Patrick Marber színdarabjából 2005-ben készült emblematikus film: irreleváns, hogy jó vagy rossz, mert megkerülhetetlen. Akárhányszor műsorra tűzik a világon a Közelebb című, botrányosnak titulált drámát, akarva-akaratlanul Julia Roberts, Jude Law, Natalie Portman és Clive Owen alakja és játéka sejlik fel az emberek emlékezetében. Akkor is, ha film és színház összehasonlíthatatlan. Sok más mellett ezért is kockázatos vállalkozás a Closert színre vinni. Ha valaki mégis belefog, őszintén, nyitottan kell hozzáállni. Nincs helye szépelgésnek, prüdériának, álságosságnak. A Closer két pár megpróbáltatásairól szól, szerelemről, hazugságról, megcsalásról, bizalomról, kalandról. Van benne trágárság, obszcenitás, és az első perctől az utolsóig átjárja a szexualitás. Ezt ki lehet lúgozni belőle, és lehet nyakig jelmezben ki-be mászkálni a színpadi alkalmatosságon, csak nem sok értelme van. Hiába minden színészi erőfeszítés, ha még a lábát sem tudja úgy széttenni egyik-másik szereplő, hogy az valóságos legyen. A minimáltérben, néhány centire a nézőktől létrehozott előadásokkal az a legnagyobb baj, hogy nem bírják el a mismásolást. A nyálas popzenék, modoros jelenetek egymásutánjában valódi kincs az a néhány igazi pillanat, miközben a jobb-rosszabb színészi törekvések kínos helyzetek sorozatát eredményezik. Elszalasztott lehetőség, nagy színházi vétek a Closerből nem zavarba ejtő, húsba vágó előadást csinálni.
Spirit Színház, március 7.
