S persze rögvest folytatható a sor, hogy ugyan még mi nem várható az előadástól: hát a legendás, s a nyolcvanas évek óta megtévesztő módon olykor színdarab formájában is testet ölteni látszó 1931-es film megidézése. S ez teljesen rendben van így, elvégre, ha bedőlünk is a címhasonlóságnak (amely még a keresztnév esetén is csak részleges, hiszen a filmbéli lakájt Hyppolitnak hívták-írták), azért az inkább Nóti Károly, mint a színlapon publikált Zágon István keze nyomát magán viselő egykori történet sérthetetlen klasszikusnak bizonnyal nem tekinthető. Alapanyagnak annál inkább, amelyből többet vagy kevesebbet tovább lehet vinni és formálni: ezúttal nyilvánvalóan a kevésnél is kevesebbet, jóformán alig valamicskét.
Mármost hogy pozitív állításokat is megfogalmazzunk a Belvárosi Színházban látott bemutató kapcsán, úgy elmondható, hogy a Mohácsi Jánostól megszokott erős színészi összjátékú, rengeteg utalással dolgozó, némiképp túlnyújtott és felülspekulált előadást láthattunk, s szintúgy az alkotók metódusának megfelelően: megannyi jó és számos gyenge poént elsütve. Merthogy tiszteljük bármennyire a színen mozgó kiváló művészeket, valamint a nézőtéren ülő válogatott intellektusok hangos derűjét, azért a "Még előttetek áll az egész szelavi", a "Maga félisten. - Én nem félek", meg az "Egyszer csak beleborult a paradicsomlevesbe. - A szíve? - Nem, az arca" típusú poénok még a legnagyobb nyárban is a humor alsóbb régióit képviselik, amit csak részben ellensúlyozhat a Schneider család mégoly szellemes testületi átcsúszása a Bánk bán szövegvilágába.
Hóbortos egy család a Schneideréké, akiknek sokajtós villájában egy kakaómániás fivér a színfalakon kívül a mohácsi (figyelem, névre rájátszó önironikus poén!) csata rekonstruálásán dolgozgat. Schneiderné elsősorban nem a kilókkal, inkább az évei számával küzd; a falon ott függ a csehovi lőfegyver; a család életébe bevonuló úri inas pedig pszichiáterből lett szobalányt és mindkét nemre veszélyes színésznő-ragadozót egyaránt az unokahúgainak sorában tudhat. Van itt még azután Mikulásnak beöltöző országgyűlési képviselő, többszörös bohózati bútorborogatás és ételliftbe ugrálás, Bertók Béla és Mascagni becsületes parasztjainak emlegetése, valamint egy nyakék, amelyet mindenki el akar orozni. Ha az olvasónak e felsorolásból úgy tűnne, hogy mindezt így együtt kicsit soknak (és egymás mellé rendezve egyszersmind időben túl hoszszúnak) véli a kritikus, az eltagadhatatlanul helytálló következtetés. Ez a túlhabzó humor túl sok hordalékot sodor magával, s a mély és olykor valóban megvilágító erejű poénok szinte szétválaszthatatlanul keverednek össze a néhai Telepódiumot vagy a Maksa-híradót idéző viccelődésekkel.
Kétségkívül erős, egyszerre vonzó, imponáló és fárasztó elegyet alkot a korban szándékoltan betájolhatatlan előadás, amelynek középpontjában három valóban remek színészi teljesítmény szemrevételezhető. Legelsősorban Csákányi Eszter sokat és kedvvel szenvedő, nagyszívű és -természetű asszonyalakja, aki túláradóan ordenáré pillanataiban is érző léleknek tetszik. Azután Elek Ferenc fiatal, mondhatni méreten aluli Schneidere, akiről egy pillanatra valóban elhihető, hogy a "mama" tényleg nem a neje, hanem az anyja. Kedvesen teszetosza, elrajzolt figurája a visszatérő poénok kivezetésében is megbízható, s amikor Elek az előadás egyik, bár korántsem utolsó végpontján Csákányi Eszterrel dalra fakad (hogy kinek a zenéjére énekelve, arra csak biztos tippünk van), akkor az motiválatlanságában is megható pillanatokat teremt. S végül Kulka János kevés játékú, de mindvégig elegáns, kis mosollyal átszellemülő inasa, aki itt apa és az eseményeket visszafordító csodatévő is egy személyben. A körülöttük sertepertélő többiek ugyancsak tiszteletre méltóan igyekeznek, ámde figuráikból túl sok cérnaszál és öncél lóg ki ahhoz, hogy ennek zavaró jeleit elfeledtethessék velünk. Nagy Viktor (mint Makáts képviselő) mindenesetre jól működteti az olykor áthallásos poénokat és bohózati patronokat, Pető Kata jelenléte mindig szembeötlő, míg a "fiatal szerelmesek", azaz Téby Zita és Pál András rendszerint túlmozgással próbálják leplezni színpadi elbizonytalanodásaik vissza-visszatérő másodperceit.
Belvárosi Színház, július 4.
