Valkai Zsuzsa Miért isznak a nõk? címû, 1986-ban megjelent könyve 100 ezerre becsülte az alkoholista nõk számát, ami akkor annyit jelentett, hogy az alkoholisták mintegy 10-12 százaléka nõ. Jelenleg sincsenek pontosabb adataink, nemcsak azért, mert az alkoholbetegek megszámlálása nehézkes (általában az alkohol okozta májzsugorodásban elhunytak számával kalkulálunk), hanem mert az elmúlt 8-9 évben nem készült átfogó, reprezentatív felmérés a témában, noha az Addiktológia címû folyóirat 2004-es száma egyértelmûen az alkohol mértéktelen fogyasztását jelöli meg a magyar mentálhigiénés állapot legfõbb jellemzõjeként. Nem véletlen tehát, hogy a nemzeti drogstratégiához hasonlóan, a szakemberek hosszas kérlelése után, a magyar alkoholpolitika is készülõben van, amit néhány hónapon belül (az újonnan készült kutatások beérkezõ eredményeivel együtt) a minisztérium elé terjeszt egy - dr. Buda Béla vezetésével mûködõ - bizottság. Ami bizonyos: a kilencvenes évek derekán a nõk 6 százaléka volt nagyivó, többségük a fõvárosban élt, fõként bort fogyasztott. Az akkori felmérések szerint a nagyivó nõk - az absztinensekhez hasonlóan - két csoportot alkottak: az alacsony iskolai végzettségûek és az értelmiségiek. Ma már nem alkoholizmusról beszélünk, hanem a hozzászokás, folytonos ivás, mértéktelen ivás, veszélyes/ártalmas ivás állomásairól. Arra a kérdésre egyébként, hogy miért isznak a nõk, Valkai Zsuzsa is azt a választ adta, hogy vélhetõen
ugyanazért, mint a férfiak,
vagyis nincs tipikus alkoholbeteg férfi vagy nõ. Dr. Buda Béla szerint olyan ez, mint egy kaleidoszkóp, ami attól függõen, hogy hogyan rázzuk meg, mutat egy-egy szeletet a valóságból. Ha úgy akarjuk, az anyagi, a munkahelyi vagy éppen a párkapcsolati nehézségek tûnnek elõ. Kétségtelen viszont, hogy a nõk életének vannak úgynevezett "zsákutcái", amikor a pohárért nyúlhatnak. Ilyen például az életközépkrízis, a gyes, az özveggyé válás, az úgynevezett üresfészek-szindróma (Valkai), amikor az utolsó gyerek is elköltözik hazulról, illetve a menopauza. A nõi emancipációval a nõk alkoholfogyasztása is természetesebbé vált, bár a társadalom még mindig szigorúbban tekint a részeges nõre. Éppen ezért sokkal több közöttük a zugivó, amellett, hogy a függõség tagadása jellemzõ mindkét nemnél. Vélhetõen pont emiatt sokuk késõbb is megy el orvoshoz, azt is beleszámítva, hogy a nõk hajlamosabbak arra, hogy problémáikkal segítségért forduljanak. Az alkohollal kapcsolatban van még egy nem elhanyagolható különbség férfiak és nõk között: a nõi máj kétharmad/feleannyi alkoholt bír el, mint a férfiaké.
Egy önsegítõ csoportból
ketten vállalkoztak arra, hogy elmeséljék "alkoholizmusuk" történetét, a pokol legmélyebb bugyrainak részleteivel, csúsztatások és szépítések nélkül. Ildikó története tipikus az alkoholista nõk körében. Harmincéves, és öt éve nem iszik.
"Apám alkoholista, anyám gyógyszerfüggõ volt. Tizenéves koromban pszichiáterhez kerültem különbözõ pszichoszomatikus tünetekkel. Erõs nyugtatókat kaptam, amiket hamar megtanultam arra használni, hogy kivonjam magam a forgalomból. Késõbb jött az alkohol. Függõ ember vagyok, teljesen mindegy, hogy a tudomány mivel magyarázza, nálam ez van. A kapcsolataimban is függõ voltam. Nem tanultam meg egyedül élni, korábban a szüleimtõl függtem, majd a férjeimtõl.
Az elsõ házasságomban nem ittam sokat, mert a férjem sem ivott. Nem rajtam múlt. A második férjem viszont kocsmába vitt. Másfél év alatt alkoholistává váltam. Asztal alá ittam a férfiakat, és ez tetszett.
A terhességeim és a szoptatások alatt nem ittam, ezt az egyet komolyan vettem, noha hiányzott. Ilyenkor jött az evés. Majd a szoptatási idõszak után a gyógyszer. Nem gondoltam arra, hogy amikor lemondtam valamelyik szenvedélyemrõl, tulajdonképpen csak lecseréltem egy másikra.
Nem tudtam jó anya lenni, a minimumot adtam meg a gyerekeknek. Nem haltak éhen, felöltöztettem õket, de csak úgy voltak. A jóisten kezében.
Irányíthatatlanná vált az életünk. Nagyon komoly adósságaink lettek. Veszekedtünk, verekedtünk, nem lehetett tudni, hogy mikor vágjuk bele egymásba a kést, mi lesz másnap, mi lesz a gyerekekkel. Egy idõ után nem kötött le semmi, éjjelente pánikos álmokra riadtam fel. Fordulópont következett. Kaptam egy könyvet, aminek hatására segítséget kértem. Nem a saját alkoholizmusom miatt. Egy olyan önsegítõ csoportba mentem, ahová az alkoholisták hozzátartozói jártak. Ott rá kellett döbbennem, hogy nekem is ugyanaz a bajom, mint a férjemnek és az apámnak. Ezt elég nehezen ismertem el, mivel meg akartam õrizni velük szemben az erkölcsi fölényemet. Elváltam a férjemtõl, abbahagytam az ivást és a gyógyszerezést. Nagyon meggyászoltam a szereket, hiszen a segítõim voltak."
