Magyar Narancs: Tévésorozatok, színházi előadások, YouTube-videók, a Comedy Central csatornahangja – melyikkel kapcsolatban ismerik vagy szólítják meg gyakrabban?
Lengyel Tamás: Két domináns figura van jelenleg az életemben, A mi kis falunk Gyurija és Magyar Csongor kormánypárti álinfluenszer, a Kormányinfó+ vezetője. Talán ezzel a kettővel azonosítanak manapság a legtöbben.
MN: Érte már atrocitás Magyar Csongor vagy a kormányt kritizáló posztjai miatt?
LT: Még nem fordult elő ilyen, de kifejezetten tartok tőle, és lélekben készülök is erre. Annyira pengeélen táncol ma a közhangulat Magyarországon, hogy néha úgy érzem, csak idő kérdése, hogy élőben is belém álljanak. Az emberek egyre kevésbé tudják kontrollálni az érzéseiket, a tények egyszerűen nem hatnak rájuk, csak hitrendszerek feszülnek egymásnak. Most utaztam volna Erdélybe egy ötnapos turnéra az apasággal foglalkozó Kitolás című önálló estemmel. Olyan nagyszámú, elképesztően gyűlölködő és fenyegető üzenetet kaptam, hogy komoly félelemérzet alakult ki bennem. Az oldalamon igyekszem a propagandadömping ellen menni, felhívni a figyelmet a hazugságokra, csúsztatásokra, és emiatt nagyon durván kezdtek el beszélni velem. Olyan diszkomfortérzet alakult ki bennem, hogy úgy döntöttem, hülye vagyok, ha kiteszem magam ennek, és inkább visszaléptem.
MN: Zavarja, amikor azzal támadják, hogy egy művész ne politizáljon?
LT: Kedvenc mondásom, hogy a politikai közöny nem más, mint erkölcsi romlottság, hiszen a politikailag elfogulatlanok erkölcsileg gyanúsak. Épp ezért zavar például Szente Vajk esete is. Őt a mostani rendszer egy kormányzati döntéssel repítette az Erkel Színház igazgatói székébe – ilyen helyzetben nem lehet azt mondani, hogy ő nem politizál, hiszen épp azért lett ő az igazgató, mert nem fogalmaz meg kritikát a kormányzó pártról. Bár lehet, hogy neki rendben van, hogy a gyülekezési jogot korlátozzák, vagy a pedofíliával összemossák a homoszexualitást. Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál. A hallgatás igenis politizálás! Amikor pedig erre felhívom a figyelmet, megkapom, hogy biztos savanyú a szőlő. Én nem azt sajnálom, hogy egy fiatal, tehetséges ember odakerült egy színház élére. Még csak azt sem kérdőjelezem meg, hogy szükség van egy ilyen típusú zenés színházra. Csak arra mutattam rá, hogy nem igazságos, hogy a függetlenek támogatását minimálisra csökkentik, az Erkel pedig 9 milliárdot kap az első három évére. Miközben a társadalmilag érzékeny és kritikus hangvételű témákat, amelyekre az embereknek, azt látom, hogy szükségük van ahhoz, hogy józanok tudjanak maradni, egyedül a független színházak és sajtó, vagy épp a civil szervezetek jelenítik meg. Akik támogatás helyett csak támadást kapnak.
MN: Többször felhívta már a figyelmet bejegyzéseiben a politikai oldalak közötti árkokra. A magánéletében gyakran szembesül ezzel?
LT: A család egy része, ha jól gondolom, fideszes. Külön nem beszélünk erről, de látom a hűtőmágnest. Ettől függetlenül a hétköznapi kommunikációnkban, az egymás felé irányuló szeretetben és tiszteletben semmiféle gondot nem okoz mindez. Tudatosan kerüljük a politikát.
MN: És mi a helyzet a szakmában? Vannak fideszes, tiszás barátai, kollégái is?
LT: Persze. Egy olyan társulat, mint amilyen a Loupe, nem ideológiai alapon szerveződik, az adott szerepekre megtaláljuk a legalkalmasabb személyt. Egy forgatáson sokkal nagyobb a merítés, sokféle emberrel találkozom, de az egy koncentrált munka, nem a vita terepe. Ha két, eltérő elveket valló ember együtt dolgozik, inkább az a jellemző, hogy kerüljük a konfliktust. Inkább valami másról beszélünk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
