2 könyv: Pszichológiai hadviselés

  • Kompa Tibor
  • 2003. szeptember 4.

Szex

A honi könyvkiadói gyakorlat nem kényezteti el a feminista társadalomkritika új irányzatai iránt fogékony olvasókat, az ilyen tematikájú írások rendre húszéves késéssel érkeznek hazánkba. Az átfogóbb tájékoztatás érdekében nem árt, ha felhívjuk a figyelmet néhány régebbi, érdekes kiadványra.
Villanynarancs

Csakugyan az anyaság lehet a női lét egyetlen célja és értelme? Valóban mindenáron meg kell felelni a szépségipar diktálta ideálnak? Ha eddig nem tudtuk, az alább ismertetett mítoszromboló kötetekből ezt is megtudhatjuk.

Az anyai szeretet ösztönös: a nő gondolkodás nélkül és magától értetődően felad mindent a gyermek megszületésekor, hogy a saját igényeit háttérbe szorítva, kizárólag az utódnak szentelje életét. Számos ellenpélda dacára egészen a legutóbbi időkig elhittük, hogy ez a természetes, hogy az anyai érzés örök. Aztán jött Elisabeth Badinter.

A szerető anya

(eredetiben L`amour en plus) című könyvében arra tesz (sikeres) kísérletet, hogy bebizonyítsa: az anyai érzés - bármely másik emberi érzelemhez hasonlóan - esetleges és relatív. A kötet alcíme szerint az anyai érzés történetét boncolgatja a XVII. -től a XX. századig, de pontosabb lenne úgy fogalmazni: a nyugat-európai, azon belül is hangsúlyosan a francia asszonyok vonatkozó érzéseinek a mindenkori gazdasági érdekek és szellemi divatok diktálta változásait térképezi föl. A tárgyalt időszakban a dajkaság intézménye - az újszülöttek elhagyása - szinte az összes társadalmi rétegben elfogadott gyakorlat volt. A családfők nagyobb gondot fordítottak egy inas vagy szakács kiválasztására, mint a szoptatós dajkáéra, soha nem érdeklődtek a gyermek felől, és a temetésére sem mentek el, amennyiben belepusztult a higiénia teljes hiánya, a szoros pólya és a tej helyett adagolt pálinkás kenyér okozta kínokba. A mai szemmel érthetetlen és kegyetlen közöny azonban hosszú évszázadokon át megfelelt a normáknak. A teljes érdektelenség további bizonyítéka az internátusba, zárdába száműzés gyakorlata - a gyermekek összesen 4-5 évet töltöttek a szülői háznál. Minden arra mutat hát, hogy az alapvető és legfőbb cél az utódok távol tartása volt, ez a törekvés viszont cáfolni látszik a leküzdhetetlen anyai ösztön mítoszát. Gyökeresen ellentmond neki, legyünk pontosak. A filozófus szerző nem áll meg a fenti tények ismertetésénél, hanem felteszi a kézenfekvő kérdést: miért és hogyan változott a gyermekei iránt közönyös nő önmagát is feláldozó anyává? A társadalmi életből kiszorított és otthonukba zárt nők élete egyetlen színtérre, a családra korlátozódik. Annak érdekében pedig, hogy ez így is maradjon, és az asszonyok továbbra se vehessenek részt a normális hétköznapi életben, nagyszerű eszköz kínálkozott: az anyaság misztifikálása. A család kényelme és a gyermeknevelés terhe jellemzően a XIX. századtól vált kizárólag a nők feladatává, és az ezzel járó súly azóta is a bűntudat és az állandó szorongás forrása számukra.

A nőkbe táplált bűntudat hatalma az élet más területén is megmutatkozik, állítja Naomi Wolf, aki

a szépség kultuszát ostorozó

kiáltványában indulatosan rohan ki a nők rabszolgaságának legújabb formái ellen. Meglátása szerint a patriarchális társadalom az eddigieknél jóval alattomosabb és hatékonyabb technikát fejlesztett ki a nők elnyomására. A múltban elegendő volt az anyagi és szexuális függetlenség megvonása, a nőket inkább saját testük börtönébe zárják.

A szerző úgy véli, a nőknek hiába sikerült kilépniük otthonuk ajtaján, hiába harcolták ki a szavazati és a reprodukcióhoz való jogot, továbbra sem rendelkezhetnek szabadon a testük felett. Az összes létező csatornán kizárólag olyan fizikai elvárásokat közvetítenek feléjük, amelyeknek képtelenség megfelelni. A hangsúly a kizárólagosságon, illetve annak hatásán van. A nő fiatal, csinos, szép, ragyogó hajú, karcsú, odaadó, szexis és meg lehet alázni. Ettől eltérő típus (másnapos, okos, öreg, ráncos, telt idomú) nem létezik.

A halandó nők a mesterségesen kialakított idollal mérik össze magukat, és bármelyik utat választják is a követés vagy az elutasítás közül, borzalmas következményekkel számolhatnak. Sarkítva: ha valaki megpróbál maga is szupernővé válni, annak folyamatos kopla-lás, étkezési zavarok, csonkolásos (értsd plasztikai) műtétek, betegségek, végül halál lesz az osztályrésze. Ha elutasítja a testébe ilyen durván beavatkozó külvilágot, mardosó bűntudat, emberkerülés, depresszió és öngyilkosság a vége.

De ki dönti el, hogy mi számít szépnek? A szépségeszmény mindenkor gazdasági, így politikai érdekeket szolgál, ennek megfelelően tetszés szerint irányítható a szőrtelenítéstől a mellméretig, éppen ezért a külalakra vonatkozó irreális igényeket soha nem lehet kielégíteni. A nők mégis minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent megtesznek, hogy megfeleljenek az aktuális szépségideál embertelen paramétereinek, ami többek között rengeteg pénzbe is kerül. A kozmetikai és élelmiszer-ipari mutatók beláthatatlan magasságokba szöknek, bevételük folyamatosan és exponenciálisan nő. Megengedjük, hogy sok férfi nem tudatosan nyomorítja el az emberiség felét, de a folyamatot egyes specialisták (orvosok, kozmetikai és divatiparban dolgozók) szándékosan kihasználják és erősítik. Mielőtt elutasítanánk a szerző helyenként indulatos érvelését, vegyük észbe, hogy ha a szépségipar valóban ekkora üzlet (mert az), akkor nem fog megállni a nőknél.

Az elmúlt tíz évben négyzetesen nőtt a ráncfelvarró műtéten átesett férfiak száma az Egyesült Államokban, és a táplálkozási zavarból eredő betegek között is meredeken emelkedik a fiúk aránya. Senki sem szeretné, hogy a férfiaknak ugyanolyan rossz legyen, inkább most már vegyenek vissza a nyomásból, mielőtt mindannyiunknak késő.

Pál Kata

Elisabeth Badinter: A szerető anya, 308 oldal, 980 Ft; Naomi Wolf: A szépség kultusza, 364 oldal, 980 Ft; mindkettő Csokonai Kiadó, 1999

Neked ajánljuk