"Megjelenésekor szokatlan frissesség, erő, lendület önti el a színpadot" - jegyezte fel a Belvárosi Színházba kirendelt kritikus 1946-ban, amikor a gyomai születésű (eredetileg Krampnernek keresztelt) Kállai Ferenc Rómeóként a színre lépett. Bárdos Artúr, a mára színháztörténeti szócikké fakult legendás igazgató fedezte és ruházta fel a vékonydongájú fiatalembert, aki félreismerhetetlen emberi hamvasságával, még éppen csak formálódó, de már ekkor reményteljes orgánumával és vonzó kiállásával egyhamar a háború utáni színésznemzedék egyik nagy ígéretévé vált. A partnernőibe rendre beleszerelmesedő színész 1948-ban a Nemzeti Színház tagja lett, s mint snájdig Noszty Feri már itt kapta meg az idős Somlay Artúrtól az alkatához nagyon is illő jó tanácsot: "Ne játssz, fiam, hanem élj!" S Kállai szorgalmasan élte is a szerepeit, a Moliére-darabok kevéssé hálás szerelmes ifjait, s az Othellóban nem a velencei mórt, csak Rodrigót, majd a kedves-léha Cassiót. Ez utóbbi szerepet már éppenséggel Bessenyei árnyékában adta, hiszen társulati tagságának első évtizedében Kállai Ferenc a kisebbik Feri volt a színészóriásokkal és pártos trónkövetelőkkel telezsúfolt Nemzetiben. Kezdetben a filmgyártás is csak a színész ifjonti üdeségére épített: az 1952-es kerámiagyártási agitka, az Első fecskék szerelmi úton öntudatosodó Patak Pistája a nyílt tekintet, a derűsen könnyed játék, s persze újfent a partnernő iránt táplált romantikus érzések hiánytalan leltárát mutatja. A még bőven szívdöglesztő, fiatal Kállai a karakterfigurák felé mozdulva tört ki a fenyegető skatulyából: a 2x2 néha 5 esetlen, méla Lajoskája éppúgy elütött az alkat sugallta szereptípustól, akárcsak a Martinovicsékat feladó, intrikus, hiú és egyszersmind roppant tehetséges Sehy színész alakja (A császár parancsára).
A korral járó átalakulás - a politikai éppúgy, mint a fizikai - idővel ugyancsak Kállai segítségére jött: a sematikus darabok és a lengeteg szerelmes szerepek helyét a töprengő, önemésztő vagy épp indulatos figurák vették át, a már Rómeóként is egyfajta elő-Hamletnek tetsző színész látványosan kamatoztatni kezdte intellektualitását. "Én nem vagyok úgynevezett 'egyéniség'" - nyilatkozta több ízben, s lényének "hétköznapiságát" egymástól jócskán különböző szerepekben fordította előnyére: a Katonazene gyilkos tisztje és a Kár a benzinért komikusan dühösködő színészférje éppúgy egészen távoli pontokat jelez, akárcsak színpadon a kísérleti Coriolanus vagy a Villámfénynél vidéki magyar Hamletje.
Kállai a hatvanas évek végére szinte észrevétlenül nőtt ki a remek színészek akkortájt igencsak népes derékhadából, s vált félreismerhetetlenül nagy művésszé. Bevett eszközei, orgánumának kitelt szépsége vagy épp hangerőt emelő indulatrohamai hitelesített stílussá álltak össze, amelynek utóbb a vértolulástól elliluló ábrázat is főelemévé lett. Alakítások sora épült erre az orvosilag már-már aggasztó, ám egyszersmind zsigerileg hatásos effektusra: a Döglött aknák gutaütéses bukott kádere csakúgy ebből nyerte erejét, akár a megalázott és megszomorított Orgon, Tartuffe sokkban hebegő balekja.
Az utókor kedveli a leegyszerűsítéseket, az egyetlen emblematikus szerepre fókuszáló emlékképeket, s úgy lehet, e lap hasábjain nem is tűnne éppenséggel indokolatlannak Pelikán József gátőr jámboran aggodalmas, műfogsorral groteszkké változtatott arcvonásait felidéznünk A tanúból. Ám Kállai Ferenc számára filmszínészi pályafutásának csúcsát egy másik, lírai hangvételű alakítás jelentette: Ivicz István, a pék és hétvégi futballbíró figurája az 1976-os Szépek és bolondok című moziból. A szemérem, a begombolkozottság mögé rejtőző szeretetvágy, s a magányában is megnemesedő emberi tartás sommáját adja ez a Szász Péter által Kállai testére írt filmalak, s kevesebb szívhanggal, de ugyane tartás, s az erős emberekre kirótt magány jellemezte színpadi megdicsőülését is dr. Stockmann szerepében (Ibsen: A nép ellensége).
Színészi működésének utolsó évtizedeiben művészi nagysága mondhatni elszakadt az aktuális produkcióktól: a Nemzeti Színház hosszan tartó bús hanyatlása éppúgy nem csorbította emberi és színészi integritását, aminthogy nem érintette azt képviselősködésének pár esztendős intermezzója sem. A sokszor inkább csak üres formulaként hajlítgatott közszeretet Kállai körül kitapintható valóság volt, melyhez az utolsó években már nem revelatív színészi alakítások, hanem az idős férfi megejtően okos megnyilatkozásai szolgáltattak újabb tápot. Ha a mondatok olykor már összekuszálódtak is, a beszélőből kiáradó jóság és emberi tisztesség sosem tévesztett hatást. Mi tagadás, merőben korszerűtlen érzés volt Kállai Ferenc szavait hallgatni, de hát kit érdekelt olyankor az a fene korszerűség?
