Románia-Magyarország Eb-selejtező: Két gombóc körítéssel

szerző
Lukács Csaba
publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az átlag (erdélyi) magyar ember többnyire bazi nagy necceket cipelve megy fel Bukarestbe, de csak akkor indul el otthonról, ha már nagyon muszáj. Az átlag (erdélyi) magyar inkább otthon ül, és anyázik nagyon, mert a kábelen jövő hat égi magyar mellett mégis a románegyre fanyalodik este kilenckor, bunaseara, mondja a szpíker, jön a meccsek meccse.

Az átlag (erdélyi) magyar ember többnyire bazi nagy necceket cipelve megy fel Bukarestbe, de csak akkor indul el otthonról, ha már nagyon muszáj. Az átlag (erdélyi) magyar inkább otthon ül, és anyázik nagyon, mert a kábelen jövő hat égi magyar mellett mégis a románegyre fanyalodik este kilenckor, bunaseara, mondja a szpíker, jön a meccsek meccse.

A szurkolómagyar atyafi agyal keményen, mert azért még nem tartunk ott, hogy az Északi Pályaudvaron az ember csak úgy leszálljon, kezében egy baseballütővel, melyet tízezerért már Korondon is adnak a kancsó mellé, eredeti székely motívumokkal díszítve, szóval hamar kicsavarnák a kezéből a rend derék őrei, akik éppen a Har-Kov-szurkolókat várják a Vásárhely-Csík-Szentgyörgy viszonylaton. Ezért aztán az állomáson nem harsan fel a ria-ria-hungária, a szurkolómagyar túlélő típus, süketnémának tetteti magát, a tájba simuló verzió pedig még arra is képes, ha nagyon muszáj, hogy eleresszen pár halovány hajromániát is, csak éppen saját szemével láthassa Mátyust.

Aztán van az újságírómagyar (mindjárt több típusban - menő lapok, kormányközeliek repülővel, egyéb kategória gépkocsival), ő mártírtípus, hobbiból az MLSZ bukaresti kihelyezett elnökségi üléseire jár, és jól bírja a miccset vodkával. Az egyéb kategória jelentős része román rendszámú autóval érkezik Bukarestbe, mi nem, díjazza is ezt a rendőr, és ámulatában elenged negyven kilométernyi sebességtúllépést. A sajtóban keltett cirkusz ellenére a városban csend van, az elővárosban nincsenek kordonok, hogy valami készül, csak az út mellett jegyeket lobogtató üzérek arcán látni.

Pedig a román sajtóskollégák igazán kitettek magukért, nyelvészek szerint már napok óta hiánycikk a jelzős szerkezet, az összeset elhasználták. Mélylélektani elemzést igényelne (különös tekintettel a frusztráltság elnevezésű kórtünetre) annak kiderítése, hogy miért kellett "magyarok elleni háborúnak", "történelmet író összecsapásnak" minősíteni ezt a sima csoportmeccset. Az még kevésé volt meglepő, hogy Funar úgy gondolja, "a magyarok génjeikben hordják a gyávaságot", VC Tudor szerint pedig azt is megbánjuk, hogy eljöttünk Ázsiából, azt azonban kevesen gondolták, hogy a mérkőzés kedvéért még a három nagy fővárosi csapat ultrái is megbékélnek. A Steaua, a Rapid és a Dinamo vezérszurkolói "nemzeti érdekből" borultak össze, és ez akkora esemény, mintha Kispesten zöld-lila-fehérbe öltözött szurkolók éltetnék az MTK-t vasárnap délelőtt, kólát szopogatva.

Két órával a meccs előtt érkezünk a világvégi szocreál lakótelepre (stadion a tízemeletesek mögött jobbra), jegyüzérileg égés van, alapáron árulják a belépőt (bár a buszon maximális hangerővel hallgatható rádió szerint hamisak is vannak közöttük), zászlóban nagy a monotónia ("pirosfehérzöldet nem árulok, uram, elnézést, úgy gondoltam, senki sem akar majd vásárolni"), csendőr-rendőrileg megnyugtató a felhozatal.

Többszörös kordon a bejáratnál, akkreditációval nincs motozás, a fotós lemarad, tőlem pedig senki sem kérdi, minek a hónom alatt a szurkolómódosításra is kiválóan alkalmazható fémállvány. Minden négyzetméteren szuvenírárus, Hagi a király, a visszatérő sztárt hazavihetem ballada formájában kazettán (huszonötezer lej, kb. 320 Ft), képeslapként vagy zászlóban. A fickót valahol szűzmária és a jóisten között jegyzik, Constantinescu labdába sem rúghatna mellette, értékes reklámfelületeket írtak tele tetteivel. Két Arany ászok között például megtudjuk, hogy Hagi velünk van, mi pedig Hagival vagyunk, arrébb a király a büszkeség szimbóluma.

