Bábszínház

Batu-tá kalandjai

Színház

Vitéz László és afrikai unokatestvére, a barna képű Batu-tá sok mindenben hasonlítanak. Például mindkettőnek piros sipkája van, és mindkettő szeret jó nagyokat ráhúzni az okvetetlenkedők fejére. Csak míg az előbbi palacsintasütővel, az utóbbi jó nagy husánggal. Lényeges különbség az is, hogy Batu-tá akkor akasztja össze a bajszát az oroszlánnal és az ördöggel, azaz Csontifejjel, amikor arra vállalkozik, hogy vizet szerez. Ami ugye elég nagy kaland tud lenni Afrikában, míg a nézőtéren ülő gyerekek, ahogy erre Batu-tá is rámutat, csak kinyitják a csapot.

És amikor azzal szembesül, hogy már a legtávolabbi kút is kiszáradt, elhatározza, hogy hajóra száll, és elutazik a tengeren túlra, ahol sokkal könnyebb megszerezni a napi betevőt. Ám a nagyvárosban sorompó állja útját. Aztán végül bejut, de gonosz munkaadója be akarja csapni, nem akarja kifizetni a bérét… Veszélyesen hangzik, ugye? Döbbenetes megtapasztalni, hogy az óvodásoknak szóló, nem túl NER-kompatibilis előadás a felnőtteket össze-összerezzenti, míg a gyerekek önfeledten kacagnak azon, hogy Batu-tá jól kupán vágja és lehúzza a vécén a Csontifejt. Egy olyan országban élünk, ahol ez a mese egyáltalán nem ártatlannak, hanem ideologikusnak hat.

Batu-tá megidézi Vitéz László szellemét, és ez az idegen kultú­rák iránt érzékenyítő verzió is – Kovács Géza rendezése és Barna Zsombor alakítása – megszólítja a gyerekeket. Bár ez az „afrikai unokatestvér” olykor túlságosan kiszolgáltatottnak és mulyának tűnik. Lehetne sokkal virulensebb, kirobbanóbb, olyan, aki önmaga, és nem csak szerencsétlen helyzete miatt érdemli meg, hogy megmeneküljön.

Budapest Bábszínház, november 9.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.