Az online médiumhoz alakították át a korábban a Trafó színpadán látható Kutyaportéka című előadást. A riport- és dogmafilmes eszközökkel újraalkotott változatot Barcsai Bálint rendezte. A darab szerzőjével, Gábor Sárával beszélgettünk az előadás péntek esti online bemutatója kapcsán.
Magyar Narancs: Miért és miképp kellett átalakítani az előadást?
Gábor Sára: Feljöttünk a föld alól – azaz a Klubból bekerült az előadás a Trafó nagyszínpadára. Ez persze ideiglenes és praktikus, filmes okai vannak, meg az az egyedülálló helyzet, hogy üresen áll ez a csodálatos tér. Illetve mivel ez egy dokumentarista előadás – azaz a színészekkel, stábtagokkal közös terepmunka volt a fiktív történet alapja – szerettük volna a riportfilmes hatást erősíteni. Ehhez találta ki Barcsai Bálint, aki az előadás rendezője és végzett filmrendező, hogy dogmafilmes hagyományokat követve, kézikamerával dolgozzunk, és az operatőr, Nyoszoli Ákos a szereplők között mászkálva vegye fel a jeleneteket. A nézők felé intézett kiszólásokat, amelyek idézetek a beszélgetésekből, külön felvett interjúhelyzetként játsszuk be, ezzel erősítve a kutatás és a kutatók jelenlétét érzet-szinten.
MN: Hogyan működtetek együtt Barcsai Bálinttal?
GS: Bálinttal négy éve dolgoztunk együtt először, a Bánki-tóra készített Izland-Magyarország-előadáson, amelyben csak online talált szövegeket használtunk – a virtuális tér, úgy tűnik, kísér(t) minket. Majd közösen tartottunk színházi foglalkozásokat a Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Iskolában a Petőfi Irodalmi Múzeum múzeumpedagógiai programjának keretében. Amikor négy éve, végzős dramaturg hallgatóként pályáztam a Kutyaportéka koncepciójával a TITÁNIUM-ra, akkor egyértelmű volt, hogy őt kérem fel rendezőnek. Két éve kutattunk, egy éve mutattuk be és most készül belőle online verzió. Úgyhogy mondhatni, összeszoktunk.
MN: Ez a mostani online variáció lényegében az eredeti színházi előadás újrarendezése?
GS: Inkább átültetés, kísérletezés a színházi előadásban rejlő filmes lehetőségekkel. Mi is kíváncsiak vagyunk, mit ad ki. A legnagyobb előnye mindenképp az, hogy a kamerával beléphet a néző a térbe, és közelről láthatja a színészeket: Szabó Zolát, Hartai Petrát, Martinkovics Mátét, Messaoudi Eminát és hegedűjével karöltve Horváth Dániel Dudut. Amúgy voltak már a koronavírustól függetlenül is, filmes terveink az előadással. Szerettük volna elvinni olyan hátrányos helyzetű településekre, ahol az ott élők hasonló problémákkal küzdenek, mint a darabbéli kisvárosban. És az előadás utáni foglalkozást, beszélgetést rögzítve, összevágva a történettel, készíteni egy komplexebb fikciós dokumentumfilmet. A vágy nem múlt el, főleg arra vonatkozóan, hogy az előadást utaztassuk, de a jelen helyzetben ez nem kivitelezhető. Ezen kívül tévéfilmes adaptáción is gondolkodtunk.
MN: A Kutyaportéka szociológiai kutatásból készült etnodráma. Mit jelent a te definíciód szerint, hogy etnodráma?
GS: Az etnodrámáról a Saját Színház tanulmánykötetében olvastam először, egy Johnny Saldaña nevű amerikai teoretikus és színházcsináló szövegében. Az etnográfiából és a drámából képzett mozaikszó. A műfaj lényege, hogy a darab művészeti produktum, de ennek bizonyos százaléka valódi kutatáson, interjúkon alapul. A Kutyaportéka egy első kísérlet ezzel a módszerrel. Nagyrésze egy kelet-magyarországi kisvárosban a kutatás során megismert figurákból és az ő szövegeikből van összegyúrva. De nem verbatim, azaz szóról szóra történő lejegyzése az interjúknak, ennél kötetlenebb, játékosabb forma.
MN: Miért épp ezt a módját választottad anno a darabírásnak, az előadáscsinálásnak?
GS: Miközben jogos az igény arra, hogy a színház reflektáljon a társadalmi problémákra, nem születnek ilyen mennyiségben drámák. Erre a hiányra reagált a PanoDráma kilenc éve a Szóról szóra című előadásukkal, ami az említett verbatim technikát alkalmazva foglalkozott a roma gyilkosságokkal. Más úton, „expertek”, civilek bevonásával dolgozik Boross Martin, aki például az Örkény Színházban bemutatott előadásában, a Kiváló dolgozókban, ahol szociális és egyészségügyi területen dolgozó szakértők lépnek fel a színpadra. A Kutyaportéka is ebben az irányban keresgél, de mivel én dramaturgként inkább írói oldalról tudtam megközelíteni a kérdéskört – az érdekelt, az otthonosabb – emiatt indultam el a dokumentum és a fikció kombinálása felől.
MN: Hogy nézett ki mindehhez a terepmunka?
GS: Bazsalya Balázs szociológussal kiválasztottunk egy települést Kelet-Magyarországon, de amikor mentünk előkészíteni a terepet – két héttel a kutatás előtt –, kiderült, hogy nincs szabad szálláshely, mert esküvőkre lefoglaltak mindent. Balázs gyorsan keresett egy másik megfelelő adottságokkal rendelkező kisvárost – erre voltak különböző szempontjaink – végül ide utaztunk el csapatostul. Balázs segített tisztázni az alapszabályokat, illetve tájékozódni a kényes helyzetekben. Reggel kiosztottuk, ki kivel beszél, este pedig megbeszéltük egymással a nap történéseit. Jártunk házról házra, emberről emberre, és szívtuk be a sztorikat. Tömény volt. Egyrészt erős csapatot kovácsolt, másrészt közös színházi nyelvet biztosított: mindenki tudta, hogy miről fog beszélni a színpadon, hiszen ott volt, látta. Olyan, mintha el lehetne utazni Helsingörbe Hamlettel interjúzni. Mondjuk, lehet, hogy lelombozó élmény lenne.
MN: Hogyan foglalnád össze, miről szól az előadás?
GS: Egy napról. Egy roma családról. Egy magyarországi kisvárosban. Arról, hogy a létminimum magas léc. Hogy a segítségkérés a legritkább esetben vezet segítségnyújtáshoz. Hogy az intézmények kicsorbultak, a képviselőik legfeljebb önmagukat képviselik, de a kísértés – értsd: herbál és pia – mindig szolgálatkész.
A Kutyaportéka című előadás online variációja megtekinthető december 18-án a Trafó felületén.
