"Azt gondolják, koldulni jövök"

Nyári Oszkár színész, a Karaván Művészeti Alapítvány vezetője

  • Sisso
  • 2011. január 6.

Színház

Színész, filmkészítő, színházi pedagógus, valamint a roma fiatalok integrációját segítő színházi társulat, a Karaván Művészeti Alapítvány motorja is. Tavaly volt tíz éve, hogy elindult a Karaván mint nonprofit színházi stúdió és előadásokat létrehozó, állandó játszóhellyel nem rendelkező műhely. Ennek apropóján beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Mióta akartál színész lenni?

Nyári Oszkár: Gyerekkoromtól fogva nem igazán színész akartam lenni, inkább a színházcsinálás, a közösségteremtés érdekelt. A barátaimat, osztálytársaimat mániákusan beszéltem rá a színházazásra, de abban a kellékkészítéstől a színjátszásig minden benne volt. Jó amatőr lett volna belőlem, egy kultúrával foglalkozó valaki, ám felvettek a főiskolára a harmadik próbálkozásra, 1992-ben. A veszprémi színházban voltam előtte segédszínész, mert Kapás Dezső hívott oda. Az akkori végzős főiskolai osztály vizsgaelőadásában kaptam egy kis szerepet. Meghatározó élmény volt a Bűn és bűnhődésben egy epizódszerepet játszani, amit az Ódry Színpadon, a színművészeti színpadán is többször előadtunk. A sorsom úgy alakult, hogy nem is kerülhettem volna el a színházat. Ebben az a jó, hogy a közösséget közös alkotásra lehet inspirálni, a színházat pedig - sok minden mellett - arra is lehet használni, hogy közösséget teremtsünk a segítségével.

MN: Számított a felvételinél és később a szerepeid szempontjából, hogy roma származású vagy?

NYO: Úgy érzem, tehetséges állapotban voltam akkor, amikor felvételiztem. A félelmeimről árulkodik, hogy senkinek nem beszéltem a tervemről. Persze mindenki tudta. Számított a családom is, amely nagyon különös család. Az apám muzsikus, prímás, akinek azért előadó-művészi engedélye volt, az anyukámat pedig különcnek tartották, aki mindig eggyel igényesebb volt annál, hogy csak úgy elfogadjon dolgokat. A bátyám kitűnő tanuló volt és etalon, nekem őt kellett követni, abszolút elméleti ember. Nem olyannak tűnik, mint egy első generációs értelmiségi família, közben meg mégis az. Azzal, hogy roma vagyok, és ez hátrány lehet, nem nagyon foglalkoztam. A színművészetin a helyzetgyakorlatok során eljátszottam az összes roma sztereotípiát, aztán egyszer Huszti Péter tanár úr megkérdezte: ne haragudj, Oszikám, téged értek ilyen hátrányos megkülönböztetések életed során? Mondtam, hogy nem igazán. Erre megkért, hogy hagyjam már el ezeket a cigányos helyzetgyakorlatokat. Ha azt mondanám, hogy nem zavart, nem mondanék igazat, de görcsös sem voltam tőle. Csak ott volt bennem inkább.

MN: Később, a pályád során sem ítéltek meg a származásod alapján?

NYO: Hát, mégiscsak a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatában játszom 1996 óta, Babarczy tanár úr meghívására. Érdekes, hogy mindig inkább a környezetem aggódott a származásom miatt, és nem én. A várossal ott inkább a színpadról találkoztam, jó ideig burokban voltam, egy színházi közösségben, ahol főként szakmai dolgokról beszélgettünk. Nyilván mindenki tudta, és látta, hogy van ez a huszonéves cigány fiú, és persze ennek megfelelően is kaptam szerepeket. Eljátszottam Kormos Józsi prímást, a fehér egeret a Diótörőben, Crooksot, a néger lovászt az Egerek és emberekben, ugyanakkor játszottam angol lordot, római hadvezért is. Sőt volt olyan is, az első évben, hogy a Babarczy tanár úr azt mondta, nem tud megmenteni attól, hogy magyar dzsentrit játsszak. Így alakítottam ifjú Nagy Istvánt Bródy Sándor A tanítónőjében. Egyáltalán nem tartottam attól, hogy nem leszek ebben a szerepben hiteles. Azon mindig többet rágódtam, ha egy új barátnő bemutatott a szüleinek, hogy vajon majd mit fognak szólni hozzám. A Karaván társulatnak pont ez a lényege, hogy a színház játékszabályai szerint elfogadja-e a színészeinket a közönség. Ezért vállaltam el a Roma Mikulás-projektet is (a rasszizmus elleni kampány részeként készült 2002-es reklámfilm - Sisso). Amíg a Mikulás jelmezben van, addig oké, minden a legnagyobb rendben, de amint kiderül, hogy ki van a jelmez mögött, akkor már - finoman szólva - jócskán akadnak fenntartások. Azért ez vicc. Engem körülbelül nyolcéves korom óta az izgat, hogy mi a mese igazsága. Hogy hogyan van az, hogy a mesében minden tett és érték egyértelmű megítélés alá esik. Minden működik mindenkinek, a valóságban meg nem. Nekem ez döbbenetes volt akkor is, most is. Szeretem ezt a két dimenziót szembesíteni egymással az alkotásaimban, ha próbálok vagy színészmesterség-foglalkozást tartok.