A nóta sem piskóta, Ceausescu udvari költője, Paunescu álmodta versbe, amit énekelnek, miszerint megteszik a kötelességüket, éljen a tricolor mindhalálig.

Hét órakor megjelenik Hrutka a játékoskijáróban, a közönség beindul, a bekiabálásokat pedig le sem írom, úgyis kihúzza a szerkesztő.

Aztán szívéhez kap huszonvalahány-ezer ember: Stelea nyakkendősen átballag a kezdőkörön, védés nehezen lesz belőle. Megjön az összeállítás, tényleg, Bogdan Lobonc kezd, fiatal rapidos, soha nem kezdett még tétmeccsen.

A sajtóhelyek elég érdekesek, megkaptuk már a Hagi-összest, a nézők pedig előttünk vonulnak el, bár van rendőr, de egy-két pofon után tudna csak beavatkozni. Helyi kolléga meséli, hogy a trolin jó szemű szurkolók "meggyőzték", vegye már le a szentkoronás kitűzőjét, ő pedig igyekezett az erre kiszabott két másodpercbe beilleszkedni.

A protokollhelyeken nagy a tumultus, a főpolgármester helyén már ülnek, Jenei Imrének is nehezen kerül szék, a többi nagy név sejthetett valamit, amikor egy órával a meccs előtt beült a páholyába. Folyik az esélylatolgatás, a többség statisztikajavításra voksol (azért nagyon tud fájni, hogy a hatvankét év csak tizenegy vereségre és öt döntetlenre futja), a magyar nagykövet pedig bevallja férfiasan, hogy húsz éve nem volt meccsen.

Negyven perccel a kezdés előtt kijönnek a sárga kedvencek, eksztázis, petárda és őrjöngés magas fokon, majd az első piros-fehér-zöldre beindul a szavalókórus.

Afara, afara, cu ungurii din tara! - kezdik, és aki nem tud románul, az is sejti, hogy itt a kies hazából való kitessékelés esete forog fenn nagy erőkkel.

A szurkolók végtelenségig lelkesek, a hullámtól a dübörgésig mindent bemutatnak, ember nincs, ki ellent tudna állni a hangulatnak. Az összeállításoknál elég csak a keresztnév a hazai csapatnál, a többi már a honfikeblek dolga, Brassóig hallatszanak a Petrék és Filipescuk.

Aztán vizuálisan megvan a magyar himnusz, hangban valami egészen mást hallani, e tárgyban - csak éppen fordítva - Budapesten is voltak érdekességek.

A meccs után semmi hőzöngés, érződik, hogy itt stabil a nacionalizmus, nem kilencven perc alatt tuningolt fellángolás. A városban kevés a zászlós-dudálós kocsi, állítólag csak Kolozsvárott dobálták meg a konzulátust, Nagyváradon pedig a püspöki palotát, más nemigen volt említésre méltó.

A sajtótájékoztató balkáni, a szponzor sörénél nagy a tolakodás, a hangosítást pedig megspórolták, így aki hallani akar valamit, annak be kell hajolnia a halk szavú edzők pofájába. Pedig lett volna mit hallani: miért mészárolták le Hagit az első félidő végén, kérdik Bicskeit, és arra is kíváncsiak, hogy ha nem ért románul, akkor honnan a fenéből tudja, hogy a közönség dicsérte avagy káromolta a csapatát. A mester mosolyog csendben, a hajó már elment, de azért lesz még egy kis kitérő Győrben a szlovákok ellen, megköszöni a kérdést, és indult a szállodába.

Távozóban a taxis elnézést kér, hogy a románoknak szurkolt, és diszkontáron fuvaroz el a kertvárosba rejtett autóig. Azugánál még találkozunk pár vásárhelyi busszal, minden ablakban pirossárgakék, de a miccs fontosabb az anyázásnál. Könnyű nekik: történelmi győzelem kipipálva, frusztráció törölve, és emellett még esélyük is van a továbbjutásra.

Ja, és ha nem mondtam volna: Hagiék persze megpakoltak rendesen, ahogy az első tizenöt percben nekifogtak, tiszta csoda, hogy megúsztuk kettővel.

Lukács Csaba

(Bukarest)

szerző
Lukács Csaba
publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...