Magyar Narancs: Jól döntöttél, hogy a birkózást választottad.
Sastin Marianna: Sosem bántam meg, hogy nem maradtam cselgáncsozó, bár hiányzott az elején. De nem is emlékszem, miért döntöttem így 2003-ban. Biztosan számított, hogy akkor már Wöller Ákos volt a párom, aki versenyszerűen birkózott, és aki most edzőm. Először 2000-ben nyertem érmet birkózásban a kadett Európa-bajnokságon, pedig akkor még cselgáncsozóként is versenyeztem. Nagyon szerettem Mosonmagyaróváron edzeni, de váltanom kellett, mert ott nem voltak edzőpartnereim, nem tudtam fejlődni. A Csepelnél éppen egy évvel azelőtt lett belőlem birkózó, hogy először szerepelt a sportág a nyári olimpián. De 2003-ig mindkét sportágban indultam, bár többnyire cselgáncsedzésekre jártam, és csak a világesemények előtt mentem el egy-egy birkózó felkészítő táborba.
MN: Mikor vált egyértelművé, hogy jól döntöttél?
SM: A mostani arany már a nyolcadik érmem világversenyről, az eredmények igazolták a döntést.
MN: Ekkora az átfedés a két sportág között?
SM: Nem, én eléggé egyedi eset vagyok. A dzsúdóban egyenes felsőtesttel állnak a versenyzők, a birkózásban a hajlított testhelyzet, hajlított láb a jellemző. A ruházat is nagyon más: a cselgáncsban a judogit meg lehet fogni, és nehezebben szakad le róla a fogás, míg a birkózómezben nem lehet megkapaszkodni. Sokáig ösztönösen benne volt a mozdulataimban, hogy kapkodtam a ruha után a birkózószőnyegen is, és gyorsan lecsúsztam az ellenfél izzadt testéről. A dzsúdó a dobásokra épül, míg a birkózásban sokkal inkább a lábra megyünk. A mozdulataimban még mindig vannak dzsúdós elemek: ha például bejön lábra az ellenfél, és szorult helyzetbe kerülök, visszanyúlok belső combdobásra. A csípődobásaim is azért olyan erősek, mert jól megtanultam a tatamin.
| ||
MN: A női cselgáncs 1988 óta olimpiai szám, a birkózás csak 2004 óta. Váltottál volna, ha nem kerül be az olimpiai programba?
SM: Lehet, hogy akkor a cselgáncsnál maradok. Egy élsportolónak az olimpiai részvétel a legnagyobb álom. Nekem már kétszer sikerült, igaz, nem olyan eredménnyel, amire számítottam. Pekingben és Londonban is nagyon jónak tűnt minden a verseny napjáig. Londonba éremesélyesként utaztam ki, és jó formában is éreztem magam. A verseny napján viszont olyan pszichés gát alakult ki, amivel nem tudtam mit kezdeni. Amíg ki nem értünk a verseny helyszínére, minden rendben volt. Tiszta volt a fejem, jól éreztem magam, de bemelegítéskor elkezdett remegni a kezem, minden bajom volt. A második olimpiám volt, nem foghattam a rutintalanságra, mégsem tudtam rá jól reagálni. Azóta sem értem, mi történt, de a sportpszichológussal azon dolgozunk, hogy ilyen legközelebb ne fordulhasson elő.
MN: Sokan még ma sem tudják, hogy létezik női birkózás, pláne, hogy olimpiai szám.
SM: A NOB az olimpia szempontjából előnyben részesíti azokat a sportágakat, ahol nők és férfiak is indulhatnak, ezért alakult ki a női birkózás. Így egyre több országban kezdtek női birkózással foglalkozni: volt, ahol saját versenyzőket kezdtek nevelni, máshol kész versenyzőket honosítottak.
MN: Van különbség a férfi- és a női birkózás között?
SM: Nálunk csak szabad fogás van, nem is tervezik bevezetni a kötött fogást. Ezenkívül nekünk tilos a dupla Nelson nevű fogás. Mi sem értjük, hogy miért, de ez a szabály.
MN: Miben más a nők hozzáállása, fogása? Mi a legnagyobb különbség egy nő és egy férfi birkózó között?
SM: Amikor a fiúkkal edzem, vannak helyzetek, amiket ők erőből oldanak meg. A lányok alapvetően lazábbak, hajlékonyabbak, ezért tudnak egy fogást sokkal tovább tartani, mint a merevebb izomzatú fiúk. A nagyobb különbséget inkább versenyen lehet észrevenni. A lányok sokkal agresszívabbak, több a fejelés, ujjtörés, hajhúzás.
MN: Hogyan éled meg nőként, hogy ezt a férfias sportágat űzöd?