Az ötvenéves Mária már kevésbé "átlagos" ivó. Három éve, három hónapja és három napja mondja magát alkoholistának, és ez megegyezik azzal az idõponttal, amióta nem iszik.
"Sokgyermekes családból származom, apám szintentartó ivó volt. A hosszadalmas és ronda válás után, hétévesen egészen biztosan tudtam, hogy én soha nem fogok alkoholt inni.
Az egyetemi éveim alatt kezdtem alkoholt fogyasztani, vissza-fogottan. Akkor egy
normális szociális ivónak
gondoltam magam. Ma már viszszatekintve látom azokat a pontokat, amikor gyanakodhattam volna, hogy az ital másképp hat rám.
Negyvenéves koromban hirtelen meghalt a férjem. Akkor összeomlott minden. Otthagytam a hivatásomat, és elmentem egy irodába dolgozni, ahol lényegesen több pénzt kerestem. Esténként iszogattam. Nem tudtam, hogy bajom van az itallal. Ráadásul élt bennem a gyerekkori fogadalmam. Akkor azt a fedõelméletet alakítottam ki, hogy addig iszom, ameddig problémám van. Ha már nem lesz, könnyedén abbahagyom. Aztán jött a munkahelyi ivászat a kollégákkal. Az életemnek mind több színterén, különbözõ emberekkel tûnt fel az alkohol.
Beteg lettem. Rákos. Amikor ez kiderült, az >>úrEgy pszichiáter próbálta megértetni velem, hogy problémám van az alkohollal. Nem hittem neki. Az alkoholizmus a tagadás betegsége. Különbözõ érveket kerestem az italozás mellett. Például olyan képtelenségeket, hogy mindenki iszik. És hogy ez sokkal inkább társadalmi probléma, mint egyéni, tehát nem az én problémám. Sõt egy idõben az volt a meggyõzõdésem, hogy nem is létezik olyan, hogy alkoholizmus. Ez csak egy bélyeg, amit rátesznek egy problémakötegre, ami valójában különbözõ szociológiai háttereket takar: a romló munkaerõ-piaci helyzetet, a nõk nehezebb életét, a vidékiek rosszabb helyzetét stb. Ha valaki nagy elméletgyártó, akkor ezek könnyedén jönnek, fõleg ha az ember be akarja magát csapni, hogy nyugodtan ihasson.
Jött egy újabb párkapcsolat, még több szenvedéssel, verésekkel, amit a világ elõtt természetesen titkoltam. Ennek is vége lett. Egy évet húztunk ki a kempingkörülmények között a gyerekkel, aztán elköltöztünk.
Küzdöttem, az élet újra tele volt várakozással. Az alkoholról folyamatosan leszokóban voltam. Az ilyen felfelé ívelést sejtetõ periódusoknak azonban általában hamar véget vetett valami. Például egyszer elütött egy biciklis futár: begipszelt láb, fekvés és természetesen az ital. A történet ott folytatódott, hogy ezen a ponton a fiamnak elege lett a gipszelt lábú folyton részeg anyjából, és el is költözött a testvéréhez.
Újra rákos lettem. Fél évig nagyon durva terápiát kaptam. Egy-két ember hozott-vitt a kezelésekre, de egyébként kétségbeejtõen egyedül voltam. Gyógyítgattam magam. A korábbi olvasmányaim alapján, egészséges táplálkozás és miegymás - azt találtam ki, hogy napi egy pohár vörösbor direkt jót tesz egy rákos betegnek. Ez azokban a hónapokban több liter bort jelentett naponta. Egy rettenetté vált az életem. A napjaim abból álltak, hogy lemenjek, megvegyem, megigyam, kiheverjem. Egy pszichiáter önsegítõ csoportba akart küldeni, de nem fogadtam el a segítséget.
Vártam a halált. Betegen, részegen, kopaszon. De újra és újra felébredtem arra, hogy még mindig élek. A legmegrendítõbb az egészben, hogy a belsõ énem végignézte az egészet, és tehetetlenül szenvedett. Sok-sok hasonló éjszaka után egyszer csak arra ébredtem - akkor még nem voltam hívõ ember, ma már az vagyok -, hogy úgy látszik, valami felsõbb erõ nem enged átmenni a túlvilágra. És különben is, ha így meghalok, akkor ennek az egésznek eddig nem volt semmi értelme.
Elmentem egy önsegítõ csoportba. Sorsdöntõ fordulat volt, minden más volt, mint amire számítottam. Nem akartak tõlem semmit. Nem akarták elmagyarázni, hogy miért ne igyak, nem akarták kivenni a kezembõl a poharat. Ráadásul az õ történeteikbõl egy az egyben össze tudtam rakni az enyémet, amirõl addig azt hittem, hogy hihetetlenül egyedi és megoldhatatlan. Az elsõ összejövetel óta nem kellett innom. Kegyelmet kaptam. Ma nem iszom, és élhetõ életet élek, újra együtt a fiammal."
Wolgemuth Brigitta