MN: Hogyan jutott eszedbe a Karaván megalapítása?

NYO: Meguntam, hogy mindig csak nyáron tartunk tábort tehetséges roma fiataloknak, gyerekeknek. Közösségteremtő színházat akartam csinálni velük, és az akkori Piccolo Színházban - azóta újra Pinceszínház - adódott lehetőség erre. Vasárnaponként órákat tartottam, aztán szombaton is. Tóth Géza kollégámat elhívtam tanítani, és két év alapozást követően nagy sikerrel rendezte meg a Minden egér szereti a sajtot című mesét. Eredetileg vizsgaelőadásnak készült, amiből több mint 100 előadást játszottunk. Igazából nem voltunk hivatalos iskola sosem, inkább egy civil színházi, művészeti műhelyt akartunk alapítani. Valójában nem színészeket akartunk kinevelni, hanem egészségesen, nyitottan gondolkodó fiatalokat, akik megállják majd a helyüket a munkahelyen, a főiskolán, a családban, de a hívószó mégis az volt, hogy színházban, filmben lehet játszani, színésznek lehet lenni. Azoknak a gyerekeknek, akik kitartónak és tehetségesnek bizonyultak, segítettünk felkészülni a színművészeti felvételi vizsgájára. Egyébként két hallgatónk - aki gyerekkorában lett a Karaván hallgatója - azóta már hivatásos színész. A Karaván nem iskola, nem művház, nem költségvetési finanszírozású intézmény, nem egy projekt, amit az íróasztalnál találtak ki. Ez egy valós igényre épülő kezdeményezés, amit a szükség hívott életre és civil kurázsi tart fenn - na meg persze a támogatóink. Időközben besorolt színházzá nőttük ki magunkat, de ugyanúgy, mint tíz évvel ezelőtt, küzdenünk kell a fennmaradásért, a játszóhelyért, a tehetséges gyerekekért, fiatalokért. Nagyon nagy energiát kíván a Karaván életben tartása. A tehetségeket nem csak felkutatnunk, felfedeznünk kell, hanem megtartani, inspirálni is őket, és lehetőséget, utat kínálni számukra.

MN: Nektek, gondolom, olykor egészen másféle problémákkal is szembe kell néznetek, mint az úgymond hagyományos színiiskoláknak.

NYO: Van egy előadásom, a Hétköznapi show. Egy 18 éves roma fiatalember viszontagságos bukdácsolását követi végig Budapesten. A főhős elindul, hogy leküzdje a rá váró feladatokat, de hamar kiderül, hogy el fog bukni. Amikor próbáltuk ezt a darabot, sokat nevettünk az improvizációkon, a szituációk abszurditásán. Öniróniával kezeltük a legdurvább, legfájóbb helyzeteket is. De a kegyetlen valóság folyton beszűrődött a próbákra, és kesernyéssé tett néhány pillanatot. Az egyik fiatal színész gyakran kéredzkedett el próbáról, azzal az indokkal, hogy dolgoznia kell. Ha nem tudja fizetni az albérletét, akkor ellehetetlenedik, vissza kell utaznia vidékre, és abba kell hagynia a Karavánt. Éjjelente kamiont pakolt. A sors iróniája, hogy ő játszotta azt, aki a darab főhősének éjjeli kamionpakolási munkaajánlatot tesz. Ez egyszerre ironikus és csapdahelyzet is. Ha nem engedem el, azzal is ártok neki, ha pedig elengedem, akkor nem jön létre a produkció, amely - többek között - éppen ezt az abszurditást boncolgatja.

MN: Mik az alapvető módszereitek?

NYO: Színpadi mozgást, színpadi beszédet, hangképzést és színészmesterséget tanítunk a növendékeinknek. Mégis: ennyi idő után biztosan állíthatom, hogy a rendszeresség, a következetes és egymásra épülő órák a legfontosabbak. A növendékek nálunk mindent meg tudnak beszélni a tanárokkal és a pedagógiai vezetővel. Ez a közvetlen hang mindig is jellemző volt a Karavánra. Persze nagyon nagy vonzerő az is, hogy előadásokat hozunk létre, és rendszeresen játszunk a Pinceszínház színpadán.

MN: Hogy látod, mennyit sikerült megvalósítani a kezdeti elképzelésekből?