SM: Erre a kérdésre sosem tudom, hogy mit válaszoljak. Attól, hogy egy férfias és férfiak uralta sportágban élek, ugyanúgy megvannak a nőkre jellemző tulajdonságaim: ha fáradt vagyok, előszeretettel hisztizek, és a magassarkú kivételével ugyanúgy szeretem a nőies dolgokat, a szép ruhákat, a szexi fehérneműket, a romantikus filmeket és könyveket. Nem érzem, hogy ennyi pasi között elférfiasodtam volna. Sok emberben még mindig az a sztereotípia él, hogy a női birkózás arról szól, hogy bikinis lányok olajban meg sárban tépik egymás haját. Remélem, a budapesti világbajnokság is ráébresztett néhány embert arra, hogy ez egy komoly sportág. Aki azt mondja, hogy komolytalan, az csinálja utánam a felkészülést!
MN: Budapesten az 59 kg-os súlycsoportban versenyeztél, Londonban 63 kilóban. Csak a riói olimpia előtt döntöd el, hogy melyik lesz az ideális súlycsoport?
SM: 59 kg eddig nem volt az olimpián. Most hét súlycsoport van, Rióban csak 6 lesz, de nem tudjuk, melyik az a hat. Én nagyon reménykedem, hogy lesz egy 59 vagy 60 kg-os, nekem az feküdne a legjobban. Az olimpián 55 és 63 kg szerepelt a programban, így döntenem kellett, hogy fogyok vagy hízom. Az 55 kiló nekem nagyon alacsony súly, a térdem nem bírna el tizenegy-két kilós fogyást, ezért kényszerültem a magasabb súlycsoportba. Most örültem, hogy visszatérhettem az eredeti súlycsoportomba, a fogyás is könynyebben ment, mint amire számítottam, pedig négy éve nem volt ilyen alacsony a súlyom.
MN: Előny vagy hátrány, hogy magasabb súlycsoportban versenyeztél?
SM: Amikor 63 kg-ban indultam, 68-69 kg voltam, most viszont 63-64 kg vagyok a felkészülési szakaszban, mégis ugyanazokkal a súlyokkal tudok fekve nyomni vagy mellhez húzni, mint akkor. Ez mindenképpen előny, mert így ugyanolyan izomzatot és erőnlétet tudok felépíteni alacsonyabb súlyhoz.
MN: Csak a versenyre fogysz le?
SM: Igazából csak a mérésre, ami előző nap van. Nálunk szerencsésebb, mint a cselgáncsban, ahol reggel kezdődnek a mérkőzések - birkózásban csak kora délután, így van lehetőségünk szénhidrátfeltöltésre. Fontos, hogy a szervezet gyorsan regenerálódjon, ami egyre nehezebb, ahogy idősödik az ember. A mostani vb-n nekem ez is nagyon jól sikerült, rengeteg energiát szívott fel a szervezetem, és kirobbanó formában voltam másnap.
MN: Hány kiló jön vissza egy este alatt?
SM: Két-három is megvan, de ez főleg folyadék. Mondjuk, azért a vacsora legalább másfél óra, és főleg szénhidrátból áll, ami a leggyorsabban szívódik fel. Mindenki azt gondolná, hogy nőként ezek a fogyás-hízások sokkal könnyebben mennek, pedig nem. A testsúlyt sok minden befolyásolja, nálunk még a hormonális ciklusok is.
MN: Milyen edzésmunkát végeztek?
SM: Alapozással kezdünk, állóképességet és erő-állóképességet fejlesztünk. Ilyenkor sok futás, erősítés és nagyon kevés birkózás szerepel a programban. Az erősítés hatására nagyon kötöttek lesznek az izmok, birkózás közben könnyen sérülhetnek, ezért ilyenkor alig van test-test elleni harc. Nekem kiemelkedő az erőnlétem. Fekve nyomásban 107,5 kg a rekordom, ami elég ritka a női mezőnyben. Már 110 kg-ot is próbáltam kinyomni, de akkor odaállt mellém Lőrincz Viktor (84 kg-os kötöttfogású birkózó - a szerk.), hogy küldje a negatív energiát, mert neki ehhez nagyon közel van a rekordja. Nem akarta, hogy egy 60 kilós nő majdnem annyit nyomjon ki, mint ő.
MN: Meddig tart az erőnléti edzés ezekkel a nagy súlyokkal?
