Vitéz László és afrikai unokatestvére, a barna képű Batu-tá sok mindenben hasonlítanak. Például mindkettőnek piros sipkája van, és mindkettő szeret jó nagyokat ráhúzni az okvetetlenkedők fejére. Csak míg az előbbi palacsintasütővel, az utóbbi jó nagy husánggal. Lényeges különbség az is, hogy Batu-tá akkor akasztja össze a bajszát az oroszlánnal és az ördöggel, azaz Csontifejjel, amikor arra vállalkozik, hogy vizet szerez. Ami ugye elég nagy kaland tud lenni Afrikában, míg a nézőtéren ülő gyerekek, ahogy erre Batu-tá is rámutat, csak kinyitják a csapot.
És amikor azzal szembesül, hogy már a legtávolabbi kút is kiszáradt, elhatározza, hogy hajóra száll, és elutazik a tengeren túlra, ahol sokkal könnyebb megszerezni a napi betevőt. Ám a nagyvárosban sorompó állja útját. Aztán végül bejut, de gonosz munkaadója be akarja csapni, nem akarja kifizetni a bérét… Veszélyesen hangzik, ugye? Döbbenetes megtapasztalni, hogy az óvodásoknak szóló, nem túl NER-kompatibilis előadás a felnőtteket össze-összerezzenti, míg a gyerekek önfeledten kacagnak azon, hogy Batu-tá jól kupán vágja és lehúzza a vécén a Csontifejt. Egy olyan országban élünk, ahol ez a mese egyáltalán nem ártatlannak, hanem ideologikusnak hat.
Batu-tá megidézi Vitéz László szellemét, és ez az idegen kultúrák iránt érzékenyítő verzió is – Kovács Géza rendezése és Barna Zsombor alakítása – megszólítja a gyerekeket. Bár ez az „afrikai unokatestvér” olykor túlságosan kiszolgáltatottnak és mulyának tűnik. Lehetne sokkal virulensebb, kirobbanóbb, olyan, aki önmaga, és nem csak szerencsétlen helyzete miatt érdemli meg, hogy megmeneküljön.
Budapest Bábszínház, november 9.
