átláthatóvá kellett tenni. Innentől fizetést is kaphattak a játékosok hivatalosan, és fizethettek a klubok az átigazolásokért.

MN: A bajnokságot addig uraló nagy klubok, az FTC, az MTK mennyire álltak a kezdeményezés mögé?

SZP: Nagy bevételei azoknak a kluboknak voltak, amelyek saját pályával is rendelkeztek. Három ilyen egyesület volt: az MTK, a Fradi és az Újpest. Ezek egyértelműen a profizmus támogatói voltak. Korábban az állam még nem támogatta a profizmusra való átállást, ám ekkorra ez is megváltozott. Hiába állt az amatőrizmus pártján a magyar állam, következett az 1924-es párizsi olimpián egy nagyon csúfos lebőgés: a hivatalosan amatőrökből álló válogatott a torna esélyeseként utazott ki, de a második körben kiestek. Utólag derült ki, hogy a játékosok már az öltözőben is a pénzről beszélgettek, és emiatt teljesen máshol járt az eszük.

 
Fotó: Sióréti Gábor

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.