SM: Másfél-két hónapig többet vagyunk edzőteremben, mint a birkózószőnyegen. Utána következnek a technikai részek, hosszú birkózásokkal - a futással megszerzett állóképességet adaptáljuk a harcba. Ez hosszabb folyamat, mert a futásnál egyenes felsőtesttel mozog az ember, más a tüdő, a rekeszizmok elhelyezkedése, míg birkózásban görnyedt testhelyzetben kell bírni szuflával. Ahogy közeledik a verseny, úgy csökken a terhelés, és nő a test-test elleni edzések száma. Sokszor fiúkkal edzem, mert annyira kevés a női birkózó Magyarországon, hogy nem találnék megfelelő edzőpartnert. A fiúknál azért benne van a pakliban, hogy csinálok rajtuk egy pontot, és egyből vissza akarnak vágni, így elég nagy a sérülésveszély. Olyan srácokat kell találnom, akik nem úgy birkóznak, mint egy kőtörő. Inkább fiatalabb és nálam kisebb testalkatúak edzenek velem. Szerencsére jól viselik, sőt vannak olyanok, akik kifejezetten szeretnek velünk edzeni.
MN: Úgy tűnt, hogy az olimpiai programból kikerül a birkózás.
SM: Én sosem tudtam komolyan elhinni, hogy ez megtörténhet. Amikor kivették a programból, már akkor biztos voltam benne, hogy visszakerül. A NOB számított felháborodásra, de talán nem akkorára, mint ami a döntést követte. És úgy érzem, kicsit nekünk, nőknek is köszönheti a sportág, hogy bent maradt a programban, mert ahogy már mondtam, a NOB inkább azokat a sportágakat preferálja, ahol nők és férfiak is indulhatnak.
MN: De a szabályokat meg kellett változtatni.
SM: Elvárás volt, hogy látványosabb és érthetőbb legyen a sportág. A védekező birkózás helyett a támadó birkózás került előtérbe. Ha valaki passzív a szőnyegen, akkor megintik, és az ellenfél kap pontot. Nekem nagyon fekszik az új szabályrendszer, mert jobban kijön az erőnlétem. Ezt a mostani világbajnoki döntőben nagyon éreztem. Lehet, hogy kívülről nem látszott, de én tudtam, hogy fárad az ellenfelem. Amikor kettő-kettő lett az állás, akkor mindenki megijedt egy picit, én viszont éreztem, hogy a bolgár lány gyengül, és teljesen nyugodt voltam.
MN: A felkészülés nem indult ilyen jól.
SM: Tavaly az Eb előtt összecsúszott a bordám, ezért nem tudtam indulni. Novemberben elkezdett fájni a bal vállam, amit kikúráltak két injekcióval, rá két napra a jobb vállamat nem tudtam rendesen mozgatni. Az MR-vizsgálat nem mutatott semmit, az orvosok széttárták a kezüket, nem tudták, mi a bajom. Már majdnem ott tartottunk, hogy felnyitják a vállamat, amikor a gyógytornászom, Moldvai Ildikó rájött, hogy mi okozza a fájdalmat: egy gyulladás. Ha akkor hagyjuk, hogy megműtsék a vállamat, lehet, hogy nem tudtam volna indulni a vébén. Így is csak márciusban kezdtem a felkészülést, 30 kilóval kezdtem a fekve nyomást. Lelkileg nagyon megviselt a hónapokig tartó bizonytalanság. Volt egy holtpont, amikor úgy éreztem, elegem van az egészből, és abbahagyom, de egy hazai vb előtt ilyet nem tesz az ember. Ákos és Ildikó, a gyógytornászom tartották bennem a lelket. És nagyon jólesett, hogy a Vasasban hittek bennem, és végig kiálltak mellettem. Ma már úgy értékelem, hogy kaptam egy jelet, hogy tudjak mértéket tartani. Tavaly, az olimpia előtt a belemet kidolgoztam, úgyhogy a szervezetem jelezte, hogy egy kis pihenőre van szüksége.
MN: Elgondolkodtál azon, hogy milyen civil pályát választanál?
SM: Sportvezetésben tudnám elképzelni magam. Államigazgatási főiskolát végeztem - alapképzésen igazgatásszervezést, mesterképzésben közigazgatási menedzsmentet, így akár a minisztériumban, akár az olimpiai bizottságnál szívesen dolgoznék, ha véget ér a sportpályafutásom.
MN: Min változtatnál, ha a közigazgatásban dolgoznál?
SM: Szerintem most jó irányba halad az élsport. Egyetértek a kiemelt sportági támogatásokkal, hogy olyan egyéni sportágakat is támogatnak, amelyek úgy hozzák az eredményeket, hogy közel sem ideálisak a körülmények. Mi is olyan helyeken edzünk, hogy azt el sem hinnék az emberek. A nemzeti sportcsarnokban, ha kint esik az eső, akkor bent is. Vödrökkel, rongyokkal akadályozzuk meg, hogy ne ázzon el az egész terem. És ez nem segíti elő a sportág népszerűségét, mert ha bejön egy szülő a terembe, és látja az állapotokat, biztosan nem ide adja sportolni a gyerekét. Nem túl rózsás az utánpótlás helyzete, pedig ilyeneken múlhat, hogy a következő világbajnokságokon is lesz-e aranyérem.
