A szurkolómagyar atyafi agyal keményen, mert azért még nem tartunk ott, hogy az Északi Pályaudvaron az ember csak úgy leszálljon, kezében egy baseballütővel, melyet tízezerért már Korondon is adnak a kancsó mellé, eredeti székely motívumokkal díszítve, szóval hamar kicsavarnák a kezéből a rend derék őrei, akik éppen a Har-Kov-szurkolókat várják a Vásárhely-Csík-Szentgyörgy viszonylaton. Ezért aztán az állomáson nem harsan fel a ria-ria-hungária, a szurkolómagyar túlélő típus, süketnémának tetteti magát, a tájba simuló verzió pedig még arra is képes, ha nagyon muszáj, hogy eleresszen pár halovány hajromániát is, csak éppen saját szemével láthassa Mátyust.
Aztán van az újságírómagyar (mindjárt több típusban - menő lapok, kormányközeliek repülővel, egyéb kategória gépkocsival), ő mártírtípus, hobbiból az MLSZ bukaresti kihelyezett elnökségi üléseire jár, és jól bírja a miccset vodkával. Az egyéb kategória jelentős része román rendszámú autóval érkezik Bukarestbe, mi nem, díjazza is ezt a rendőr, és ámulatában elenged negyven kilométernyi sebességtúllépést. A sajtóban keltett cirkusz ellenére a városban csend van, az elővárosban nincsenek kordonok, hogy valami készül, csak az út mellett jegyeket lobogtató üzérek arcán látni.
Pedig a román sajtóskollégák igazán kitettek magukért, nyelvészek szerint már napok óta hiánycikk a jelzős szerkezet, az összeset elhasználták. Mélylélektani elemzést igényelne (különös tekintettel a frusztráltság elnevezésű kórtünetre) annak kiderítése, hogy miért kellett "magyarok elleni háborúnak", "történelmet író összecsapásnak" minősíteni ezt a sima csoportmeccset. Az még kevésé volt meglepő, hogy Funar úgy gondolja, "a magyarok génjeikben hordják a gyávaságot", VC Tudor szerint pedig azt is megbánjuk, hogy eljöttünk Ázsiából, azt azonban kevesen gondolták, hogy a mérkőzés kedvéért még a három nagy fővárosi csapat ultrái is megbékélnek. A Steaua, a Rapid és a Dinamo vezérszurkolói "nemzeti érdekből" borultak össze, és ez akkora esemény, mintha Kispesten zöld-lila-fehérbe öltözött szurkolók éltetnék az MTK-t vasárnap délelőtt, kólát szopogatva.
Két órával a meccs előtt érkezünk a világvégi szocreál lakótelepre (stadion a tízemeletesek mögött jobbra), jegyüzérileg égés van, alapáron árulják a belépőt (bár a buszon maximális hangerővel hallgatható rádió szerint hamisak is vannak közöttük), zászlóban nagy a monotónia ("pirosfehérzöldet nem árulok, uram, elnézést, úgy gondoltam, senki sem akar majd vásárolni"), csendőr-rendőrileg megnyugtató a felhozatal.
Többszörös kordon a bejáratnál, akkreditációval nincs motozás, a fotós lemarad, tőlem pedig senki sem kérdi, minek a hónom alatt a szurkolómódosításra is kiválóan alkalmazható fémállvány. Minden négyzetméteren szuvenírárus, Hagi a király, a visszatérő sztárt hazavihetem ballada formájában kazettán (huszonötezer lej, kb. 320 Ft), képeslapként vagy zászlóban. A fickót valahol szűzmária és a jóisten között jegyzik, Constantinescu labdába sem rúghatna mellette, értékes reklámfelületeket írtak tele tetteivel. Két Arany ászok között például megtudjuk, hogy Hagi velünk van, mi pedig Hagival vagyunk, arrébb a király a büszkeség szimbóluma.
A nóta sem piskóta, Ceausescu udvari költője, Paunescu álmodta versbe, amit énekelnek, miszerint megteszik a kötelességüket, éljen a tricolor mindhalálig.
