Magyar Narancs: Miből áll az alapítvány tevékenysége?
Maaike van Groenestyn: A tizenegy munkatárssal dolgozó alapítvány prostituáltak körében végez terepmunkát. Szisztematikusan járjuk az országot, és keressük a kapcsolatot a prostituáltként dolgozó nőkkel. Alapvetően felvilágosító munkát végzünk; elmondjuk, hogyan juthatnak orvosi ellátáshoz, milyen adózási szabályok vonatkoznak rájuk, és hogy a holland állam az emberkereskedelem áldozatai mellé áll. Ez azt jelenti, hogy védett házakat működtet, fellép az emberkereskedőkkel szemben, az áldozatoknak ügyvédet biztosít, illetve anyagi támogatást nyújt ahhoz, hogy megtanuljanak hollandul, és találjanak maguknak valamilyen normális munkát. Míg az ugyanezen területen tevékenykedő többi szervezet - nincs túl sok - inkább csak egy vagy néhány városra koncentrál, mi elvben az ország egész területén jelen vagyunk. Bár a gyakorlatban túl kevés pénzzel és idővel rendelkezünk ahhoz, hogy az ország távolabbi részeibe is rendszeresen eljussunk.
Fotó: Rácz Kristóf
MvG: Félig véletlenül csöppentem bele. Én eredetileg klinikai - azaz nyelvi és beszédzavarokra szakosodott - nyelvész vagyok, és mivel a barátom magyar, hosszabb ideig Budapesten éltem, közben egy évig az ELTE-n magyar nyelvészetet tanultam. Az önkormányzat keresett valakit, aki beszél magyarul, mert szeretett volna interjúkat készíttetni az Amszterdamban dolgozó magyar prostituáltakkal. Jelentkeztem, elvégeztem a feladatot, és rádöbbentem, hogy ez iszonyú fontos. Szerettem volna tenni valamit, és végül az alapítványnál kötöttem ki.
MN: Hogy fest a terepmunka a gyakorlatban?
MvG: Felszerelkezünk szórólapokkal, ajándékokkal, és így keressük a kapcsolatot a prostituáltakkal. Elbeszélgetünk velük, már ha hajlandóak szóba állni velünk. Az ajándékokat, kozmetikumokat, jegyzetfüzeteket, piperecikkeket is azért visszük, hogy könnyebben tudjunk kapcsolatot teremteni.
MN: Hányan élnek ma Hollandiában prostitúcióból?
MvG: Becslésekre vagyunk utalva, mert a prostituáltak nem kötelesek regisztráltatni magukat, és nagyon sokan dolgoznak illegálisan. Nagyságrendileg olyan 25-30 ezer körül lehetnek; 90 százalékuk nő, a maradék pedig azonos arányban férfi és transznemű. A legtöbben szexklubokban és magánházakban (45 százalék), illetve kirakatokban (20) dolgoznak, és viszonylag alacsony, körülbelül 5 százalék az utcai prostituáltak aránya. Mi 2011-ben 2300 nővel álltunk kapcsolatban.
MN: Hányan vannak köztük hollandok, és honnan jöttek a többiek?
MvG: A kirakatokban kevés a holland, annál több a kelet-európai - mindenekelőtt a magyar, a román és a bolgár -, illetve a közép-amerikai. A masszázsszalonokban sok a thai nemzetiségű, és feltehetőleg sok lehet a rejtőzködve dolgozó afrikai is, mert az emberkereskedelem áldozatai között feltűnően nagy az arányuk. A magyarok száma kiemelkedően magas. Szerintem a Hágában dolgozó prostituáltak fele magyar, Amszterdamban pedig körülbelül egyharmad lehet az arányuk, a többi várost azért nehéz megmondani, mert nagy a körforgás, sokat változtatják a helyüket.
MN: A kapcsolatfelvétel szempontjából vannak-e megfogható különbségek a nemzetiségek között?
MvG: A spanyol anyanyelvűekkel könnyű, a magyarokkal és a bolgárokkal viszont nagyon nehéz kapcsolatot létesíteni és tartani. Ez nagyrészt a stricik függvénye. A spanyol anyanyelvűeknél is vannak stricik, de mintha azok nem lennének olyan agresszívak, mint az utóbbi két nemzetiség esetében, ahol szervezett embercsempészbandák futtatják a nőket. Ezt nemcsak a vizsgálatokból tudom, hanem érzem is. A magyar nők borzasztóan félnek. Amikor beszélgetni kezdünk, már jön is a telefon, mert állandóan szemmel tartják őket. És onnan is tudható: hálózatról van szó, hogy ugyanolyan tetoválás van rajtuk, és ugyanolyan ruhákat viselnek.
MN: Mit lehet tudni az itt dolgoztatott magyar nőkről?
