A (budapesti székhelyű) Proton Színház előadása koprodukció, ezekkel a partnerekkel: Wiener Festwochen, Festival d'Avignon, KunstenFestivalDesArts, Trafó, Malta Festival, Hebbel am Ufer, Romaeuropa 2012. A rendező Mundruczó Kornél, a magyar színház egyik legerősebb valutája - miközben egyszerűen nincs benne a magyar színházi életben.
A Szégyen pedig Mundruczó Kornél legjobb rendezése a Szorokin-adaptáció óta: a Jég (ami még színtiszta magyar produkció volt) tudott ennyire belehasítani a színházba, mint ez a Szégyen tudna, ha elegen láthatnák itthon is, abban a közegben, amelyből vétetett.
Furcsa kimondani, hogy innen vétetett, hiszen adaptáció ez is (Mundruczó Petrányi Viktóriával készítette a színpadi változatot): John Maxwell Coetzee Nobel-díjas dél-afrikai író Szégyen című regényéből; és hát mi közünk nekünk az apartheid utáni fokvárosi levegőhöz, ugye.
A regény két, látszólag különálló fonalát a színpadon összefogja egy harmadik, és ahogy az Ágh Márton tervezte tér - amely egyszerre naturalisztikusan konkrét és vastag földpadlójával szimbolikus is - egybeöleli az összes helyszínt, úgy sodorja egymásba Mundruczó is az apa, a lány és a kutyák történetét.
Először azt látjuk, hogy egy, a tanyáján egyedül élő lányra éjjel ráront néhány fekete férfi, és megerőszakolja: a megaláztatás, a fizikai és lelki kín minden gyógyíthatatlan gyötrelmét odajátssza elénk Tóth Orsi (aki Láng Annamáriával felváltva játssza Lucy szerepét). Az erős indítás - majd a jelenet filmes visszajátszása - nemcsak a Mundruczó-féle sokkolás eszköze (azé is, persze, ő így "tizedeli" a nézőket), hanem annak paradox hatását is kiváltja: feszült-higgadtan nézzük, hogy a terhes leszbikus nő nem a dacos düh, nem a jogorvoslat felé veszi az útját, hanem megszüli a gyereket, hozzámegy fekete cselédjéhez, és apatikusan kiegyezik, vagyis túlél a fel- avagy visszafordult világban, az apartheid után, amikor is nemcsak a feketék alárendeltsége, hanem a fehérek fölérendeltsége is megszűnt.
Ezt a küzdelmet - meccset, mondjuk így - kíséri végig a lány apja, aki viszont egy nagyon is "amerikai" konfliktussal a tarsolyában érkezik a farmra: az angol romantika professzora veszélyes romantikus kalandba bocsátkozott egyik tanítványával, és az történt, ami mostanában szokott, kirúgták az állásából. Vagyis ő is "keresztúthoz" érkezett, ami köztudottan igen képlékeny állapot, sokat lehet tanulni ilyenkor a világról. És David tanul, mert muszáj neki, hiszen a szeme előtt bomlanak semmivé a civilizatorikus beidegződések jogról, tapasztalatról, esélyről és esélytelenségről.
A színészek tesznek róla, hogy piszok rosszul érezzük magunkat (bolond, aki ezért megy színházba, amikor ezt bárhol föllelheti?). Ez a piszok rossz azonban mégiscsak pompás nézői állapot: gondolkodnunk és véleményeznünk kell, Mundruczó szorítása indirekt, de erős. A Zsótér Sándor által egyszerűen, hitelesen és ismerősen megélt apához vagyunk közel, vele, általa éljük végig ezt a tanulási folyamatot, ahogy Lucy - jól felfogott túlélési érdekből - hozzámegy a birtokra és feleségre vágyó fekete cselédhez, megerőszakolói rokonához, cserébe a "védettségért", hogy több erőszak talán nem lesz.
A színészek "kibeszélnek". Nemcsak amúgy brechtiesen, hanem például az eltúlzottan művi "négerparókával", a drámai figurák látványos változtatásával. Szólni leginkább a vérforralóan természetes és hiteles Monori Lili szól hozzánk Bev Shaw állatorvos figurájában, aki az elmenekült fehérek által hátrahagyott - és feketék ellen idomított - kutyákat küldi injekcióval a másvilágra, hiszen már nincs gazdájuk, valamint "preferenciáik" elavultak, átszaladt rajtuk a történelem. De Monori a halálinjekció előtt kedves-rezignáltan felkínálja őket nekünk - akárcsak a hajdani professzornak, miközben átképezné őt erre az új professzióra. Nekünk nem kell a kutya. Elvégre színházban ülünk.
A direkt brutalitás és a színházi-színészi stilizáció inkább váltogatva, semmint elegyítve van itt; hullámzunk tehát mi is, a Zsótér Sándor játszotta apával együtt. A fekete közeg cinikusan és fenyegetően veszi át az uralmat: Rába Roland, Bánki Gergely, Derzsi János, Szemenyei János és Székely B. Miklós Mundruczó nyelvén beszél és hallgat; erősek mindkettőben. Tóth Orsi törékenysége maga a beletörődés, de hallgatagsága csupa rejtélyt közvetít. Wéber Kata a csábító diáklány, majd a későbbi figuráiban is gazdagon illeszkedik a csapatba, amely pedig egyre inkább tart egy színházi társulat felé, bármerre játsszanak is egyébként a tagjai.
Akik a végére - és ez csomózza össze a két szálat - mind kutyává lesznek. Elhagyott, "fehér" kóbor kutyává. Kutyául mondják el, hogy kiverte őket a világ. 'k sem kellenek nekünk, egyik sem.
De már a színházon kívüli világon jár az eszünk; Mundruczónak - külföldön is - sikerült elérnie, hogy körülnézzünk, nem annyira kívül, mint inkább belül. Kérdések tolulnak, és nemcsak a "mit tennék én a helyében", hanem az, hogy vajon mindig elég körültekintőek-e az úgynevezett egészséges első reflexek, és vajon nem a belegondolás elől menekülünk-e általuk. Szóljon, aki tud ennél aktuálisabb házi feladatot itt és most.
Trafó, június 17.
