Színház

Mohácsi veszedelem – Hippolyt

Színház

"Ha valaki a Rózsadombon kényszerül villát venni, annak az élete csőstül megváltozik: a Rolls Royce szervíz [sic!] egy rablás, a vörös kaviár méregdrága, a Dom Perignon pezsgő borsos..." - olvasható a szöveg a kis műsorlapon, alighanem annak érzékeltetésére, miről is nem szól majd a Mohácsi testvérek Hippolytja, amely az alkotók gyakorlatának megfelelően ezúttal is kiadós alcímmel lett megajándékozva: ...avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál.

S persze rögvest folytatható a sor, hogy ugyan még mi nem várható az előadástól: hát a legendás, s a nyolcvanas évek óta megtévesztő módon olykor színdarab formájában is testet ölteni látszó 1931-es film megidézése. S ez teljesen rendben van így, elvégre, ha bedőlünk is a címhasonlóságnak (amely még a keresztnév esetén is csak részleges, hiszen a filmbéli lakájt Hyppolitnak hívták-írták), azért az inkább Nóti Károly, mint a színlapon publikált Zágon István keze nyomát magán viselő egykori történet sérthetetlen klasszikusnak bizonnyal nem tekinthető. Alapanyagnak annál inkább, amelyből többet vagy kevesebbet tovább lehet vinni és formálni: ezúttal nyilvánvalóan a kevésnél is kevesebbet, jóformán alig valamicskét.

Mármost hogy pozitív állításokat is megfogalmazzunk a Belvárosi Színházban látott bemutató kapcsán, úgy elmondható, hogy a Mohácsi Jánostól megszokott erős színészi összjátékú, rengeteg utalással dolgozó, némiképp túlnyújtott és felülspekulált előadást láthattunk, s szintúgy az alkotók metódusának megfelelően: megannyi jó és számos gyenge poént elsütve. Merthogy tiszteljük bármennyire a színen mozgó kiváló művészeket, valamint a nézőtéren ülő válogatott intellektusok hangos derűjét, azért a "Még előttetek áll az egész szelavi", a "Maga félisten. - Én nem félek", meg az "Egyszer csak beleborult a paradicsomlevesbe. - A szíve? - Nem, az arca" típusú poénok még a legnagyobb nyárban is a humor alsóbb régióit képviselik, amit csak részben ellensúlyozhat a Schneider család mégoly szellemes testületi átcsúszása a Bánk bán szövegvilágába.

Hóbortos egy család a Schneideréké, akiknek sokajtós villájában egy kakaómániás fivér a színfalakon kívül a mohácsi (figyelem, névre rájátszó önironikus poén!) csata rekonstruálásán dolgozgat. Schneiderné elsősorban nem a kilókkal, inkább az évei számával küzd; a falon ott függ a csehovi lőfegyver; a család életébe bevonuló úri inas pedig pszichiáterből lett szobalányt és mindkét nemre veszélyes színésznő-ragadozót egyaránt az unokahúgainak sorában tudhat. Van itt még azután Mikulásnak beöltöző országgyűlési képviselő, többszörös bohózati bútorborogatás és ételliftbe ugrálás, Bertók Béla és Mascagni becsületes parasztjainak emlegetése, valamint egy nyakék, amelyet mindenki el akar orozni. Ha az olvasónak e felsorolásból úgy tűnne, hogy mindezt így együtt kicsit soknak (és egymás mellé rendezve egyszersmind időben túl hoszszúnak) véli a kritikus, az eltagadhatatlanul helytálló következtetés. Ez a túlhabzó humor túl sok hordalékot sodor magával, s a mély és olykor valóban megvilágító erejű poénok szinte szétválaszthatatlanul keverednek össze a néhai Telepódiumot vagy a Maksa-híradót idéző viccelődésekkel.

Kétségkívül erős, egyszerre vonzó, imponáló és fárasztó elegyet alkot a korban szándékoltan betájolhatatlan előadás, amelynek középpontjában három valóban remek színészi teljesítmény szemrevételezhető. Legelsősorban Csákányi Eszter sokat és kedvvel szenvedő, nagyszívű és -természetű asszonyalakja, aki túláradóan ordenáré pillanataiban is érző léleknek tetszik. Azután Elek Ferenc fiatal, mondhatni méreten aluli Schneidere, akiről egy pillanatra valóban elhihető, hogy a "mama" tényleg nem a neje, hanem az anyja. Kedvesen teszetosza, elrajzolt figurája a visszatérő poénok kivezetésében is megbízható, s amikor Elek az előadás egyik, bár korántsem utolsó végpontján Csákányi Eszterrel dalra fakad (hogy kinek a zenéjére énekelve, arra csak biztos tippünk van), akkor az motiválatlanságában is megható pillanatokat teremt. S végül Kulka János kevés játékú, de mindvégig elegáns, kis mosollyal átszellemülő inasa, aki itt apa és az eseményeket visszafordító csodatévő is egy személyben. A körülöttük sertepertélő többiek ugyancsak tiszteletre méltóan igyekeznek, ámde figuráikból túl sok cérnaszál és öncél lóg ki ahhoz, hogy ennek zavaró jeleit elfeledtethessék velünk. Nagy Viktor (mint Makáts képviselő) mindenesetre jól működteti az olykor áthallásos poénokat és bohózati patronokat, Pető Kata jelenléte mindig szembeötlő, míg a "fiatal szerelmesek", azaz Téby Zita és Pál András rendszerint túlmozgással próbálják leplezni színpadi elbizonytalanodásaik vissza-visszatérő másodperceit.

Belvárosi Színház, július 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.