A néző figyeli csendben a színpadot, és vagy megtörténik a varázslat, vagy nem. Ha igen, akkor úgy kezdi el érzékelni, amit lát, mint egy költeményt, alámerül a testnyelvben, élvezi, ahogy egyre beljebb kerül a koreográfia szövetébe. Ha nem, akkor rossz estéje volt. A marokkói származású francia koreográfus, Emanuel Gat esetében viszont csaknem biztosra mehetünk. Jól képzett táncosok, eszelős koncepció. Úgy építi fel az előadást, mint egy free dzsessz koncertet.
A tíz táncos egy változó erősségű fénnyel megvilágított négyzetben mozog, van, hogy léhán kifutnak belőle a láthatatlanba, felborítva ezzel alapvető színpadi szabályokat. Végig a színen vannak, és amikor csak állnak, akkor is erős a jelenlétük, figyelik egymást, tekintetükkel alakítják a soron következő etűdöt, beleszólnak, elindítanak egy-egy újabb mozdulatfutamot. Hol szoborcsoportba merevednek, hol feszülten figyelő, veszélyeztetett vad csordaként viselkednek, hirtelen reagálva minden egyes változásra. Futnak és táncolnak, atlétikusak és artisztikusak egyszerre.
Az előadás Thelonious Monk 1957-es dzsesszalbumáról kapta a nevét, de arról nem hangzanak el részletek. Ravasz, végtelenül finom, hangulati utalásokkal teli, sokrétű előadás ez Gat és Schubert zenéjére, valamint nagy csöndekre komponálva. A vége sem egy vulkán robbanása, hanem elhaló zihálás, aztán a lassan ocsúdó közönség egyre erősödő tapsvihara.
Trafó, április 29.
