Magyar Narancs: Júniusban volt a Sediánszky Nóra által írt és rendezett előadás munkabemutatója. Ez egy kétszereplős előadás, amelyben mindketten több szerepet is játszotok. Hogyan alakult a munkafolyamat?
Kovács Krisztián: Kevés olyan próba volt, ahol mindketten részt tudtunk venni, ezért nagy volt az ijedtség, és érdekes volt megtapasztalni azt is, hogy az előadás alatt kiszáradt a szám. Ilyesmi már nagyon régóta nem történt velem. Nóri már április végétől próbálta a szöveget a fejembe verni, mert a szövegtanulással mindig is gondjaim voltak. Ha megérem, idős koromra lehet, hogy én leszek az a színész, aki összevissza beszél mindenféle hülyeséget a színpadon. Mindenesetre kicsit elhamarkodottnak éreztem a nyilvános munkabemutatót, miközben tudom, hogy valamit ki kellett sajtolni magunkból, hogy ősszel, amikor a Vallai Kertben újra elővesszük, már legyen valami tapasztalatunk róla.
MN: Olyan típus vagy, akinek hosszabb időre van szüksége egy szerep megformálásához?
KK: Igen, de Kecskeméten A kutyatartó lányt például huszonegy nap alatt próbáltuk be, és azt mégsem éreztem rövid időnek. Mostanra jutottam el oda, hogy amikor megkapok egy szerepet vagy elmegyek egy-egy castingra, nem az jut eszembe először, hogy ezt valaki másnak kellene eljátszania, hanem azt, hogy a magam módján és tempójában én is meg tudom csinálni. Olyan vagyok, mint egy hüllő, amely mozdulatlanul fekszik a napon egy kövön, azt hiszed, nem is él, aztán egyszer csak kilő. Annak ellenére, hogy össztársadalmilag pontosan tudom, hogy tragédia volt, én ajándéknak éltem meg a Covidot is. Húsz éve csinálok színházat, és mondhatnám, hogy ki vagyok égve, de nem lenne igaz, mert már a kiégésen is túl vagyok. Már vagyok annyira magabiztos, hogy tudom, akkor is megcsinálom, ha szorít az idő, vagy minden összedől körülöttem és bennem.
MN: Hogyan kerültél a Nézőművészeti Kft.-be?
KK: Gyulay Esztert és Pepét – Scherer Pétert – már ismertem a Bárkából, aztán a Színmű után Forgács Péter, aki a segédtanárunk volt, rendezett az Új Színházban, ahová leszerződtettek. Ott találkoztam újra Eszterrel. Akkor már létezett a Nézőművészeti Kft., Pepe pedig addigra nagyon benne volt az ifjúsági-tantermi műfajban, én pedig már eljöttem az Új Színházból. Egy civillel készülő drogprevenciós előadásról gondolkodtak, de amikor a Király utcában leültünk egy padra és elkezdtünk beszélgetni, azt mondtam – és ilyen ritkán szokott előfordulni velem –, hogy higgyétek el, ezt velem kell megcsinálnotok. Az előadás végül 2010 decemberében debütált, ez volt A gyáva, amely 550-et meghaladó számú előadást élt meg tavaly júniusig. 2011-ben, a 33. születésnapomon kaptam egy plakettet, hogy most már én is a Kft.-hez tartozom.
MN: Hogyan látod a jövődet, mindig színész leszel?
KK: Nem gondolkodom ezen. Bármikor abba tudom hagyni, ha úgy hozza az élet, és nem fogok azon nyünnyögni, hogy nincs. De semmi máshoz nem értek. Azt gondolom, hogy ha egy másik szakmát csinálnék, akkor abban lennék néhány aspektusból fura.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
