De a Vígszínházzal bizonyos körülmények közt - és most bizonyos körülmények vannak - semmi probléma nincsen. Igazgatója, munkatársai és társulata heroikus, emberfeletti küzdelmet folytatnak azért, hogy minden este beüljön ezerhétszáz ember a nézőtérre, és lásson valami olyasmit, amit színházművészetnek lehet nevezni - és akkor ettől a ponttól jöhetne a kritika és a kritikus, hogy elmondja, milyen színházművészet az, amit ott tetszenek látni.
Tudom, persze, hogy a gagyinak, az olcsó ideologikus avagy pusztán gatyaletoló színházi tevékenységnek - nevezzék bár szórakoztatónak - könnyebb politikai pártfogást találni (mondhatnám: kormányprogram ma a kiműveletlen emberfő), de közönséget, mármint fizető nézőt arra sem könnyű toborozni (lásd a már letarolt ex-színházakat a fővárosban és vidéken).
Ha nem lennének ezek a "bizonyos körülmények", akkor sok mindent lehetne és kellene mondani a Vígszínház külső és belső körülményeiről, vagyis az előadásairól és a társulatáról (különös tekintettel a foglalkoztatásra), és ez utóbbival hamarosan mégiscsak megpróbálkozom a bizonyos körülmények ellenére. Azért a tétovaság, mert a közhiedelemmel ellentétben a kritikus ugyan sem nem fizetett ellensége a színháznak, sem nem egyik-másik-harmadik politikai vagy egyéb tábor szekértolója (ha tol szekeret egyáltalán, hát az a színházé vagy Tháliáé), viszont ugyanabban a kontextusban néz színházat és ír róla, mint amely kontextus a színház életét és vezetőjét is meghatározza. Márpedig ez a kontextus most rossz.
És akkor a Pesti Színházban frissiben bemutatott Sógornők című előadás nem rossz, bár Michel Tremblay darabja nem több és nem mélyebb, mint rögvalóságból merített élethelyzetek és sorstöredékek tetszőleges halmaza. Színházi pikantériáját az adja, hogy tizenhat évvel ezelőtt már bemutatták egyszer ugyanitt; akkor is Hegedűs D. Géza rendezte, és akkor is Kútvölgyi Erzsébet játszotta a főszerepet, azt az asszonyt, aki beragasztós kuponokban nyer óriási összeget, és a beragasztáshoz összetrombitálja rokonait és szomszédait, csupa nőt, akik aztán mind kiteregetik a teregetnivalót. Számos szerepben viszontlátjuk a régi szereplőket, mégsem mondanám szimpla koppintásnak az előadást. Egyrészt azért, mert tizenhat év egy színház, egy színész, egy rendező életében nem semmi, hanem egy nemzedék (vagy több). Másrészt azért, mert a középfajú színmű magyar szövegét ezúttal Parti Nagy Lajos írta, aki nemcsak a tőle megszokott "törött" mondatokkal színezi a figurákat, hanem az érdes dialógusokkal némi drámaiságot visz a történetbe. Ráfér.
És a színészeknek - majdnem mindenkinek - jól áll a szájára Parti Nagy szövege; még az a bizonyos rapszerű képződmény is, amely az átlagos asszonysors keserveit taglalja ironikusan. Hegedűs D. Géza a nagyjából kisrealista stílt olykor megdobja némi szürreális vízióval vagy fokozással - ebből nem ártana kicsit több, mondjuk, előadás-hossziglan, hadd örüljön a szerző, milyen jót írt -, ilyenkor vetül némi fény a Bodor Johanna által tervezett mozgásra, és ilyenkor kerül a jó helyére Csanádi Judit egyszerre kint-bent díszlete, a finom részleteivel, a számtalan különböző ülőalkalmatossággal és az apró szinteltolásokkal. Remete Kriszta ugyancsak megszokott kreativitása és ötletessége ezúttal nem a különleges, hanem a jellemekhez unikálisan igazított jelmezekben fejeződik ki.
És akkor azt látjuk, hogy Kútvölgyi Erzsébet végre méltó - ha nem is vadiúj - szerephez jutott megint, és viszi-tolja, ahogy szokta, elementárisan. És látjuk azt is, hogy Börcsök Enikő az egyik leghétköznapibb élethelyzetet, a folyamatos otthoni szexuális terrort, az ebből következő megaláztatást, kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget egyetlen röpke monológban hogyan képes felkavaróan elővezetni, miközben flegma humora és éles nyelve a produkció szórakoztató dimenziójában is viszi a prímet. És Majsai-Nyilas Tünde flottul tapasztja Parti Nagy mondatait az ő sprőd és elviselhetetlen, boldogtalan asszonyához... Hegyi Barbarának persze ab start jól áll az úriasszony, kivált ebben az álságos, álúriasszony dimenzióban.
A többiek is, az összes nő boldogan játssza, hogy játszik; női darab ez, letudva vele egy nagy-nagy igazgatói-színházvezetői probléma. És akkor most nem beszélek arról, hogy miért nincs mégsem letudva, illetve hogyan lett itt és most is nyilvánvalóvá, hogy az említetteknek és a többinek, Igó Évának, Pápai Erikának, Halász Juditnak fölös energiái vannak. Csak mondom.
A közönség jól szórakozik; veszi a nyelvet és a szappanoperás fordulatokat egyaránt. És bár a csattanónak szánt csattanó nem csattan valami nagyot, nem tudunk meg semmi újat sem magunkról, sem a szomszédunkról - ez nincsen nagyon ellenünkre, csak kicsit. Írjuk az író számlájára - nem tévedünk nagyot.
Pesti Színház, augusztus 30.