NYO: Végül is, visszatekintve a Karaván tíz évére, leszögezhetjük, hogy a sok kis sikertörténet és nagy csoda ellenére a Karaván nem tudott olyan naggyá és eredményessé lenni, mint amilyenre ennek a társadalomnak szüksége lenne. Pedig a munkatársaim is és én is minden tőlünk telhetőt elkövettünk ezért és odaadtunk az ügynek. Tíz év szinte összes hétvégéjét és ugyanennyi ingázást Kaposvár és Budapest között. Most úgy érzem, hogy talán túl nagy áldozat volt. Nagyon fájdalmas azt érezni, hogy másként néznek rám kaposvári színészként, és másként a Karaván vezetőjeként. Előbbi esetben, ha felismernek, rám mosolyognak, autogramot kérnek, utóbbi esetben, ha megjelenek valahol, rögtön azt gondolják, koldulni jövök, de minimum kérni akarok valamit. Kicsit fáj, hogy még mindig itt tartunk. A Karaván többszörösen hátrányos helyzetű: egy hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok művészeti képzésével foglalkozó roma civil szervezet - ráadásul színház. A látványos sikerek ellenére a jövője bizonytalan, és csak reménykedni lehet a pozitív változásban.

MN: Elég keserű összegzés.

NYO: A Karavánnal nagyon komoly sikertelenségérzésem van, mert bár azt gondolom, hogy egyedülálló, ma sincs sajnos tudomásul véve a létezése. Nem egy minisztériumban vagy önkormányzati irodában született meg a létrehozásának ötlete. Közép-Európában biztosan nem találkoztam még olyan színházzal, ahol rendszeresen együtt játszanak roma és nem roma fiatalok, és a hivatásos művésztanárok is szívesen dolgoznak velük együtt, és partnernek tekintik egymást. Előadásainkat nem roma vagy kisebbségi színházként hirdetjük meg, hiszen kereslet van a "mezei" színházba járó közönség részéről is. Azért akad sikertörténet is bőven. Például azok közül a gyerekek közül, akiket először felvettem, csupán egy diák nem lett főiskolás. Vagy például, hogy a Karaván előadásainak nézettsége 96-ban 99 százalékos volt. Abban az évben körülbelül huszonöt előadásunk volt. Az első generáció, amellyel nagyon tudtunk foglalkozni, megtapasztalhatta, hogy rendszeres, szorgalmas munkával komoly sikereket lehet elérni. A fájdalom azért van, mert a befektetett nagy energiák ellenére nem indulnak be a folyamatok. Nincs folytatás. A Karavánt tíz éve inkubátorban óvjuk, neveljük. Arra gondolok, hogy a Karavánt tulajdonképpen idő előtt hoztuk létre, koraszülött. Konkrétan rossz történeteink azonban nincsenek, vagyis nem tudok róla, hogy valamelyik tanítvány nagyon lecsúszott volna, drogelvonóra, börtönbe került volna. Ha nem is lettek színészek a diákok, finomult az ízlésük, a gondolkodásuk, a tanulási és munkalehetőségeik, s remélem, ezáltal az életkörülményeik is.

MN: Hogy látod most az alapítvány jövőjét?

NYO: Ha így, a mostani körülmények között kellene végigcsinálni a következő tíz évet is, akkor azt biztosan nem vállalom. Azért vagyok ilyen keserű, mert elképesztően nagy szükség lenne a munkánkra, arra, hogy lehetőséget kapjunk mi is és a hozzánk hasonló kezdeményezések. Erre meglehetősen kicsi az esély. Azokkal a gyerekekkel szemben, akiket mi tanítunk, nagyon nagy a társadalom elvárása, miközben szinte semmilyen lehetőséget nem kapnak. Már kisgyerekkorukban az esélytelenek teljes nyugalmával élik mindennapjaikat. Ugyanis nagyon hamar tisztában vannak az esélyeikkel. Az ő számukra egy ilyen társulat, stúdió, csapat - bárhogy is nevezzem - egy valós kitörési pont, s talán az egyetlen esély. Nem takargatom a csalódottságomat sem, de azért van bennem egy adag optimizmus is. Legalábbis nem vagyok hajlandó feladni azt, hogy - ha dacból is, de - meg kell mutatni, hogy hová lehet eljutni, milyen sikereket lehet elérni ezen a területen. Szerencsére néhány elismert művész szívesen támogatja a Karaván törekvéseit. Törőcsik Marikával az elmúlt évadban Vasziljev rendezésében egy darabban játszottunk, és az előadások után sokat beszélgettünk, többek között a Karavánról is. Arról, hogy milyen elképesztő szükség van az ilyen munkára, amit tíz éve végzünk. Remélem, hogy az ő segítségével hamarosan egy komoly támogatóra is szert teszünk. Na, akkor majd merek tervezni is.

Neked ajánljuk