MvG: A többség 18 és 23 év közötti, és cigány származású. Van néhány idősebb nő, és biztosan vannak fiatalkorúak is közöttük, de ez az utóbbi bizonyíthatatlan, mert hamis papírjaik vannak, elmesélni meg nyilván nem fogják. A legtöbben Nyíregyháza környékéről jönnek, ott működik a legnagyobb embercsempész-hálózat. Bár találkoztam már volt óvónővel és fodrásszal is, korántsem ez a jellemző. A túlnyomó többségnek semmilyen szakképzettsége nincsen, és mielőtt kikerült, munkanélküli volt vagy már Magyarországon is prostituáltként dolgozott. De ezt nem önként, hanem kényszer hatására "választotta", sőt még az is előfordul, hogy valakit a saját családja ad el az emberkereskedőknek. A többségnek már van legalább egy gyermeke, akit többnyire az anyja nevel odahaza. Talán ez az egyetlen erős érzelmi kötelék az életükben. Hiányzik nekik a gyerek, amit a futtatók ki is használnak, ezzel zsarolják őket. Ha ezt vagy azt nem akarja egy lány megtenni, már jön is a fenyegetés: "Nem látod többet a gyerekedet!"
MN: Mozognak-e, élnek-e a városban? Tudják-e, hogy egyáltalán hol vannak?
MvG: Tulajdonképpen nem. Azt persze tudják, hogy mondjuk Amszterdamban vannak, de nem jelent nekik semmit. Szerintem egy sincs közülük, aki valaha járt volna a város főterén, pedig az körülbelül hárompercnyi sétára van tőlük. Többnyire ott laknak egysaroknyira a kirakattól, és a közelben lévő boltban vásárolnak. Nagyjából ennyi a mozgásterük. Szerintem messzebb nem is mehetnek, de igazából nem is kíváncsiak, mert életuntak, közömbösek, és elfogadják, hogy nekik ennyit kínál az élet. Nincsenek valódi emberi kapcsolataik, érzelmi vákuumban élnek. A külvilággal már csak azért sem tudnak érintkezni, mert hiányzik a nyelvtudásuk. Sőt, a magyartudásuk is nagyon szegényes. Az önkormányzat készíttetett egy magyar nyelvű ismertetőt, de kiderült, hogy az nyelvileg túl komplikált számukra. Talán elolvasni még el tudták, de megérteni már nem. Erre készült egy olyan, amelyet - jelekkel, képekkel - analfabétákra szabtak. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy többre mentek vele. Sokan eleve képtelenek bármire is koncentrálni, mert be vannak drogozva vagy isznak. Sajnos az is egy jellegzetességük, hogy feltűnően ápolatlanok. Sokszor épp csak smink van rajtuk, de az már nem biztos, hogy meg is mosakodtak. A magyar prostituáltak ápolatlanabbak, mint a románok vagy a bolgárok. Rettenetes az is, hogy soha nem használnak óvszert. Egyrészt mert nem fogják fel, hogy így védekezhetnek a fertőzésekkel és a terhességgel szemben - egyáltalán nem ritka, hogy valaki terhesen is a kirakatban áll -, de valószínűleg meg is van nekik tiltva. Óvszer nélkül ugyanis többet kérhetnek, illetve többet kereshetnek a stricik. Ezt nem jó kimondani, de ebben a pillanatban ők alkotják ennek a világnak a legalját.
MN: Miből ered ez a különbség? Hisz a románok és a bolgárok mögött is szervezett bandák állnak.
MvG: A magyar nőket hátrányos helyzetű régiókból, apró, isten háta mögötti falvakból szedik össze, velük odahaza sem törődött a kutya sem. A románok és a bolgárok inkább nagyvárosokból kerülnek ide. Úgy ránézésre inkább diáklányoknak tűnnek, ami vagy igaz, vagy nem, az viszont egyértelmű, hogy más társadalmi rétegekből származnak.
MN: Kik a kliensek?
MvG: Ezt nehéz pontosan megmondani. Hollandiában a kutatások szerint körülbelül háromszázezer férfi jár rendszeresen prostituáltakhoz, és minden ötödiknek életében egyszer már volt dolga velük. A magyar lányok ügyfeleiről mindössze annyit tudni, hogy az átlagnál több köztük az olyan, akinek a szemében a cigányok már tulajdonképp nem is nők, nem is emberek, hanem állatok, akiket - vagy amiket? - bármire, a szó szoros értelmében bármire lehet használni. Ezekkel a nőkkel valóban bármit meg lehet csinálni, illetve bármire hajlandók, ha azzal pénzt lehet keresni. Mindennapos, hogy a kliens ütlegeli, fojtogatja, kínozza őket. Akármi történik velük, soha senkivel szemben nem tesznek feljelentést.
MN: Úgy tűnik, mintha a magyar prostituáltak külön kategóriát jelentenének Hollandiában.