Hét órakor megjelenik Hrutka a játékoskijáróban, a közönség beindul, a bekiabálásokat pedig le sem írom, úgyis kihúzza a szerkesztő.
Aztán szívéhez kap huszonvalahány-ezer ember: Stelea nyakkendősen átballag a kezdőkörön, védés nehezen lesz belőle. Megjön az összeállítás, tényleg, Bogdan Lobonc kezd, fiatal rapidos, soha nem kezdett még tétmeccsen.
A sajtóhelyek elég érdekesek, megkaptuk már a Hagi-összest, a nézők pedig előttünk vonulnak el, bár van rendőr, de egy-két pofon után tudna csak beavatkozni. Helyi kolléga meséli, hogy a trolin jó szemű szurkolók "meggyőzték", vegye már le a szentkoronás kitűzőjét, ő pedig igyekezett az erre kiszabott két másodpercbe beilleszkedni.
A protokollhelyeken nagy a tumultus, a főpolgármester helyén már ülnek, Jenei Imrének is nehezen kerül szék, a többi nagy név sejthetett valamit, amikor egy órával a meccs előtt beült a páholyába. Folyik az esélylatolgatás, a többség statisztikajavításra voksol (azért nagyon tud fájni, hogy a hatvankét év csak tizenegy vereségre és öt döntetlenre futja), a magyar nagykövet pedig bevallja férfiasan, hogy húsz éve nem volt meccsen.
Negyven perccel a kezdés előtt kijönnek a sárga kedvencek, eksztázis, petárda és őrjöngés magas fokon, majd az első piros-fehér-zöldre beindul a szavalókórus.
Afara, afara, cu ungurii din tara! - kezdik, és aki nem tud románul, az is sejti, hogy itt a kies hazából való kitessékelés esete forog fenn nagy erőkkel.
A szurkolók végtelenségig lelkesek, a hullámtól a dübörgésig mindent bemutatnak, ember nincs, ki ellent tudna állni a hangulatnak. Az összeállításoknál elég csak a keresztnév a hazai csapatnál, a többi már a honfikeblek dolga, Brassóig hallatszanak a Petrék és Filipescuk.
Aztán vizuálisan megvan a magyar himnusz, hangban valami egészen mást hallani, e tárgyban - csak éppen fordítva - Budapesten is voltak érdekességek.
A meccs után semmi hőzöngés, érződik, hogy itt stabil a nacionalizmus, nem kilencven perc alatt tuningolt fellángolás. A városban kevés a zászlós-dudálós kocsi, állítólag csak Kolozsvárott dobálták meg a konzulátust, Nagyváradon pedig a püspöki palotát, más nemigen volt említésre méltó.
A sajtótájékoztató balkáni, a szponzor sörénél nagy a tolakodás, a hangosítást pedig megspórolták, így aki hallani akar valamit, annak be kell hajolnia a halk szavú edzők pofájába. Pedig lett volna mit hallani: miért mészárolták le Hagit az első félidő végén, kérdik Bicskeit, és arra is kíváncsiak, hogy ha nem ért románul, akkor honnan a fenéből tudja, hogy a közönség dicsérte avagy káromolta a csapatát. A mester mosolyog csendben, a hajó már elment, de azért lesz még egy kis kitérő Győrben a szlovákok ellen, megköszöni a kérdést, és indult a szállodába.
Távozóban a taxis elnézést kér, hogy a románoknak szurkolt, és diszkontáron fuvaroz el a kertvárosba rejtett autóig. Azugánál még találkozunk pár vásárhelyi busszal, minden ablakban pirossárgakék, de a miccs fontosabb az anyázásnál. Könnyű nekik: történelmi győzelem kipipálva, frusztráció törölve, és emellett még esélyük is van a továbbjutásra.
Ja, és ha nem mondtam volna: Hagiék persze megpakoltak rendesen, ahogy az első tizenöt percben nekifogtak, tiszta csoda, hogy megúsztuk kettővel.
Lukács Csaba
(Bukarest)