MvG: Az amszterdami vörös lámpás negyed elvben - és a gyakorlatban is - a legszebb prostituáltak gyűjtőhelye, de az a kis köz, a Molensteeg, ahol a magyarok dolgoznak, és amely az elmúlt években a Nyíregyháza nevet kapta, egész Hollandia legborzasztóbb utcája. Ott néznek ki a nők legrosszabbul, és ott kérnek a legkevesebbet. Ez irritálja is a többi prostituáltat, kifejezetten gyűlölik a magyarokat. Ők valóban külön kategóriát jelentenek: ők "a magyarok, akik elrontják a boltot", ők a "a magyarok, akik óvszer nélkül dolgoznak", "a magyarok, akik mind cigányok", "a magyarok, akik mindannyian a stricik rabszolgái". Ahol lehet, megpróbálják kiszorítani őket. Nem is könnyen találnak új helyet, és ha mégis sikerül nekik, gyakran kiutálják őket. Maguk a magyar nők is mondogatják, hogy szívesen dolgoznának másik utcában, csakhogy ahhoz "nem elég szépek".
MN: Kialakulhat-e köztetek mélyebb kapcsolat is?
MvG: Hát, nemigen. Ezek az emberek senkiben sem bíznak. Szerintem még a családtagjaikban sem. Mesélnek ők ezt-azt, de nem lehet tudni, hogy abból mi igaz és mi nem. Igazából a nevüket sem tudom, mert az általuk használt nevek, Luna, Lola, Jennifer, de még az Eszti az Anikó is munkanevek. Hiába szánom én rá az időt, jó, ha egy hónapban egyszer sikerül hosszabban is elbeszélgetnem valamelyikükkel. Már csak azért is, mert a magyaroknak minél több ügyféllel kell elmenni, és ha akarnák, sem engedhetnék meg maguknak, hogy hosszabban leálljanak velünk. Nem túl gyakran, de előfordul, hogy ők hívnak. Néha az éjszaka kellős közepén, más ugyanis az életritmusuk. Többnyire éjjel háromig dolgoznak és 11-kor kelnek.
MN: Van-e bármilyen kapcsolatod a stricikkel?
MvG: Legfeljebb annyi, hogy elsétálnak mellettünk, és odaköszönnek, hogy "Jó napot!", mert jelezni akarják: tudnak rólunk. Néha van is bennem némi félelem, mert előfordult már, hogy követtek bennünket. Csak úgy tudtunk megszabadulni tőlük, hogy beálltunk egy kamera alá. Ami biztonságérzetet ad, mert nem éri meg nekik, hogy bántsanak. A rendőrség ugyanis ismeri őket, és csak arra vár, hogy legyen valami kézzelfogható ok a fellépésre. Ha velem bármit csinálnak, azt kockáztatják, hogy lefogják őket. Ezért inkább kerülnek minket.
MN: Hogyan lehet ezt a munkát lelkileg elviselni?
MvG: Az egészen kis sikerek is sikerek, például amikor látom, hogy örömet okoz nekik, ha ismerős dolgokról beszélhetnek velem. Már az is elég, hogy én tudom, mi a Túró Rudi, a kolbász, a párizsi. Nagyon szeretnék többet is segíteni ezeken az embereken, akiket úgy kezel mindenki, mintha állatok volnának. Most például írok egy kisebb tanulmányt, hogy a magyar nők miért nem tesznek soha feljelentést. A más nemzetiségűek sem mindig rohannak a rendőrségre, de az emberkereskedelem áldozatainak legalább a fele mégis rászánja magát. A magyarok viszont soha, de soha. Találkoztam már olyanokkal, akik kiléptek, de a többségük egy idő után ismét visszakerül. Érzelmileg nagyon megvisel, amikor nem tudok segíteni. Egyszer majdnem sírtam is. Egy lányt kitett a főbérlő, mert nem fizetett. Ő kétségbeesetten magyarázta, hogy a pénz a barátjánál van, és újra meg újra próbálta hívni azt a bizonyos Ferencet. Én megpróbáltam elmagyarázni, hogy ha elmondja, hogy ez a Ferenc egy embercsempész, megoldódhat a dolog, de a nő csak zokogott, hogy nem meri megtenni, mert megölik a gyerekét. Nagyon rossz érzés volt, hogy ott álltam és tehetetlen voltam.
MN: Mi lehetne a megoldás?
MvG: A megoldásnak Magyarországról kellene kiindulnia. Első lépésben több információhoz kellene juttatni az embereket, és ki kellene építeni egy prevenciós rendszert. Kellene egy olyan hely, ahová a Magyarországra hazatérő áldozatok oltalmat találnak - én nem tudok ilyenről. Ha valaki hazamegy, csak idő kérdése, mikor kerül vissza. Kellene egy kampány a tévében és a rádióban, hogy tudatosodjon az emberkereskedelem léte. Lehetne hatékony szervezet, csak nincs rá pénz. Valószínűleg a mi szervezetünknek is hamarosan vége lesz, mert itt is elkezdődött a megszorítások időszaka. Most az itteni politikusokban feltámadt a reflex, hogy - stílszerűen - kirakatpolitikát csináljanak. Mintha azzal, hogy a felszínen látszólagos rend van, nem működne tovább a még kegyetlenebb alvilág.
